törzsasztal
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Kőrössi P. József

A képzeletem igazsága


K. P. J.: Ildikóval, akinek ráadásul váradi kötődései vannak, mert az édesapja Váradról származott el Kanadába, és úgy, ahogy Réz Pál annak idején megjegyezte, hogy mindenki váradi, most már Garaczit is váradivá avatjuk, a Vancouverben született, de igaziból nagyváradi származású felesége révén.
G. L.: Ildikó édesapjának váradisága mellett több doktorátusa is van, zeneszerző, tehát hirtelen egy zenészkörnyezetben találtam magamat. A család más tagjai is zenészek, és akkor felmerült, hogy mi lenne, ha csinálnánk viccből egy együttest, ahol én ragaszkodtam eleinte ahhoz, hogy csak szövegíró leszek, illetve ezt a funkciót még el tudtam valahogy képzelni, de aztán egyszer-kétszer rávettek, hogy a ritmusszekciót próbáljam meg, hát ez több, de inkább kevesebb sikerrel meg is történt. Ez a neve az együttesnek, hogy KÉM, de hogy értsd, miről van szó, három számunk van, s az együttesnek az alapvetése, és ehhez tűzön-vízen keresztül ragaszkodunk, hogy évente egy új számot írunk. Az együttes most hároméves, ezért három számunk van. Ez a negyedik év, tehát kéne majd írni egy újabb számot… A koncertjeink, amennyiben lehet ezt koncertnek nevezni, háromperces, aztán hatperces, majd kilencperces koncertek voltak, igazából irodalmi fesztiválokon léptünk fel – mert Ildikó is író és műfordító – ezzel a pár perces produkcióval. A zenét Ildikó édesapja írja, Nagy Sándor József. Ő mindenütt tanított a világ különböző tájain, aztán hazatelepült néhány éve, de most megint Kanadában van, igaz, most hazavárjuk, szóval ilyen nagy világutazó.
K. P. J.: Amikor mi először találkoztunk, 82-ben lehetett, elég gyakran jártunk a Fiatal Művészek Klubjába, éjszakai csavargások voltak akkoriban, emlékszem egy olyan menetelésünkre, rád és Kukorellyre, valahol az akkori Népköztársaság úton mentünk nagy valószínűséggel az FMK-ba, és akkor te vettél az Oktogonon egy újságárustól egy Esti Hírlapot. És a hátsó oldalán a szocializmus bulvárlapjának voltak az ilyen megölte, felnégyelte, meggyilkolta, baltával fejbe verte stb. cikkek, és te ott találtál valamilyen cikket. Aznap egy estünk volt, ott fel kellett olvasni, s mire megérkeztünk az FMK-ba, addig te ebből az újságcikkből csináltál egy nagyszerű jelenetet vagy karcolatot, amit aztán elő is adtál. Bennem megmaradt, hogy hogy az ördögbe, egy húszperces séta alatt megszületik egy ilyen mű, s nemcsak megszületik, hanem rögtön közönségre is talál. Nem emlékszel rá?
G. L.: Rémlik. Azt tudom, hogy vicces volt, de úgy emlékszem csak, hogy fölolvastam mint mottót. Beleépítettem abba a szövegbe, amellyel egyébként is készültem. Az aznapi Esti Hírlap volt, és az valahogy kapcsolódott ahhoz az íráshoz, vagy úgy alakítottam. Mindenesetre az aktualitás nagyon érdekelt abban az időben. Hogy ne az legyen, hogy én, az író megírtam a fantasztikus opust és fölolvasom, a közönség pedig befogadja és minden, hanem azt akartam, hogy interaktív legyen, aktuális, amit csinálok, és nagyon érdekelt így beépíteni a mindennapi élet eseményeit, híreit az ilyen felolvasásokba.
K. P. J.: Ez azért is jut eszembe, mert a te pályád, mint sokan másoké ebből a korosztályból, szándékosan nem mondok nemzedéket, generációt, nagyon nehezen indult. Nem tudom, jól tudom-e, hogy a Plasztik megjelenéséig neked igazából irodalmi folyóiratokban, hacsak nem egyetemi lapban, nem jelent meg írásod.
G. L.: Kétségtelenül kevés, de jelent meg néhány.
K. P. J.: Nehezen fogadott be téged az akkori irodalmi közélet?
G. L.: Azért fogadom el ezt kicsi fenntartással, mert mindenkinek nehéz volt az indulás. Az, hogy én elküldtem írásokat irodalmi lapokhoz, és ezek nem jelentek meg, ez nem volt különleges. De meg kellett próbálni. És egy-két helyen voltak kisebb áttörések. A Magyar Nemzetben jelentem meg egyébként először Magyarországon versekkel, aztán a párizsi Magyar Műhelyben, meg a Jelenlét című bölcsészkari folyóiratban. De ez nem volt meglepő. Ismertem idősebb írókat, akik tíz éve vártak arra, hogy az első könyvük megjelenjen. A folyóiratokba is nagyon nehéz volt betörni, felolvasásokat viszont jobban lehetett tartani. Én nem éreztem azt, hogy nehezen fogadnak be, mert arra készültem, hogy egyáltalán nem fognak befogadni. Hogy egyáltalán nem fogok ebből élni, és ha írni is fogok, az mindig egy magánügy lesz, egy kicsit a barátoknak és az asztalfióknak. Arra határozottan emlékszem, az volt a célkitűzésem, hogy az életemben jelenjen meg két könyvem. Valamiért ezt úgy képzeltem el, hogy 15 évenként megjelenik majd egy könyvem, és ez milyen fantasztikus dolog lesz.
K. P. J.: Harminc évet akartál még élni.
G. L.: Igen, még harminc évet adtam magamnak húszévesen. Tehát most van az az időszak, hogy végre abba kéne hagyni. És akkor hirtelen belefutottunk a nyolcvanas évek közepén egy ilyen enyhülésbe, akkor beindulhatott a JAK-füzetek sorozat, és más helyeken is lehetett könyveket már publikálni. Az első egy-két könyvemnek a szövegei folyóiratokban előtte nem jelentek meg. Volt egy pillanat, amikor könnyebb volt könyvet kiadni, mint folyóiratban megjelenni. A folyóiratokban még ott ültek, akik vigyáztak a posztjaikra, az Új Írásban és egyéb orgánumokban, de a könyvkiadásban rések nyíltak.
K. P. J.: Annak, hogy ezt a társaságot vagy ennek a társaságnak egy jelentős részét még nehezen fogadták be, vagy késleltették a pályakezdését, politikai oka volt, esztétikai, vagy mind a kettő?


A szerző további írásai

 arrow2 / 7 arrow

impresszumszerzői jogok