próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Böszörményi Zoltán

Az éj puha teste (regényrészlet)



– Waltert nagyon kedvelem, Pellegrini bárónő is, nyugodjék békében, úgy tekintette, mintha édes fia lenne – mutatott a pap az egyik fotelre, mintegy tessékelve Tamást, hogy foglaljon helyet. Maga pedig a kisasztal másik oldalán találhatót szemelte ki.

Garnini atya hetven év körüli, erősen kopaszodó, bozontos szemöldökű, hajlott orrú, középmagas termetű ember volt. Tamás elmosolyodva könyvelte el, hogy az öreg most is messze, majdnem négyméternyire tőle keresett ülőhelyet, s már nem volt biztos abban, hogy vendéglátója mire érzékenyebb, arra, hogy a bűnös lelkek, mint Tamás, meg ne fertőzzék, vagy egyszerűen a kettőjük közötti korbeli és társadalmi különbséget akarta érzékeltetni.

– Walter merész ember. Melánia, a felesége nemkülönben. Nagy az ő kihívásuk – folytatta a pap a beszélgetést, miközben mindketten helyet foglaltak.

– Melánia asszonnyal még nem volt szerencsém találkozni. Waltert is csak néhány napja ismerem – jegyezte meg Tamás, miközben kisimította jobb kezén az ingujját.



– Igen, igen – bólogatott fejével a pap.

Aztán tüzetesen kikérdezte látogatóját, akinek eddigi életéről részletesen be kellett számolnia. Garnini atya türelmes hallgatta végig, csak itt-ott szólt közbe, tett fel egy-egy kiegészítő kérdést. Látszólag meg volt elégedve azzal, amit hallott.

– Igen, igen, viszontagságos egy életed volt eddig, fiam – mondta, miközben bal kezének ujjaival dobolt a térdén. – No és a vallásról mi a véleményed? Hogyan viszonyulsz hozzá? – kérdezte váratlanul, s fürkésző szemmel Tamásra tekintett, aki a kérdés hallatán ijedten rezzent össze.

Váratlanul érték Garnini szavai. Kis ideig kivárt, kereste a megfelelő szavakat, valami mágikus erő után kutatott magában, hogy sikerrel vegye ez előtte tornyosuló akadályt.

– A vallással úgy vagyok, hogy minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább elhatalmasodik a lelkemben, egyre messzebb kerülök a kinti, az itteni világtól – fogott válaszába, s nem értette, miért illannak el előle a szavak. – Ha figyelmem előterébe Isten kerül – folytatta –, akkor csak ő van velem, őt követem. Többször ebbe a hibába estem. Belegabalyodtam a saját hitembe. Azt reméltem, ha mindig a jóra törekszem és a jót akarom, akkor cserébe a világtól is hasonlót kapok. Lassan rá kellett döbbennem, hogy ez távolról sincs így. Míg én a jónak, a szelídnek, az értelmesnek a szolgálatába állítom minden erőmet, addig a világ nemcsak a rosszal, a gonosszal, pofonokkal szolgál, hanem jóságomért megkövez, bűnnel fenyeget.

Itt megakadt, tekintetét a padlóra szegezte, mintha ott keresne további indíttatást a folytatáshoz.

A pap csodálkozva nézett rá, még szemöldökét is összehúzta, nemtetszését így próbálta Tamás tudtára adni.

– Ezzel azt akarod mondani, fiam, hogy a vallás bűvölet, az emberi értelem elkábítására kitalált dolog?

– Talán okfejtésemben nem voltam eléggé világos – nyelt nagyot Tamás, s megköszörülte a torkát. – Szerintem a világot mindig olyan erők kísértették, amelyek ellentétben álltak a tiszta ész hirdette erkölcsi, morális törvényekkel, ha úgy tetszik, az isteni tízparancsolattal. A bűn elhatalmasodása azonban kevésbé köszönhető az ördögnek. Az ördög csak szimbólum, kitalált ellentéte az isteni jónak, hiszen hogyan lehetne másképpen megmagyarázni, miért gyilkolja le egyik ember a másikat, miért, lop, hazudik, rabol anyagi értéket és szerelmet, hogyan engedheti meg Isten azt a sok pusztító örvényt, betegséget, háborút és kataklizmát. Valakinek fel kell mindezt a rosszat vállalnia, gyarlónak, könyörtelennek, lelketlennek kell lennie. Ez az ördög, az Antikrisztus, a világi rend felbolygatója és megszüntetője.

Garnini atya figyelemmel hallgatta, tekintete a messzeségbe veszett, így Tamás legkisebb jelét sem látta annak, hogy a pap mit gondol arról, amit hallott. Most már teljesen felszabadultnak érezte magát, könnyedséggel fogalmazott, nem esett már nehezére a szó.

– Végül is – folytatta – gyengeséggel vádolni Istent, amiért az ördög munkáját egyáltalán megengedi, a legkönnyebb dolog. Ha Isten teremtett minket a saját képére, akkor hasonlítunk rá. Ha hasonlítunk rá, akkor majdnem olyanok vagyunk, mint ő. A mi gyengeségünk egyben az ő gyengesége is. A mi hatalmunk egyben az ő hatalma is. Látja, atyám – nézett a pap szemébe Tamás –, ezért jutottam két évtizedes elmélkedés után arra a következtetésre, hogy Isten miáltalunk van, mert mi látjuk. Ha kiesik a fókuszunkból, megszűnik lenni. Nos, így vagyok a hittel – sóhajtott egy nagyot, mintha előbbi vallomástételével hatalmas teher esett volna le a válláról.

Garnini, aki jól képzett teológus hírében állt, és vitatkozó kedvű embernek ismerték, nem először hallott mostani látogatójáéhoz hasonló eszmefuttatást. Pályafutása során sok eretnekkel és vallást tagadóval hozta össze a sors, ám mindegyiket értelmének foka szerint kezelte, s a dühösöknek, megkeseredetteknek nem az isteni jóságtételről beszélt, nem a megtérésről és az üdvezülésről tartott előadást, hanem lelki eltorzulásuk okát és gyökerét próbálta felkutatni, hogy azokat megismerve, onnan kiindulva jusson el a mágikus szavakhoz: az Istenben való hithez, a hozzá való hűséghez.

Tamásban azonban nem dühöt és elkeseredettséget látott, hanem az értelem fondorlatos játékát vélte felfedezni. A pap tekintetéből eloszlott a barátságtalanság felhője, közvetlen hangon szólalt meg.

– Isten megadta nekünk a gondolkodás tehetségét, azt, hogy ne csak róla, Istenről elmélkedjünk, hanem mindarról, ami körülvesz bennünket. A gondolkodás szabadsága eltörli a határokat, így a valóság mentális feldolgozása olyan lehetőségeket is feltár értelmünk előtt, amelyek a szent tanítással nem egyeztethetők össze. Isten viszont nem az ellentmondás szimbóluma, hanem a jóságnak, a megbocsátásnak, a pozitív szellemiségnek az ura.


A szerző további írásai

 arrow2 / 7 arrow

impresszumszerzői jogok