próza
A 2010/6. számtól Várad folyóirat számai a www.varad.ro-n érhetőek el.

Ferencz Zsuzsanna

Életem és a kecskék (regényrészlet)

Kamaszkoromig nem hagytam el Székelyszilvásdot. Ahol annyi sok szilva terem, és annyi sok szilvapálinkát isznak az emberek, hogy aztán felkötik magukat.
De persze édesanyám sokat mesélt azokról a városokról, ahol megfordult lány korában: Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról. Csodás helyekről, az Óperenciás tengeren is túlról, ahol luxuskocsik hajtanak az utcákon… fel s alá. Édesanyám lerajzolt nekem egy kicsi kocsit, mert el nem képzelhettem…
Születésemkor édesanyám huszonnégy esztendős volt, édesapám húsz. A falu két leggazdagabb családjából származtak, tehát mindketten kuláknak számítottak. Édesapám hatökrös, erdős családból származott. Édesanyámék még ennél is sokkal gazdagabbak voltak.
Édesanyámat a környék legszebb lányának tartották, még ma, csaknem nyolcvanévesen is felhívja a figyelmet, holott ő mindig elbújni akart volna… Egyenes tartású, vékony, fekete fejkendős parasztasszony… A kendőt még akkor sem tette le, amikor az öreggel Bukarestbe költöztek.
Az aranylakodalmuk után öt évvel meg mertem kérdezni tőlük: szerelmi avagy érdekházasságot kötöttek-e?
– Mindkettőt – felelték.
Tehát dupla házasságban éltek…
Szilvásdon akkortájt vagy ötszázan laktak, székelyek, no meg néhány zsidó, aki visszatért a koncentrációs táborból. Nem tudom, miért települtek be, nem tudom, miért jöttek vissza: Szilvásd mindig reménytelen falu volt… Szegény, nehezen megművelhető, rossz földdel. Igaz, az emberek remélni akartak, tehát reménykedtek.
Mit mondjak? A reményt leginkább a háziállatok jelentették.
Édesanyám viszont akkoriban abban reménykedett, hogy ha berámázza Sztálin elvtárs újságból kivágott, generalisszimusz-sapkás, bajuszos képét, akkor édesapám hazajön a munkaszolgálatból, sőt a terménybegyűjtők (kollektoroknak neveztük őket) elhiszik: senki sem rejtett el semmi búzát ide-oda. Igaz, esténként, amikor már nem állhatott vendég a házhoz, befele fordította azt a Sztálint.
– Jaj, nem alhatnék én, ha rám nézne ez a tajdak – mondotta anyukám.
A fotó sajnos semmi jót nem hozott ránk. A házunkba betérő elvtársak is elkapdosták a szemüket a képről. Tehát hiába fityegett a falon Sztálin elvtárs 1956-ig, nálunk senki sem szerette.
Édesanyám persze tudta, hogy Sztálin elvtárs meghalt volt. Viszont nem tudta, hogy épp felszámolóban a sztálinizmus… Honnan is tudta volna?
Itt élek ismét Szilvásdon, annyi út után. Szürke, rácsos ablakú emeletes házban. Hasonlít egy rendőrőrsre. Engem pedig félelem, ital, gyógyszer és álmatlanság vesz körül, holott épp ezek elől menekültem ide.
Az előszobámban a szuszék. Emlékszem, üres volt, amikor bébújtam oda Magdikával, hogy megtapasztaljam: milyen titkokat rejt egy bundabugyi? Vagyis dinamó, ahogy mi neveztük. Az a rózsaszín, bő, vastag, térdig érő holmi, ami csodás rejtélyeket burkolt.
A kongó szuszékon most üres bőröndöt tartok: kéznél legyen, ha menni vagy futni kell. Le-leülök a bőrönd mellé, s azon gondolkozom: hova vezethet még innen út?
Ja, és maradt egy kemény, fiatal nő, annyi sok kerge nő után.
Én még – vagy már megint – kemény legény vagyok, kétesztendős puhaság után. Rebeka közben kitartott… Szeret. Szeret? Mit jelent az? Nyilván szeret. Én is nyilván szeretem. Mit jelent az?
Szóval, két évig próbáltam úgy tenni, mintha nem történne semmi. Rebus pedig úgy tett, mintha nem venne észre semmit.
Akkor tért vissza a férfiasságom, amikor a nyakamban hatalmas kereszttel, szamárháton elkutyagoltam a Nagysziklához. Ott is aludtam. Felébredvén látom, a szamár megszökött… a keménységem pedig visszatért, nagy csodálkozásomra. Visszatért, mint váratlan ajándék, amelyet viszont csak nagy ritkán veszek igénybe: nemigen látom az értelmét. Persze, nagyon jó elveszni egy nőben… de minek?
Emlékszem, négy-ötesztendős lehettem, a hóban baktattam viselős édesanyám nyomában, a hó a fekete szoknyája szélére tapadt, mint pánkóra a jaj, de ritkán látott cukor. Magam bakancsban tapodtam a havat.
A sok fehérségről a mennyország jutott az eszembe.
– Édesanyám, ha meghalok, a mennyországba szeretnék kerülni – mondtam.
– Ejsze hiába, Ábelkém, mi kulákok lettünk… Nekünk talán nem jut már mennyország.
Ejsze falun nem is igen létezik magánvélemény, csak közvélemény.
S az hatalmasan ellenünk fordult: a szüleim családja nagyon módosnak számított, s bizony, édesanyám szépsége valósággal vakított, meg kellett hát kövezniök… A szépsége abból a fajtából volt, amely fájdalmas és tökéletes.
Nem tudom, hol látott ő lány korában színházat, erről sose mesélt, de később a fülembe jutott: színésznő akart volna lenni, de persze szilvásdi gazdalány sose juthat fel a deszkákra. Sokat olvasott, szerette a verseket, szépen szavalt. Főleg Petőfi Sándort.
Nézzétek meg a leánykori képeit… Ezen a csoportképen körülötte milyen merevek a többiek. Élettelen a fotográfus díszlete is: a havas hegyek előtt virágzó rózsakert. Nem él azon a képen senki, csak az én édesanyám. Fekete szeme a távolba néz, szája szögletén kicsit legörbülő mosoly.
Mintha azt mondaná: itt vagyok, de elvágyódom.


A szerző további írásai

1 / 4 arrow

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti