kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Gittai István

Az angol királynőhöz címzett fogadás (Molnár János könyvéről)

Mi tagadás, ha egykori Ady-körös cimborától érkezik dedikált kötet a címemre, töredelmesen bevallom, hogy az irányomban megnyilvánuló, örömkiváltó baráti gesztuson túl valamiféle büszkeséget is érzek. Hiszen minden egyes könyvformában publikált új mű kézzelfogható tárgyi bizonyítéka annak, hogy hajdanán, a hetvenes–nyolcvanas években a váradi táptalajnak, a néhai falkaszellemnek köszönhetően szárba szökkenhetett és kiteljesedhetett jó néhány írói, költői pálya, közöttük a Molnár Jánosé is, aki minap Szegedről küldte el, ajándékozott meg legújabb, Az angol királynőhöz címzett fogadás című prózakötetével (Bába Kiadó, Szeged, 2007).
„Akire mindig lehet számítani” – szól a dedikáció. Mi ez, ha nem egyértelmű célzás barátságunk megerősítésére?
A kétszáz oldalas kötet tizenhét írást foglal magában. Közelmúltunk és jelenünk mozaikkockáiból, fikció- és valóságelemeiből felsejlik, kirajzolódik valamiféle feltartóztathatatlan morális erózió. Az író pedig rendíthetetlenül keresi, de nem találja az üdvös receptet. Hol a nosztalgia halvány hatású „borogatását”, hol az előrefutás tétovaságát keltve az olvasóban. Megfigyelései, merítései bár többnyire pontosak, hitelesek, úgy is mondhatnám, életszerűek, az új formakísérlet olykor erőltetetten hat, csikorog. Főleg, amikor vagánykodik, amikor humort próbál kipréselni a ballasztból. Kevésbé sikeres írói vajúdásait szerencsére feledteti a Ki nevet a végén, a Madárka, Az ég felhőtlen, a Huszonötfontos novella, amelyeket szinte egy szusszal vet papírra. E prózai darabokban szinte költői módon improvizál a szerző. Oly fesztelenül bánik a nyelvvel, mint a szirti sas a szárnyaival s a karmaival.
A szóban forgó kötet legterjedelmesebb darabja a Ki volt özvegy hach vencelné született rizig manci? A szociográfiai igénnyel megírt, kisregénynek is felfogható hatvanoldalas elbeszélés helyszíne a mócvidék egyik kisvárosa, nevezetesen Borossebes. Valamikor a nyolcvanas években vagyunk, ahol is a szerző református papként élte napjait. Az egykor jobb és szebb időket megélt partiumi kisvárost az új honfoglalók „aranyozzák”, bitorolják. Mit mondjak? Végigsajogtam az elbeszélést. Minden idegszálam tiltakozott, menekültem volna a szövegtől. Mégis, csak azért is végigvergődtem valahogy rajta, mint egykoron a diktatúrán. Úgy látszik, hogy húszesztendőnyi idő sem elegendő a felejtéshez. A sebek sorra felszakadnak… Mindennek dacára Hach Vencelné szomorú kálváriáját felmutatni, amnéziánkat megbolygatni mégse, mégse hiábavaló. Írói dolog ez – véli s vallja a szerzővel együtt alulírott.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok