törzsasztal
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

A képzeletem igazsága

A Várad Törzsasztalának februári vendége Garaczi László író volt, akivel a Bihar megyei könyvtár Kék termében ezúttal is Kőrössi P. József beszélgetett.

K. P. J.: Eddigi vendégeink közül te vagy az a szerző, aki a legtöbb műfajban alkotsz, és ezek a művek nekem mind azt mondják, te egy igazi budapesti pasas vagy. Pesten születtél, 1956-ban. A város melyik részén?
G. L.: Az ötödik kerületben, Újlipótvárosban. De rögtön el kell azt is mondanom, hogy szüleim a születésem előtt egy-két évvel költöztek föl a fővárosba, ők viszont erősen vidékiek. Édesanyám egy tanyán nőtt föl, Kecskemét mellett, az édesapám is Kecskemét mellől való, tehát városi életet éltünk, de kicsit úgy, mint akik frissek a városban. Viszonylag kevés ismerősünk volt, szüleim nagyon erősen tartották a kapcsolatot a vidéki rokonsággal, mert sok testvér volt, de hát ott éltünk a város közepén, én persze hamar megtaláltam az utakat, a barátokat meg a helyeket, de közben abban nőttem fel, hogy nem egészen ide tartozunk, hanem van egy másik, egy falusi, rusztikus miliő, és onnan származunk.
K. P. J.: Ez jelentett valamiféle menedéket? Oda el lehetett időnként vonulni?
G. L.: Ez, hogy őszinte legyek, nem volt problémátlan dolog. Nekem a város volt a születési helyem, ahhoz szoktam hozzá, és az, hogy időnként elmegyünk oda, vagy levisznek oda, és akkor ott nyaralok, tehát ott maradni nagymamánál, valakinél, az nekem nagyon furcsa volt. Tehát én tudtam, hogy oda is tartozunk, de nekem az volt a szokatlan. Ugyanakkor azt kellett éreznem, hogy ez lenne az igazi családi miliő, mert itt vannak a rokonok és a szüleimnek a gyerekkori helyszínei, de nem mindig éreztem otthon magam ott. Nem mondom, hogy ez rossz volt, de két helyen kellett egyszerre megpróbálnom otthon éreznem magamat, és ez nagyon furcsa volt. Azt hiszem, a szüleim, például édesanyám nagyon törekedett arra, hogy városinak látszodjon, s ugyan kicsit népiesen beszél, de valahogy átalakította a beszédét olyanná, hogy az nem tűnt föl. Utaztunk le, ezt meg is írtam, utaztunk le Kecskemét felé, útközben már a vonaton elkezdtek a nyílt á-k megjelenni a beszédében, meg az ő-ző beszéd, kezdett visszavedleni azzá, ahonnan jött, és nekem, kisgyermeknek, ez egyszerre volt nagyon érdekes, meg egy kicsit ijesztő is. Hogy így megváltozik a beszédmódja, a hangulata. Tehát a városban egy kicsit félszegen mozog, de mikor ott van egy kendős néni szakajtóval, csirkékkel, akkor már azonnal elemében érzi magát. A kétlakiságnak éreztem azt a furcsaságát.
K. P. J.: Miért költöztek föl Pestre?
G. L.: Munkahelyi okok miatt, mind a ketten a a honvédségnél dolgoztak, a kecskeméti hadkiegészítő parancsnokságon, és az ötvenes évek elején, azt hiszem, kiemelték őket ebből a körből. Édesanyám gépírónőként kezdte, és aztán nem tudom, meddig jutott, mert pontosan nem tudom, mit dolgozott a Honvédelmi Minisztériumban, mindenesetre felajánlották neki, hogy költözzön a fővárosba, ahol kapott egy szolgálati lakást, és akkor úgy döntöttek, elhagyják ezt a Kecskemét környéki tanyavilágot, szerencsét próbálnak a fővárosban.
K. P. J.: Az életrajzodban fontosnak tartod megjegyezni, hogy Makarenko-óvodába, vagyis makarenkói stílusú vagy életvitelű óvodába jártál. Ez miért volt olyan fontos, nagyon szörnyű volt?
G. L.: Én azt is jelzem, hogy melyik volt az a kor, amikor én óvodába és iskolákba kezdtem járni. Az volt a neve: Makarenko óvoda. Balaton, aztán Pálfy György, aztán megint Balaton utca, szemben volt a házunkkal, nagyon közel volt. Nem mondanám, hogy makerenkói szigor uralkodott ott, de hát ez volt a neve, és azért én tiszti lakótelepen nőttem fel, ami nem annyira volt rémes, mint ahogy most hangzik, igaz, ott rengeteg katona volt, őr.
K. P. J.: Tudod, hogy most is egy egykori laktanyaépületben vagyunk?
G. L.: Én otthon érzem magam.
K. P. J.: De észrevetted?
G. L.: Észrevettem, mert mondtad, mikor bejöttünk.
K. P. J.: Van itt egy másik érdekes dolog, ezen meglepődtem, de utólag belegondolva természetesnek is tartom, hogy te, mint sokan mások, rockzenésznek készültél. Nem tudom, hogy jól tudom-e, most is van egy együttesetek, KÉM a címe, ezt úgy kell feloldani, hogy Kockázatok és Mellékhatások. Mesélnél erről? Hogy miért akartál rockzenész lenni, s miért vezetett aztán az utad az írósághoz.
G. L.: Valóban mindenki rockzenész akart lenni, vagy legalábbis elkezdett gitározni.
K. P. J.: És hajat növeszteni.
G. L.: Hajnövesztés, farmeröltözék, sok zenét hallgattunk és gitárt szereztünk, próbáltam tanulgatni. Azért nem lettem rockzenész, mert tökéletes botfülem van, alkalmatlan vagyok, de nagyon nagy erőfeszítéseket tettem. Én azt érzem, hogy mély közöm van a zenéhez, a komolyzenéhez és a rockzenéhez is, nagyon sokat hallgatok, állandóan megy bennem a zene, nagyon sokat járok koncertre. Az írásaimban ez talán valahogy érződik is, ezt már sok kritikus is megjegyezte.
K. P. J.: A Metaxában például.
G. L.: Igen. Az utolsó regényemet zenei szerkesztésű regénynek is fel lehet fogni, de ha egy hangszert kell a kezembe fognom, vagy ne adj isten, a hangszálaimat kell munkába hozni éneklés céljából, akkor annak rettenetes következményei vannak. Óvatos vagyok, nem nagyon szoktam dalra fakadni, esetleg szűk családi körben. Arról, hogy énekes legyek, viszonylag hamar lemondtam, ez csak a legelvadultabb pillanatban jutott újból eszembe, de a gitározásba tényleg nagy energiákat fektettem, minden különösebb eredmény nélkül. Néhány együttessel próbálgattam a nyolcvanas években, főleg ilyen újhullámos meg punk együttesekkel, barátokkal. Egy bandával fel is léptünk egyszer-kétszer, de zenei tudás nélkül, inkább csak zörejeket adtunk ki, meg volt valaki, aki ordított ott elöl. És akkor én beláttam, hogy ez nem járható út, és mindenféle vargabetűk után és közben az irodalom felé tájékozódtam. A zenélés passzívvá változott az elmúlt évtizedekben, volt és van is egy elektromos gitár otthon, meg hangfalak meg minden, tehát ha akartam, akkor gitározgathattam magamnak, de már nem akartam zenekart alapítani, pedig sokan megkörnyékeztek. Az írók között is vannak néhányan, akik zenélnek, vagy vannak ilyen ambícióik, de ettől így elzárkóztam. Gyakorlatilag letettem erről a dologról, és akkor egy furcsa fordulatot vett az életem, hogy megismerkedtem életem párjával, aki ott ül a hátsó sorban.


A szerző további írásai

1 / 7 arrow

impresszumszerzői jogok