Ferencz Zsuzsanna
Életem és a kecskék (regényrészlet)
Kamaszkoromig nem hagytam el Székelyszilvásdot. Ahol annyi sok szilva
terem, és annyi sok szilvapálinkát isznak az emberek, hogy aztán
felkötik magukat.
De persze édesanyám sokat mesélt azokról a városokról, ahol megfordult
lány korában: Székelyudvarhelyről, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról.
Csodás helyekről, az Óperenciás tengeren is túlról, ahol luxuskocsik
hajtanak az utcákon… fel s alá. Édesanyám lerajzolt nekem egy kicsi
kocsit, mert el nem képzelhettem…
Születésemkor édesanyám huszonnégy esztendős volt, édesapám húsz. A falu
két leggazdagabb családjából származtak, tehát mindketten kuláknak
számítottak. Édesapám hatökrös, erdős családból származott. Édesanyámék
még ennél is sokkal gazdagabbak voltak.
Édesanyámat a környék legszebb lányának tartották, még ma, csaknem
nyolcvanévesen is felhívja a figyelmet, holott ő mindig elbújni akart
volna… Egyenes tartású, vékony, fekete fejkendős parasztasszony… A
kendőt még akkor sem tette le, amikor az öreggel Bukarestbe költöztek.
Az aranylakodalmuk után öt évvel meg mertem kérdezni tőlük: szerelmi avagy érdekházasságot kötöttek-e?
– Mindkettőt – felelték.
Tehát dupla házasságban éltek…
Szilvásdon akkortájt vagy ötszázan laktak, székelyek, no meg néhány
zsidó, aki visszatért a koncentrációs táborból. Nem tudom, miért
települtek be, nem tudom, miért jöttek vissza: Szilvásd mindig
reménytelen falu volt… Szegény, nehezen megművelhető, rossz földdel.
Igaz, az emberek remélni akartak, tehát reménykedtek.
Mit mondjak? A reményt leginkább a háziállatok jelentették.
Édesanyám viszont akkoriban abban reménykedett, hogy ha berámázza
Sztálin elvtárs újságból kivágott, generalisszimusz-sapkás, bajuszos
képét, akkor édesapám hazajön a munkaszolgálatból, sőt a
terménybegyűjtők (kollektoroknak neveztük őket) elhiszik: senki sem
rejtett el semmi búzát ide-oda. Igaz, esténként, amikor már nem
állhatott vendég a házhoz, befele fordította azt a Sztálint.
– Jaj, nem alhatnék én, ha rám nézne ez a tajdak – mondotta anyukám.
A fotó sajnos semmi jót nem hozott ránk. A házunkba betérő elvtársak is
elkapdosták a szemüket a képről. Tehát hiába fityegett a falon Sztálin
elvtárs 1956-ig, nálunk senki sem szerette.
Édesanyám persze tudta, hogy Sztálin elvtárs meghalt volt. Viszont nem
tudta, hogy épp felszámolóban a sztálinizmus… Honnan is tudta volna?
Itt élek ismét Szilvásdon, annyi út után. Szürke, rácsos ablakú emeletes
házban. Hasonlít egy rendőrőrsre. Engem pedig félelem, ital, gyógyszer
és álmatlanság vesz körül, holott épp ezek elől menekültem ide.
Az előszobámban a szuszék. Emlékszem, üres volt, amikor bébújtam oda
Magdikával, hogy megtapasztaljam: milyen titkokat rejt egy bundabugyi?
Vagyis dinamó, ahogy mi neveztük. Az a rózsaszín, bő, vastag, térdig érő
holmi, ami csodás rejtélyeket burkolt.
A kongó szuszékon most üres bőröndöt tartok: kéznél legyen, ha menni
vagy futni kell. Le-leülök a bőrönd mellé, s azon gondolkozom: hova
vezethet még innen út?
Ja, és maradt egy kemény, fiatal nő, annyi sok kerge nő után.
Én még – vagy már megint – kemény legény vagyok, kétesztendős puhaság
után. Rebeka közben kitartott… Szeret. Szeret? Mit jelent az? Nyilván
szeret. Én is nyilván szeretem. Mit jelent az?
Szóval, két évig próbáltam úgy tenni, mintha nem történne semmi. Rebus pedig úgy tett, mintha nem venne észre semmit.
Akkor tért vissza a férfiasságom, amikor a nyakamban hatalmas
kereszttel, szamárháton elkutyagoltam a Nagysziklához. Ott is aludtam.
Felébredvén látom, a szamár megszökött… a keménységem pedig visszatért,
nagy csodálkozásomra. Visszatért, mint váratlan ajándék, amelyet viszont
csak nagy ritkán veszek igénybe: nemigen látom az értelmét. Persze,
nagyon jó elveszni egy nőben… de minek?
Emlékszem, négy-ötesztendős lehettem, a hóban baktattam viselős
édesanyám nyomában, a hó a fekete szoknyája szélére tapadt, mint pánkóra
a jaj, de ritkán látott cukor. Magam bakancsban tapodtam a havat.
A sok fehérségről a mennyország jutott az eszembe.
– Édesanyám, ha meghalok, a mennyországba szeretnék kerülni – mondtam.
– Ejsze hiába, Ábelkém, mi kulákok lettünk… Nekünk talán nem jut már mennyország.
Ejsze falun nem is igen létezik magánvélemény, csak közvélemény.
S az hatalmasan ellenünk fordult: a szüleim családja nagyon módosnak
számított, s bizony, édesanyám szépsége valósággal vakított, meg kellett
hát kövezniök… A szépsége abból a fajtából volt, amely fájdalmas és
tökéletes.
Nem tudom, hol látott ő lány korában színházat, erről sose mesélt, de
később a fülembe jutott: színésznő akart volna lenni, de persze
szilvásdi gazdalány sose juthat fel a deszkákra. Sokat olvasott,
szerette a verseket, szépen szavalt. Főleg Petőfi Sándort.
Nézzétek meg a leánykori képeit… Ezen a csoportképen körülötte milyen
merevek a többiek. Élettelen a fotográfus díszlete is: a havas hegyek
előtt virágzó rózsakert. Nem él azon a képen senki, csak az én
édesanyám. Fekete szeme a távolba néz, szája szögletén kicsit legörbülő
mosoly.
Mintha azt mondaná: itt vagyok, de elvágyódom.