Lászlóffy Csaba
Visszabomlás savakká, salakká (közös kórlap)
Ilyenkor beszűkül a lét
és képtelennek látszol
áthágni a gőg küszöbét
(Teleki tudott igazán
e fortélyos fullánkról,
az, akinek kedveltje volt
D’Alembert, és elámult
Rousseau-don, ha értőn hajolt
sebei fölé, félve: „Lám,
a lelkem is kitárult!”)
Agyunk ilyenkor külszelek
zavarják? Fagyos kedvvel,
duzzogva, kuruc-sánc megett
keres magának érveket
s menedéket az ember.
Mit súlytalanul takar el
a kötény, minden szerte-
foszlik; a szemcsés türelem
sehol, többé nem jut idő
idillre, hát még versre.
Honnan e gönc? A nagyapák
gomblyukában elszáradt
szegfűszálban keresd okát –
amibe belepusztulunk,
mire úgysem kapsz választ.
Méreg, kiolthatatlanabb,
mint az öröm a vérből;
neked délibábos kaland,
nekem mozsárban tört kömény-
mag(tánc)ízével ér föl.
Megfejthetetlen, hogy minek
rendel kezed ügyébe
kanócot s lángot – épp ilyet! –
az Isten? (Baljós arcodat
rejti a tükör mélye.)
A zajtalan omlásveszély;
s a belső törmeléket
is kisajátító, sekély:
az érzésekbe költözött,
csontszínű, fagyott féreg.
Lábamat „megűző” veszett
fúriák, tőből rágók,
mint földgyomrából kirekedt
szél, vagy hascsömör, testemet
s lelkemet is felprédálók.
Aranyidők, ó, régi nyár,
mikor harangszó lángolt
s a ficánkoló rézszamár
patáitól a lelegelt
vessző is kivirágzott!
Érzem, kiszikkadt dög vagyok,
s lesújt rám az önérzet –
én, gátlásoktól fátyolos
levegőbe fojtott torok.
Provinciális „végzet”.
2005. július 23.