holnap 100
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Rózsafalvi Zsuzsanna

A Holnap tegnapja (Schöpflin és A Holnap)

A Holnap antológiák köztudatba emelésére tett kísérletek az utóbbi évtizedekben alighanem kevésbé mondhatók sikeresnek, mint amit a két antológia és az őket létrehozó társaság irodalomtörténeti szerepe megérdemelne s indokolttá tenne. E tény nemcsak a század eleji kezdeményezés regionális színezetével magyarázható, és nem csupán tiszavirágéletével okolható, hanem abból is adódik, hogy az utókor felől nézve e mozgalom innovatív és revelatív szerepe háttérbe szorul a Nyugat monumentálisabb vállalkozásának és hatásának árnyékában. Az indulás pillanatában azonban ez nem volt ennyire egyértelmű, mint ezt a korabeli kritikai visszhang – bíráló és méltató egyaránt – is bizonyítja. Ismeretes, hogy a sajtó, a kritikusok és írók páratlan intenzitással reagáltak az első, 1908 szeptemberében megjelent kötetre, s a fél évvel később közreadott, második antológia kortárs fogadtatása is hasonlóan zajos és ellentmondásos volt. Schöpflin Aladár 1937-ben megjelent, A magyar irodalom története a XX. században című szintézisében az 1908-as év irodalmi életéről és a fellépő új nemzedékről szólván, majdnem harminc év távlatából azt is hangsúlyozza, hogy az irodalom hivatalos fórumai és a sajtóorgánumok részéről az antológia szerzőit sokkal több támadás érte, mint a Nyugatot, mely tény mögött nemcsak esztétikai viták, hanem nemzedéki konfliktus is meghúzódott.1 A híres-hírhedtté vált negatív reflexiók (pl. Rákosi Jenőé, Beöthy Zsolté) mellett azonban kevesebb figyelmet kapott a pozitív fogadtatás, mely nem csupán azért fontos, mert meglátta és a befogadók szélesebb köre számára is láttatni próbálta mind a gyűjteményben szereplő művek esztétikai értékét, mind a csoportosulás irodalompolitikai jelentőségét. S ugyanakkor a méltatások (pl. Hatvany Lajosé, Lukács Györgyé) azért is érdekesek, mert nagy részük válaszolni igyekezett a Rákosi Jenő által megfogalmazott kemény elutasításra, mellyel aztán vagy tovább szította a konzervatív kritikusok és írók haragját (pl. Fenyő Miksa Nyugat-beli válasza) vagy a nemzedéki viták megszüntetésére, feloldására is vállalkozott. Ez utóbbi kritikusok közé, azaz a méltató és a nemzedéki ellentétet eltörölni kívánó ítészek csoportjába tartozott Schöpflin Aladár is, aki az elsők között látta meg a kezdeményezés jelentőségét. Még akkor is, ha némi esztétikai természetű kifogást megfogalmazott ugyan a kötet egy-két versét illetően, de alapvetően elismerő véleményének mind az irodalom hivatalos fórumain, mind magánmegnyilatkozásaiban hangot adott.

De hol is tartott pályáján Schöpflin Aladár 1908 szeptemberének elején, amikor, az antológia megjelenése után, Budapestről táviratban „a holnapot alakulásakor testvéri örömmel üdvözli”?2

A későbbi Nyugat-munkatárs, író és kritikus, Ady-monográfusa 1908-ban már a kritikai élet mérvadó személyiségének számított, hisz közel tíz éve volt munkatársa a Franklin Társulatnak, s a Társulat által kiadott lap, a Vasárnapi Újság kritikai rovatának vezetőjeként – ezt a feladatot 1902-ben Vargha Gyulától vette át – csendes reformokat hajtott végre. A köztudatban „enciklopédikus”, ismeretterjesztő és konzervatív hetilapként élő orgánumban így jelenhettek meg többek között Kaffka Margit, Ady Endre, Juhász Gyula írásai, ugyanakkor Schöpflin többnyire szignózatlan kritikákban ismertette meg az olvasókat a modern irodalom egy-egy megjelenő kötetével. Az induló fiatal tehetségek számára – bár világnézetileg távol álltak a lap által képviselt életfelfogástól – fontos volt a többezres példányszámú lapban való megjelenés – az ismertté válás miatt. Schöpflin szép lassan átalakította a lap irodalmi rovatát, mindvégig megtartva az abban megjelenő művek csupán esztétikai alapon való kiválasztásának elvét, igyekezvén irodalompolitikát, világnézetet döntési szempontjaiból kizárni. Schöpflin e törekvését fejezi ki és igazolja vissza a Juhász Gyula számára válaszként írott, 1907-ben kelt levele, melyben a következőket írja: „Szívélyes elismerő sorait köszönöm; nem könnyű és még kevésbé hálás munkámnak egyedüli jutalma az, hogy jó és okos emberek észreveszik törekvéseim jóhiszeműségét és komolyságát, meggyőződésem őszinteségét és függetlenségét. Szerencsésnek vallom magamat, hogy emellett szolgálatot tehetek az irodalomnak s oly íróknak, akiket megszerettem, és becsülni megtanultam. (…) A mi szerény lapunkat nagyon sokan félreismerik; igaz, hogy volt idő, amikor a kelleténél jobban belemerült a vaskalaposságba, de ma – meggyőződésem szerint – nagy és szép hivatása van: az átlagos magyar intelligenciát megnyerni a modern kulturális törekvéseknek.”3

E sorok az általunk ismert első, Juhásznak címzett Schöpflin-levélből származnak, melyből az is kiderül, hogy Juhásszal már 1907 decembere óta kapcsolatban állt a kritikus, s ennek eredményeként a költőtől kért és kapott versek közül 1908 elejétől fogva a lap megszűntéig rendszeresen közölt a Vasárnapi Újság.

A fennmaradt és számunkra ismeretes levelezésből az is kiderül, hogy az antológia megjelenésénél korábbi a munkakapcsolat Dutka Ákos és Schöpflin között is. A Dutka-hagyatékban fellelhető, de eddig még nyomtatásban meg nem jelent levelek tanúsága szerint, Schöpflin már 1907 tavaszán kapcsolatba lépett Dutkával, és verseit – némi, főként grammatikai természetű módosításokat javasolva – még ez évben közli is.4 Schöpflin eme hivatkozott levelében egyúttal a születő új irodalommal kapcsolatos nézeteit, várakozását és egyúttal aggódását is megosztja Dutka Ákossal: „Szimpátiával kísérem azt, amit önök új irodalomnak neveznek, várok tőle valamit a jövőre, de épp azért azt kívánom, hogy legalább a java emberei mindig comme il faut jelenjenek meg a közönség előtt. S már látom nyöszörögni az új irány utánzóinak zöld seregét, az asztalfiókom s a papírkosaram tele is van velük, látom, ezek szerint veszejtik bele a friss hangot modorosságba, – ettől féltem az irányt. Egyszer majd statisztikát fogok csinálni, ha ráérek, mint nyűvik el az Önök új fordulatait mások, – akkor Ön is csodálkozni fog. Így pl. azelőtt évekig nem olvasta az ember ezt a szót: ugar; mióta Ady Endre fölfödözte a »magyar ugar«-t, nincs nap, hogy versben, prózában ne csepülnék ezt a szót olyanok is, akik nem tudják, mit jelent”.5 Schöpflin még nem tudhatott a későbbi antológiáról, hisz annak konkrét tervei – a visszaemlékezések és a szakirodalom szerint is – csak 1908 februárjában körvonalazódtak, így az új irodalom születését illető, támogató gondolatai nem A Holnapra vonatkoznak, hanem a váradi vagy általánosan az újonnan jelentkező generáció költői teljesítményének szólnak.6 Azért is idéztük hosszabban Schöpflin e gondolatát, mivel a kritikus számos költőt még az antológia megjelenése előtt figyelmeztetett a túlzott Ady-hatásra, a tudatos vagy öntudatlan utánzásra. E levél egyben előlegezi az Öregek és fiatalok című, A Budapesti Újságírók Egyesületének 1909. évi Almanachja számára írott Schöpflin-esszét, melyben ugyanezen visszaigazolódó félelmének adott hangot, s melyről a későbbiekben még részletesebben szólunk.


A szerző további írásai

1 / 5 arrow

impresszumszerzői jogok