kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Balajthy Ágnes

Olvasónapló (Oravecz Imre Ondrok gödre c. könyvéről)

„Parasztnak születni kell, azt tartották a régiek. Légvétele első pillanatától kezdve látnia, hallania, tapintania, szagolnia kell, ami rá vár. Beleszoknia, belenőnie, hozzáformálódnia, hozzákeményednie. Ez olyan mesterség volt, amelyet nem lehetett másképp megtanulni.”

Keményen meg kellett küzdenem azért, hogy végre kezemben tarthassak egy saját példányt az Ondrok gödréből*. Talán csak a merő véletlen alakította úgy a dolgokat, hogy épp akkor fogyjon ki Oravecz Imre első regénye a boltokból, mikor szükségem van rá – de én bízom abban, hogy itt többről van szó. Azaz: a könyv megszerzése mostanság azért a lehetetlennel határos Miskolcon, Debrecenben, sőt Budapesten is, mert jó, s valamiféleképp hiánypótló alkotás.
Oravecz Imrét azért szeretem, mert mindig ilyen váratlan, „hiánypótló” dolgokat produkál: mintha szembeszegülne minden épp aktuális irodalmi trenddel, mintha azt tűzé ki célul, hogy „csak azért sem fogok úgy írni, mint mostanság a többiek”. S aztán a végeredmény valahogy mindig az, hogy ráébredünk: épp egy ilyen olvasmány hiányzott nekünk, de nagyon. Én legalábbis ezt éreztem nagy versesköteténél, a Halászóembernél is, melyben a végletekig letisztult, egyszerűségükkel tüntető prózaversekkel állított emléket szülőfalujának (Halászóember – Szajla. Töredékek egy faluregényhez, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1998). Olyan dolgokról olvashattam benne, melyeket eddig csak a nagyszüleim meg-megdöccenő, szűkszavú elbeszéléséből ismertem. Oravecz versei épp oly tényszerűek, konkrétumokhoz kötöttek, mint a nagyszülői visszaemlékezések: s mindezen túl, mégis képesek arra, hogy a tér-idő koordinátáktól elvonatkoztatva valahonnan máshonnan (is) olvassuk őket. Mikor a költő a téeszesítés tragédiáját a gazdájuktól elszakított lovakén keresztül mutatja be, egyszerre érzékeljük azt, hogy itt egy kis közösség történelmi veszteségéről esik szó, s mindezen túl azt is, hogy valami általános emberi érték pusztult el véglegesen: a természettel, az állatokkal való társiasság megtartó erejét örökre elmosta az idő.
A Szajla-versek létrehozta univerzumot teremti újra Oravecz Imre az Ondrok gödrében – csak épp immár regényt formálva. Már az első oldalaktól éreztem a ráismerés örömét: ugyanazok a helyek, ugyanazok a nevek, ugyanazok a motívumok bukkannak fel a lapokon, s ugyanaz a hang: visszafogott, szikár, minimalista. Egy földrajztudós, egy történész precizitásával magyarázza el a regény elején mindazt, amit Szajláról, a faluról tudnunk kell. Ha Stendhal a Code Civilt olvasgatta, hogy elégé szenvtelen legyen a stílusa, akkor Oravecz Magyarország történeti földrajzát – gondolom, miközben úgy rágom át magam a földrajzi bevezetőn, mint annak idején a Vaskapu leírásán Jókainál. Persze, pont mostanság olvastam újra Az arany embert, s jöttem rá, hogy mennyire kell oda az a bizonyos leírás – mint ahogy bizony ide is kell. El kell helyezni Szajlát időben és térben, le kell írni, rögzíteni kell minden szegletét, hisz „A táj, a hely alakítja, formálja az embert” – állítja a regény egyik kulcsmondata.
S milyen emberek kerülnek ennek a tájnak a formáló-szorongató ölelésébe? „Az ő archimédeszi pontjuk Ondrok gödre volt” – olvashatjuk az Árvai családról. Az ő életük zajlik évszázadokon keresztül ezen a földdarabon, az Ondrok gödrében, s nem más ez a könyv, mint az ő családregényük. Három generáció életét követhetjük nyomon: három férfi (hisz patriarchális nagycsaládokról van szó), háromféle sors, háromféle viszonyulás a földhöz, családhoz, mindahhoz, ami fontos lehet egy paraszt számára. A legelsőt a nagyapa, az öreg János képviseli – bölcs öregember, aki „haját ősi magyar szokás szerint két oldalt még csimbókba fonva hordta”, s aki „még a búzát övező mágikus szokások, hiedelmek világában élt”. Az ősi rend azonban egy pontban már nála is megbomlik: bár Szajlán ez nem szokás, már életében gyermekeire íratja mindenét. S fia, a „fiatalabbik” János nem is él vissza vele: ügyesen és körültekintően kezd bele a gazdálkodásba, sikert sikerre halmoz, csak úgy gyarapítja a földet, a paraszti földéhség vezeti minden lépését, akárcsak őseinek. De mivel minden családregény a változásról, a megbomlásról, akár a dekadenciáról szól – ösztönösen is elkezdem keresni az ebbe az irányba mutató jeleket. Van ilyen sok. János például vetőgépet vásárol: hiába tiltakoznak a családtagok – a sok vas megrontja a földet –, nem érdekli a véleményük. Erőteljesen individuális egyéniségként mozog a világban, már nem kéri ki a falu öregjeinek tanácsát, csak saját feje szerint cselekszik – mintha a self-made man, a 19. század nagypolgár-ideáljának paraszti univerzumba helyezett megfelelője lenne. János mégis apafiguraként válik számomra emlékezetessé. A könyv legbensőségesebb, szemérmesen szép részei azok, ahol feleségével, Terézzel első gyermeküket várják. János – mennyire jellemző – a lovainak beszéli ki örömét: „Hát apa leszek. Jön majd egy kis emberke. Lesz feje, szeme, szája. Lesz lába, meg keze is. A lábával megy majd a földön, a kezével meg megfogja a kezem. A szájával meg beszél majd, és azt mondja nekem, édesapám.”


A szerző további írásai

1 / 2 arrow

impresszumszerzői jogok