törzsasztal
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Szilágyi Aladár

Az alkotás joga mindenkié

Bódis Kriszta budapesti költő, író, dokumentumfilmes volt a folyóiratunk és a megyei könyvtár égisze alatt megtartott, Kőrössi P. József baráti segítségével lebonyolított irodalmi Törzsasztal legutóbbi vendége. Az alkotó nem jött üres kézzel: legutóbbi filmjét, a Báriséjt (Nagylány) és regényeinek néhány példányát is elhozta magával. Sokoldalúsága, szabadelvűségbe oltott humanizmusa, no meg elbűvölően színes egyénisége is ajándék volt számunkra.

– Kriszta, van-e valami tudatosan vállalt lazaság abban, ahogy maguk filmezés közben lebegni-remegni hagyják a kamerát?

– Nemcsak hogy lebeg, előfordul, hogy egy csomó minden rejtve marad, nem látszik a felvételen, mert… sötétben történik meg valami, és éppen az esetlegesség a feltétele annak, hogy az a film létrejöhessen. Mert olyan intim szituációk adódnak – ez nem intimeskedés, nem reality show, hanem egyszerűen a beszélgetés, a vallomás elhangzása közben olyan intim helyzetek, bensőséges viszonyok jönnek létre a köztünk és partnereink között kialakult baráti kapcsolatban, amit egyik barátunk kamerája rögzít, ezt másképp sehogyan nem lehetne megcsinálni. A forgatási idő percei kitüntetett pillanatok, egy pszichodráma mozzanatai. A filmbeli interjú, a dokumentumriport nem úgy készül, hogy megkérdezek valakitől valamit, hanem velünk, kettőnkkel történik ott valami. Attól, hogy beszélünk róla, a saját életemből is megértődhetnek bizonyos dolgok. Nemcsak jelen vagyok, részese vagyok a történéseknek, csak mondjuk, én tudom, mikor kell abbahagyni, miként kell közel lenni és távol lenni egyszerre. Például egy bizonyos roma családban forgatok, zajlik az ő történetük, és ha kívülre emelkedem, tudom, hogy mit fogok megragadni ebből a jelenetből a filmben. Jelenlétem és részvételem messzemenően az egyensúlyon és tiszteleten alapul. Ezek a forgatás ünnepi pillanatai. Ha történetesen nem lett volna jelen a kamera, akkor is nagy élményt kínáltak volna. Ők is kíváncsiak arra, hogy mi lesz ebből. Vissza tudom-e adni mindezt a filmben? Ezzel a tudattal rakom össze a film elemeit. A valóságból sűrítve kivenni azokat a többletelemeket, amelyek azt a realitást tükrözik vissza, természetesen sűrített formában. Ehhez megvannak az eszközeim, azok viszont sokkal szabadabbak, mint ha csak egyszerűen összetömöríteném az egészet. Sokkal szabadabbak, hiszen nekem látnom kell, hogyan válthatom ki azt a hatást, amivel a néző azt fogja megérezni kívülről, amit mi átéltünk belül. Ebben a folyamatban azért is vagyunk folyamatosan együtt, mert a film résztvevője ugyanazt éli át, amit én. A saját életem is, ha megírom, alkotássá válik, nyersanyaggá, annak a történetnek a lenyomatává. És akkor csináltam jól, akkor csináltuk jól együtt az egészet, ha ő is valóban alkotóvá válik, és tudatosul benne: ez már egy „film”, ez már nem az ő élete, ez már több annál. Gyerekkorunkban mindegyikünkben benne rejlik az alkotás lehetségessége, csak sokunkban elcsökevényesedik.

– Dokumentumfilmesként forgolódtában rengeteg primer élményt gyűjt, amit aztán íróként is hasznosíthat. Regényei, rövidprózái bizonyítják, hogy alaposan ismeri a különböző rétegek, csoportok, egyének nyelvét. Íróilag miként oldja meg, mennyire emeli át szövegeibe ezt a nyelvet, mennyire formálja át a saját kedvére, hiszen egyes ítészek szerint egyrészt műveiben ez a beszéd túlságosan dominál, másrészt gyakran a szöveg mögül kibújik az író, ellentmondás feszül a „túlhajtott” artisztikum és a dokumentumjelleg között?

– Ezt főleg az Artista című regényemre mondták. Mert hát ott vezettem be kísérleti jelleggel azt az újítást, hogy egészen dokumentarisztikus, „szó szerinti” anyagokba kavaró játékként beleszőttem az általam, a hallásom által újrateremtett nyelvet. Például egyik hősöm, Janó szövegelését legalább négy szlengből kreáltam, de a Pinkler lány naplójában újságokból, hivatali szövegekből kölcsönzött szó szerinti nyelvhasználattal éltem. A rendőrös jelenetbe pedig bekerült egy Tom Cruise-interjú. Merthogy az én rendőröm valóban hasonlít rá, úgy is emlegetik a valóságban. Rendőr figurám egy az egyben „Tom Cruise-interjút ad” egy másik rendőrnek, teljesen más szituációban, mint ahogy az eredeti szöveg elhangzott. Számomra izgalmas kreáció volt, hogy egy nyelvileg adott szituációból szó szerinti nyelvi elemek egy másik kontextusba helyezve miként jelentenek mást, és mégis sok tekintetben ugyanazt. Az Artistában rengeteg ilyen játék van a nyelvvel. A Kemény vaj egy másik történet ilyen szempontból. Miközben vágom is meg hallom is az anyagokat, írásban sokszor idézek belőlük, a saját filmjeim nyersanyagából, hiszen annyi bölcsesség, sűrítés van a „hétköznapokban” elhangzott szövegekben. A Kemény vaj az első regényem volt, előtte már sok prózát írtam. Mindig tudtam, hogy számomra az úgynevezett mindentudó, klasszikus, hagyományos elbeszélő hangnem érdektelen. Azt is tudtam, hogy egyes szám első személyben kell egy nagyon szubjektív hangot keresnem. Tudtam, hogy ez a valaki, aki ezen a hangon beszél, a telep nyelvéből jön, a telepen használt romungro nyelvi rétegből. Gyakorlatilag az ott szó szerint elhangzott mondatok, vélekedések szövetéből állt össze a regény nyelve. Vannak olyan indító szavak, amik Sári néni jóslataiban elhangzanak, amilyeneket nem tudnék kitalálni. Ez olyan, mint a zenében megadott hangnem, mintha meg volna szabva, hogy milyen hangnemben kell komponálni, és lennének a dallamok, melyek abban a zenei világban születnek.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok