vers
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Lászlóffy Csaba

Visszabomlás savakká, salakká (közös kórlap)

Ilyenkor beszűkül a lét
és képtelennek látszol
áthágni a gőg küszöbét
(Teleki tudott igazán
e fortélyos fullánkról,

az, akinek kedveltje volt
D’Alembert, és elámult
Rousseau-don, ha értőn hajolt
sebei fölé, félve: „Lám,
a lelkem is kitárult!”)

Agyunk ilyenkor külszelek
zavarják? Fagyos kedvvel,
duzzogva, kuruc-sánc megett
keres magának érveket
s menedéket az ember.

Mit súlytalanul takar el
a kötény, minden szerte-
foszlik; a szemcsés türelem
sehol, többé nem jut idő
idillre, hát még versre.

Honnan e gönc? A nagyapák
gomblyukában elszáradt
szegfűszálban keresd okát –
amibe belepusztulunk,
mire úgysem kapsz választ.

Méreg, kiolthatatlanabb,
mint az öröm a vérből;
neked délibábos kaland,
nekem mozsárban tört kömény-
mag(tánc)ízével ér föl.

Megfejthetetlen, hogy minek
rendel kezed ügyébe
kanócot s lángot – épp ilyet! –
az Isten? (Baljós arcodat
rejti a tükör mélye.)
A zajtalan omlásveszély;
s a belső törmeléket
is kisajátító, sekély:
az érzésekbe költözött,
csontszínű, fagyott féreg.

Lábamat „megűző” veszett
fúriák, tőből rágók,
mint földgyomrából kirekedt
szél, vagy hascsömör, testemet
s lelkemet is felprédálók.

Aranyidők, ó, régi nyár,
mikor harangszó lángolt
s a ficánkoló rézszamár
patáitól a lelegelt
vessző is kivirágzott!

Érzem, kiszikkadt dög vagyok,
s lesújt rám az önérzet –
én, gátlásoktól fátyolos
levegőbe fojtott torok.
Provinciális „végzet”.

2005. július 23.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti