kritika
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Sall László

Üzenet egy úszó jéghegyről - Veress Mária könyvéről


És könnyebbé tette volna megérteni, hogy akik elhagyták hazájukat (mert „nem lelé honját a hazában” – Benedek Elek: Édes anyaföldem!), azok más, távoli országokban voltak kénytelenek hazát keresni, teremteni. Ők sem szívesen adták volna fel új hazájukat egy állampolgárságért.
S hogy mennyire nem értik a magyarországiak azt, hogy magyarként külföldön is lehet élni, erre szomorú példa Veress Mária egyik írásának egy (magyarországi) folyóiratban való megjelenése. Mivel a történet Svédország északi tájain zajlik, az írónő nevéről elhagyják az ékezeteket, a sorrendet felcserélik. Pedig a szóképből egyértelműen kiderülhetne, magyar névről van szó…

*
„Itt, az északi sarkkör közelében múzsám a nosztalgia” – írja Gulyás Miklós, Óbudai utcák című könyvében (Noran kiadó, 2007). Mindezt Stockholmban. Veress Mária is Stockholmban írja történeteit. Ám míg Gulyásnál cél az emlékezés, addig Veressnél eszköz. Meg akarja őrizni a ma történéseit, bevallottan nemcsak magának, nemcsak sors- és új-nemzet-társainak, hanem az otthoniaknak is ír. Mert van mit tanuljanak ők is. Mert bár nincs megismételhetetlen tudás, azaz nincs olyan tudás, amit az ember(iség) ne tudna újra és újra felfedezni, megfogalmazni saját magának (sajnos csak saját magának és nem az utána következőknek, de ez egy másik gondolat egy másik könyvben), de igenis vannak olyan, a tudás szempontjából fontos, saját személyiségünkre szabott tudásunk megszerzése szempontjából fontos történések, élmények, tapasztalatok, amik nélkül a mi életünk szegényebb lesz, lenne.
Míg Gulyás harmadik személyben ír saját magáról, addig Veress első személyben. Persze kérdés, hogy egy hozzánk közel álló esetből könnyebb-e tanulni vagy egy távolabbiból (harmadik személy). S tudjuk-e egyáltalán, hogy mi saját történetünk élményforrása vagyunk…

*
A könyv szerkezete tudatosan követi és illusztrálja az idegenbe, illetve az új hazába való érkezés, beilleszkedés összes lépcsőfokát, s mindezt a komplexitást annak ellenére tudja közölni, hogy a történetekbe kevés szereplőt von be, ám azok (pl. a mesélő én) változásai annál szembetűnőbbek.
Az első részbe kerültek például a mára már – Svédország-szerte – anekdotikus elszólásokra, félreértésekre épülő derűs történetek. Az új város infrastruktúrája nyújtotta találkozási lehetőségek: a buszok, a metró, az aluljárók, az üzletek mind-mind egy-egy történet színhelyei. Mind-mind új ismeretlenek ismerőssé feloldásában végződik. S mindben ott a találkozás öröme, Veress Mária öröme az újjal.
Ám egyszer csak vége az ismerkedésnek, az ártatlan felismerések gyönyörűségének. Az élet dramaturgiája a valóság segítségére siet az otthon végső (?) búcsújában. Az Isten hozott kafkai töltésű történetére gondolok. A cselekmény klasszikus. Határ határ hátán. Útlevelek, melyek érvényessége éppen az utazás ideje alatt jár le. És a történetet valószínűleg azon évek klasszikus gyöngyszemei között tartjuk majd számon. Mint ama kor, amelyre nem nagyon vagyunk büszkék. „Olyan boldog lettem hirtelen, mint akit valami nagy kegyben részesítettek, pedig több okom volt a dühöngésre, mert nem hittek nekünk, s mert megvárakoztattak, mert kritikán aluli módon viselkedtek velünk, és egyébként is, iszonyúan nyomasztó volt ez az itt (a budapesti román nagykövetségről van szó – S. L.) töltött pár óra, emberi méltóságomon esett csorba, míg itt ültem, kiszolgáltatva egy hivatalával visszaélő tisztviselő kényének-kedvének. Ehelyett én egyszerűen csak boldog voltam, hogy végre kimenekülhetünk innen a szabadba.” (64. old.)
Csak remélhetjük, hogy az utánunk következő nemzedékek helyett is élte meg majd’ mindegyikünk ezt vagy az ezekhez hasonló helyzeteket. Ez a történet választja ketté a kötet anyagát.
Az élet sem igazságtalanabb a jó mesénél. Az életben is, az élettől is megkapjuk azokat a feladatokat, amikre eddigi életünk (vagy a másoké) csak felkészülés volt. Innentől már a helyét az új társadalomban megtalált és az őslakosokkal mindenben egyenértékű, régi önképét visszanyert, felszabadultan mesélő Veress szórakoztat minket.
Saját családjával szemben a svédeket védi meg: „Ugyan már! – nyugtattam meg házam népét. – Ők is csak olyanok, mint mi. Emberek” (Kiterítve, mereven; 77. old.)
Az új hazában tapasztalt kulturális különbségek, ha nem „tesznek keresztbe” a magunkkal hozott örökségnek, akkor egy idő után majd gazdagítják azt. „Úgy kell nekem, dohogtam magamban, s beláttam, hogy talán jobb lett volna a helyi szokásokhoz alkalmazkodnom.” (Sarkkörön innen, üveghegyen túl; 117. old.) Ezek a tapasztalatok aztán átöröklődnek egyik nemzedékről a másikra. Nekünk magyaroknak itt szerencsénk van (lehetne!) a magyarral, mert a nemzedék-váltással idővel, ha ügyesen csináljuk, fájdalom és értékvesztés nélkül létrejöhet a nemzet-váltás.
Semmivel sem különösebb a helyzet, ami a tapasztalatok átadásának a súlyát, felelősségét illeti. Az úgynevezett írástudóknál is ugyanez a folyamat zajlik le: 1. a helyzet megismerése, megértése; 2. kerek történetté alakítása (anekdota, aforizma vagy akár regény formájában); 3. erkölcsi tanulság megfogalmazása. És Veress Máriánál nem is kérdés, hogy megelégszik-e azzal, hogy az átélt élményeket magának tartsa meg; a sorsát, sorsunkat hordozó szereplőkre ruházza át e tanulságokat. E történetekben már jókais biztonsággal festi a (svéd) tájat. „Óriások országában jártunk. Minden olyan rendkívülien nagynak tűnt: a patak tízszerese volt annak, amit eddig életemben láttam, a meder sziklatömbjeit pedig mintha rakoncátlan óriásgyermekek dobálták volta keresztbe-kasul. A tomboló ménes nagy lendülettel vetette alá magát a sziklapárkányról, s ordítva tört apró szilánkokra. Ott kavargott, porzott, csattogott a vízi pokol pár méternyire alattam. Félelmetesen szép volt a természet vad erejének látványa és levegőt reszkettető dübörgése.” (Sarkkörön innen, üveghegyen túl; 121. old.)


A szerző további írásai

 arrow2 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok