kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dr. Szőcs Károly

Gyóni Géza halálának és tudatzavarának valószínű okáról

Egy évvel ezelőtt megemlékeztem Gyóni Géza halálának 90. évfordulójáról a kolozsvári Művelődés 5. számában, éspedig magyar, német és angol nyelvű, In memoriam Gyóni Géza c. írásommal. Az azóta eltelt időben sikerült olyan dokumentumra szert tennem, amit érdemes lehet most, egy évvel később közzétenni. A szemtanú leírása áll előttünk Gyóni utolsó napjairól a krasznojarszki (Krasznojarszk - orosz szó, jelentése: vörös part - nagyváros Szibériában, a Jenyiszej partján) fogolytáborban, éspedig Tscheik Ernő rajztanárnak a budapesti Társaság c. szépirodalmi és kritikai hetilap 5. évfolyamának 25., 1918. június 23-i számában megjelent írása. A leírtak alapján, talán első alkalommal, megpróbáljuk körülírni, illetve megnevezni Gyóni halálának és tudatzavarának okát. Az immáron 90 éves dokumentum feltalálásáért és rendelkezésünkre bocsátásáért hálás köszönettel tartozom Tóthné Korompay Borbálának, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársának.

Gyóni Géza utolsó napjaiból
Krasnojarsk, 1918

A kórházban két hónapon át (1916. dec. – 1917. jan.) egy szobában feküdtem Áchim Mihállyal, Gyóni Géza testvérével, ugyanazzal a testi s ugyanazon lelki bajjal voltak mindketten betegek. A közös nyomorúság, vágyaink s gondjaink azonossága hamar erős kötelékekkel fűzött össze bennünket. Gézát ekkor még alig ismertem. Géza gyakran látogatta meg Mihályt, ki példás testvéri szeretettel csüngött a költőn, s fanatikusan hitt bátyja jövőjében. Gézának meggörnyedt, roskadt háta, sápadtsága és köhécselése aggodalmat keltett bennünk, s amikor Mihály kérésére Bóna ezredorvos megvizsgálta a poétát, nála is tüdőcsúcshurutot állapított meg.
Február 2-án átmentünk a tüdőbetegek részére fenntartott pavilonba, ahol egy kis szobában május végéig voltunk együtt mind a hárman.
Mihálynak ragaszkodása, szeretete, önfeláldozó, anyás gondoskodása Géza iránt megható, tiszteletet parancsoló volt. Géza bohém, a megélhetés apró-cseprő dolgaival nem törődő, magát sok mindenen túltevő volt. Mihály a gazda, az anya, ki mindkettőjük pénzét, élelmezését, mosását, mindenét intézi. Ő az, aki a reggelit elkészíti, asztalt terít s bont. Ő figyelmezteti Gézát, hogy varrja már meg a nadrágját. Egyszer elhatároztuk, hogy Gézát befogjuk háztartásunk dolgaiba, hogy nem dolgozunk helyette. Hallottuk, hogy lafkában tojást lehet kapni; elküldtük 20 darabért. Meg is érkezett rövidesen s hozta egy zacskóban nagy önelégülten a szerzeményt. Ahogy letette, rögtön láttuk, hogy kevés a tojás, nincs az 20 darab. Megolvastuk, tényleg csak 10 drb. volt s ő húszat fizetett. Nem ment vissza a pénzért vagy a 10 tojásért, persze nem bíztunk rá többé semmit.
Ez az együttlakásunk csendes nyugodtságot ígért. Délelőttönként Gézával olaszul tanultam. Este Mihállyal tervezgettünk, ábrándozgattunk, hogymint is lesz, ha Isten egyszer hazasegít. Géza ágyán, „rab-vackán” hanyatt feküdt s nem vett részt ezekben a mi hazarándulásainkban. Ez az ő szótlan, erős szemmel a végtelenbe néző hanyattfekvése feltűnt, s amikor Mihálynak szóvá tettem, tudtam meg, hogy ekkor születnek versei. Írni ritkán láttam, amit fekve gondolt, távollétünkben tette papírra. Reggel, amikor elmentünk, hogy legényünk a szobát kitakaríthassa, ő sokszor visszaosont és gyorsan leírta versét. Ebéd után le-ledűltünk szundítani; amikor azt hitte, már alszunk, felült és írt. Először ceruzával valami papír-szeletre vetette gondolatait játszi könnyedséggel, fennakadás nélkül, alig javítgatva, azután tintával beírta füzetébe s így adta nekünk olvasásra.
A forradalom, a cár letételének híre erősen foglalkoztatta. Szívből örült a forradalomnak, „a márciusi akaratnak” s az emberiség haladását, fejlődését ünnepelte benne. Ezekben a napokban, május elején írt egy költeményt, „Vörös zászló” címmel. Az orosz katonák sapkájuk rózsáját – „a cár szemét” – vörös szövettel vonták be; a kaszárnyákon vörös zászlók lengtek, amint azt a kerítésünkön kívül álló épületeken láthattunk; s szerte e tenger országban május 1-én az orosz szabadságot ünnepelték örömmámoros népek. Ezt a verset – úgy látszik, kórházba menetele előtt sok minden más irattal együtt – megsemmisítette, elégette.
Csendes, nyugodt együttélésünk nem sokáig tartott. Mihály légcsőhurutról panaszkodott, hirtelen nagy lázt kapott. Miután napokon át hiába ápoltuk, orvosi rendelkezésre a kórházba ment.
Gézát balsejtelmek kínozták; álmatlan, étvágytalan lett. Nyugtalansága napról napra növekedett; a hírek is aggasztóbbak voltak. Gondolata, lelke mindig Mihálynál volt a kórházban. Mindjobban látta, érezte, hogy milyen önfeláldozó, szerető testvére volt neki Mihály. Fájdalmas, háborgó lelke fel-fellázadt: Testvére ezer lépésnyire feküdt a kórházban; csak két ízben jutott ki hozzá. Június 7-én már elsiratta Mihályt, biztosra vette halálát. Mihály jún. 8-án reggel öt óra tájt minden haláltusa nélkül halt meg.
A temetésen már általában feltűnt, hogy Gézát mennyire megviselte a gyászeset. Megöregedett, összeesett. Rab voltunk nem engedte, hogy e szomorú útján támogassam Gézát, hogy Mihályt én is elkísérjem a temetőbe. A kerítés kapujánál el kellett válnunk, mert csak nyolc tiszt kísérhette Mihályt.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok