kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Sall László

Üzenet egy úszó jéghegyről - Veress Mária könyvéről

„– Ami velünk történik, az csak emlékeztet arra, ami történhetett volna, mondta János.
– Azt akarod ezzel mondani – kérdezte János –, hogy a mi életünket mások élik?
– Nem, nem éppen. Minden, ami már megtörtént, minden történés ugyanakkor már önmaga történelme is – a történelem a megtörtént dolgok értelmezése –, ugyanakkor önmaga paródiája is. Ezért részesítem előnyben bármilyen szempontból a fikciót, a megtörtént dolgok ellenében. Amit kitalálok, az megtörténhet, de ami már megtörtént, azt már nem tudom kitalálni, az már nélkülem történik. Ezért a parodisztikus jelleg... – mondta János, de észrevette, hogy már túl közel értek a DINNYEárushoz. – Nem baj – mondta, szinte csak magának, alig hallhatóan –, A LÉT FORMATORZULÁSA MŰVÉSZET. – Ezt valószínűleg magyarázatként gondolta, magyarázatként az elkövetkezendőkre, mintha csak alibiként.” (Lukács Zoltán: Az utazás, avagy a meghurcolt sors, részlet; 1985, kiadatlan művek)

Először múlt nyáron, majd ősszel kétszer jutott eszembe ez a pár mondat, illetve János azon kérdése, hogy „a mi életünket mások élik-e”. Persze nekem úgy (jutott eszembe), hogy esetleg én élem a mások életét.
Először, amikor egy tanfolyamra Győrbe utaztam, akkor mondta valaki, hogy vigyázzak, úgy viselkedjem majd ott, hogy én helyette vagyok ott. Sajnos elfelejtettem az intést, és úgy viselkedtem (önfeledten), mintha én magam lennék ott, és ennek megfelelően nagyon jól éreztem magamat, és ottlétemet is nagyon hasznosnak tartottam, ítéltem meg.
Másodjára akkor bukkant elő a gondolat, amikor katolikus létemre elmentem a göteborgi Magyar Protestáns Egyházi Közösség istentiszteletére, ahol mint vendég Nt. Demeter József szászrégeni református lelkipásztor szolgált. Igehirdetésében ezeket mondta: „11 Amikor a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki nem volt menyegzőre öltözve. 12 Megszólította: Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult, 13 a király pedig megparancsolta a szolgáknak: Kötözzétek meg kezét-lábát, s dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. 14 Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” (A királyi menyegzőről szóló példabeszéd, Szent István Társulati Biblia, Máté evangéliuma, 22. fejezet.)
Persze Demeter József egy másik fordítást használt, de a lényeg ugyanaz.
Harmadjára pedig akkor jutott megint eszembe ez a mondat, amikor Veress Mária Üzenet egy úszó jéghegyről című könyvét olvastam. A könyv a Csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg 2007-ben.

*
Most, Veress Mária, Benedek Elek, Tamási Áron és Bodor Béla olvasása közben értem meg, miért is nem volt sikeres, és miért nem sikerült a 2004-es, ún. állampolgárságról szóló népszavazás. (Olcsó vicc volna most azt mondani, nem nép-, hanem „nemzetszavazást” kellett volna már eleve kiírni!)
Nem ott kezdődött, de két irodalmi nagyság éppen jókor rekedt a trianoni határ két oldalán. Karinthy Budapesten, Tamási meg Erdélyben.
Nem ott kezdődött az értetlenség, de hogy megértsük a 2004-es sikertelenséget, jól jön Karinthy elszólása, majd erre Tamási válasza (Üzenet Karinthynak, Brassói Lapok, 1930. aug. 27.). Ebből világosan látszik, hogy Karinthy egyáltalán nem értette az erdélyi írók „elszigetelődését”. Nem értette, hogyan is érthette volna, hogy ott Erdélyben „Egy új honalapítás, hazateremtés történik” (Bodor Béla, Ábel a redakcióban, Élet és Irodalom, 46. évfolyam 2. szám).
Ha 1930-ban Karinthy nem értette, mi történik Erdélyben, az erdélyiek lelkében, miért kellett volna 2004-ben több millió kései honfitársa jobban értse ezt?
Elek apó is azt mondja, mennyire nehéz volt az átjárás a két nemzetrész között a vasút (sajtó) és a „drót-üzenet” (távíró) elterjedése előtt (Benedek Elek: Édes anyaföldem!)
Ne feledjük, e két nemzetrésznek mindössze ötven év „unió” állt rendelkezésére, és mindez az akkoriban mégoly modern kommunikációs eszközök általánossá válása előtt. E technikai lehetőségek térnyerésének és az ezzel járó magyar–magyar értékek közvetítésének tehát a trianoni határok újra gátat szabtak. Így az erdélyi írók, művészek természetes „mértékegysége az erdélyi társadalom” (Visy Zsolt: Kós Károly és a transzszilvanizmus. Kalotaszeg, kulturális közéleti havilap, 2003. június 6., III. évfolyam 6. szám) lett.
Bizony könnyű most nekem így, ennyi év távlatából okosnak, ám egyáltalán nem kioktatónak lennem, de talán a népszavazásra használt pénzekből hasznosabb lett volna a transzszilván gondolatvilággal megismertetni a magyarországi népszavazókat.

*
Veress Mária könyvét olvasva azon töprengek, hogy a mai magyarországi olvasóknak, „a határon túliak határon inneni testvéreinek” (Bodor Béla), akik 2004. december 5-én népszavukat hallatták, hasznára lett volna ez a könyv. Könnyebbé tehette volna-e választásukat, szavazásukat. Könnyebben megértették volna-e, hogy akik Erdélyben (vagy a másik hat országban) maradtak, azok a hazájukat nem adták volna fel egy állampolgárságért.


A szerző további írásai

1 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok