kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Pomogáts Béla

Dsida Jenő transzszilvanizmusa


Az „irányzatosság” ebben az értelemben tulajdonképpen egybevág azzal, amit az „erdélyi gondolat” kialakítói és hívei is hirdettek, nevezetesen azt, hogy az erdélyiségnek mindenekelőtt szellemi, kulturális és erkölcsi stratégiának kell lennie. Ebben az értelemben, jóllehet minderről Dsida Jenő csak ritkán tett közvetlen vallomást, a „transzszilvánista ideológia” is ilyen kulturális és lelki stratégia. Van Dsidának egy (az Erdélyi Helikon 1930-as évfolyamának januári számában megjelent) A magyar irodalom hivatásáról című írása, amely ebben az értelemben rögzíti a költő erdélyi elkötelezettségét: „Mindenekfölött hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűkkörű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is –, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület felé! De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek, és első lépés: egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom, még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.”
Az erdélyi irodalomnak, magának az erdélyi szellemiségnek, mondhatnám így is: az „erdélyi gondolatnak” ez a küldetéstudat és ez a „minőségeszmény” ad sajátos művészi etikát. Érvényes ez Dsida Jenő és természetesen mellette Áprily Lajos, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Kuncz Aladár és mások esetében is. (Mindez nem áll távol attól az irodalmi etikától, amelyet a magyarországi irodalomban, egymástól különben igen eltérő szellemi stratégiák nyomán, például egy Babits Mihály és egy Németh László képviselt!) Dsida Jenő, a költészetében megjelenő személyes élmények mellett vagy azokon belül, nagyon is tudatában volt annak, hogy a kisebbségi léthelyzet sajátos kisebbségi etikát és irodalmat követel.
Ennek a kisebbségi etikának és a közös kisebbségi önvédelemnek a vállalásában látta a saját (és nemzedéke) feladatát. A Független Újság című kolozsvári hetilap 1937. március 27-i számában közreadott nyilatkozatában, amely a Fiatal Magyarok-ankét keretében látott napvilágot, a következőket jegyezte fel: „Ami a kisebbségi magyarság sorskovácsolta egységének jövőbeli képét illeti, korántsem valami olyan külön világnézeti egységre gondolok, mely mindent magában foglal és helyettesít. Szükségesnek látom azonban, hogy minden világnézeti csoportosulás keretében kiérlelődjenek azok a megegyező kisebbségi vonások, amelyek már a kisebbségi önvédelem közös szükségességének felismerését és vállalását jelzik. Ezeknek a megegyező jeleknek összessége volna az, amiből az új, egyetemes kisebbségi magatartás és gondolkodás vonásai kirajzolódnának. De éppen ez az, ami az idő kérdése.”
Dsida Jenő, ha nem is különösebb hangerővel (ez sohasem volt rá jellemző), mégis folyamatosan képviselte a transzszilvanista irodalom eszményeit. Számos versét lehetne felidézni itt, amely az erdélyi természetet vagy éppen az erdélyi életet állítja a költészet terébe. Ezúttal csupán két közismert költeményére hivatkozom. Az egyik a Nagycsütörtök című rövidebb vers, amely a krisztusi szenvedéstörténet felidézésétől jut el az erdélyi magyar szolidaritás kifejezéséhez és megvallásához. Ebben a költői művében saját sorsát: a kisebbségi magyar költő sorsát – az áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi. Költészetében több alkalommal is visszatért a nagycsütörtöki virrasztás motívuma, a krisztusi szenvedéstörténetnek ez a mozzanata azonban korábban nem kapott személyes értelmezést, mondhatnám így is: igazi lírai erőt. A Nagycsütörtökön című vers – a szóban forgó költemény közvetlen előzménye – valójában még szerepvers, a költő a magára maradt, szenvedő Krisztus helyébe képzeli magát.
A valamivel később keletkezett Nagycsütörtök viszont már minden ízében személyes vallomás, amely a súlyos történelmi gondokkal küzdő, magányos erdélyi költő áldozatának keresztény értelmét és természetfeletti távlatát világítja meg. A vershelyzet nagyon is köznapi: a Kolozsvárra visszatérő költő a székelykocsárdi vasútállomáson – a székely körvasút átszállóhelyén, amelyet mindig úton levő, fáradt emberek töltenek meg – várakozik a csatlakozásra, s a hideg éjszakában valami emberi szóra, közeledésre, együttérzésre vágyik. Körötte ismeretlenek alszanak, s a teljes magányosság szorításában nincs senki, akivel megoszthatná gondjait. Ebben a szorongató lelkiállapotban ismeri fel a virrasztó Krisztus magányának és gyötrődésének értelmét: az áldozat misztériumát. A vers tárgyi világának kettős síkja van: a hétköznapian kopár székelykocsárdi váróterem, ahol a költő számot vet magányával, és a keresztény hagyomány által megszentelt Olajfák hegye, ahol a krisztusi szenvedéstörténet első eseménye végbemegy. A szigorúan tárgyias képek lassanként a természetfeletti értelmet hordozó bibliai történetnek adják át helyüket, a költő mindinkább a krisztusi áldozattal azonosul, ugyanazt a magányt és gyötrelmet éli át, amelyet Krisztus az Olajfák hegyén. „Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, / a sűrű füst, mint roppant denevérszárny, / legyintett arcul. Tompa borzalom / fogott el, mély állati félelem. / Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani, jó, meghitt emberekkel, / de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, / Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak… / Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”


A szerző további írásai

 arrow2 / 3 arrow

impresszumszerzői jogok