kultúra
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Dánielisz Endre

Találkozásaim Thaliával II.


Azóta gyakran fölidézem ezt a jelenetet, amikor a kedves moszkvaiak műveletlenségemről győződtek meg. De ki volt a hibás? Miért nem mondták tagolva: Se-vil-la, s utána parikmacher? Mert ez a borbély orosz változata…
A terem méltósága s az előadás nagyszerűsége elűzte a korábbi bosszúságot. A jegyünk az emeletre szólt, s az előttünk ülő két idős hölgy – hallva idegen beszédünket – irántunk tanúsított figyelmességük bizonyítékaként a kezdés előtt elmondta: a földszinten 4000, a karzaton 2000 néző foglalhat helyet. A színpad másfélszer akkora, mint a Nagy Színházé, és elfordítható. Tovább nem folytatták, mert felhangzott Rossini zenéje, és előttünk megelevenedett az ismert történet, amely két fiatal jogát hirdeti az igaz szerelemhez. A hölgyek egyike-másika csak olykor fordult felénk, hogy bemutassa a szereplőket s az énekesi pályán szerzett rangjukat. Ámde nem mindenkor kerültünk ilyen kedves „elvtársnők” szomszédságába. Az ellentétes tapasztalatban 1989-ben volt részünk.
Ez egyben az utolsó szovjetunióbeli utunk. A húsztagú, többségében huszonéves fiatalok alkotta csoportot döntően Nagyváradról toborozta a Megyei Turisztikai Hivatal (OJT). Már a kezdet kezdetén kiderült: őket nem a tudásvágy sarkallta, hanem a kupeckedés. Ezt az alábbi történet is igazolja.
A kilenc napra terjedő, Ukrajna délkeleti sarkát bemutató kirándulásunk során Lvivbe (oroszul Lvov) is eljutottunk. Számomra ennek az egykor a Monarchiához tartozó tartományi székhelynek, Lembergnek a megismerése volt a vonzó erő. A városközpont egyéni bejárása során örvendezve fedeztük föl az 1900-ban épült Opera- és Balettszínházat. Megszólalásig hasonlít a szintén a századforduló elején emelt kolozsvári Állami Opera és Színház épületéhez. A havi műsort ismertető plakátról egykettőre kibetűztük: Csajkovszkij: Anyegin. Töprengés nélkül döntöttünk: ismét lemondunk a vacsoráról, helyette a szellemi táplálékot választjuk. – A déli asztalbontás után vezetőnk, egy kijevi, románul hibátlanul beszélő tanárnő bejelentette: ma később szolgálják fel a vacsorát, mert a csoport tagjainak jegyet szerzett az operába. A délutánt ki-ki a maga belátása szerint gyümölcsözteti, de fél hétkor mindenki a színház előtt legyen!
Mi megjelentünk, és még nyolc személy, akik az előcsarnokban körülsétáltak, tekintetüket körülhordozták fényűző belsején, a gyönyörű freskókon, majd sorra kisompolyogtak. A fiatal tanárnő mellett csak mi maradtunk, aki irántunk érzett tiszteletét folyamatosan bizonyította. Kérésére a pénztárosnő visszaadta a délelőtt kifizetett jegyeink árát. Helyünket megkereste, és mi csodálkozva fedeztük föl, hogy előttünk itt is két idős hölgy ül. Ljuba tanárnő kötelességének érezte a velünk való foglalkozást. Elhelyezkedésünk után tüstént ismertetni kezdte a dalmű tartalmát, noha Anyegin számunkra eddig sem volt idegen. A baj azzal kezdődött, hogy vezetőnk előadás közben is fülünkbe súgta, éppen miről énekelnek a színészek. A hölgyek kezdetben hátrafordulásukkal jelezték nemtetszésüket, majd – látva, hogy ez hatástalan – nekitámadtak Ljubának: előadás közben ne társalogjon a szomszédjával, mert ez őket zavarja! (Szerintem igazuk volt.) Ám vezetőnk nem hagyta magát. Nem veszik észre, hogy ő külföldi vendégekkel érkezett? Tájékoztatásuk előbbre való!
Néhány szót az előadásról is. Igen-igen értékeltük a kórus teljesítményét. Az aratásból hazatérő parasztok népi hangzású dala engem, a folkloristát, fölöttébb érdekelt. Sokáig zenei emlékezetemben maradt Tatjána levéláriája és Lenszkij búcsúja szerelmétől, Olgától s az élettől. Lembergi kirándulásunk megannyi élménye ezzel az estével vált teljessé, egyszersmind feledhetetlenné.
Említettem volt, hogy kirándulásunk útvonalába Ukrajna fővárosát, Kijevet is beiktatták. Noha az 1901-ben emelt, szokatlan formájú operaépület mellett gyakorta elhaladtunk, az Inturiszt más jellegű szórakoztatásunkról gondoskodott. Szállodánk közelében található a cirkusz kör alakú otthona. Ezekben a napokban itt tartotta előadásait a világhírű moszkvai jégbalett.
Csoportunk a külföldieknek fönntartott első sorban kapott helyet, jómagam éppenséggel a bársonyfüggönyös kifutó szomszédságában. Noha nem Thalia otthonába léptünk, de Euterpé (a zene múzsája) és Terpszikhoré (a táncé s a mozgásművészeté) közelében is jól éreztük magunkat.
Amikor fölhangzott az orosz keringő dallama, tizenkét, század eleji báli ruhát öltött pár suhant ki a függöny mögül. A lenyűgöző bevezető után következtek az egyének, a párok s a kisebb csoportok számai. A zene és a mozdulat szépsége méltán ragadtatta el a közönséget. – Búcsúzásként néhány artistaszámmal kívántak meglepetést szerezni. Többek között egy korábbi bajnoknőnek egy kifeszített zsinórt kellett átugornia. Sajnos, nem sikerült. A térdét, tenyerét úgy megütötte, hogy a függöny mögött társai ápolták, masszírozták. Mindez a közelemben történt, és én bátorkodtam beszólni:
– Nyicsevo. Bugyet lucsse! (Semmiség. Lesz jobb!)
Néhány perc múlva körülrohant a pályán, s a síkos jégen sikerült átugrania a 120 centis magasságot. – Legyek beképzelt? Talán az én bátorításom is hozzájárult lelki megnyugtatásához, majd sikeréhez.


A szerző további írásai

 arrow2 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok