Lászlóffy Csaba
Emlékező kőmagány
Szárnycsattogtatások a mélyben; fölébrednek-e álmukból az istenek?
Ráismerni törvényszegő utódaira a mindenéből kiforgatott, kifakult
világnak? A történések is kiherélve.
Bűnöktől elcsigázott, elnyűtt istenségek nyomai a többemeletes
templompiramis, a romdzsungel alatt. Fejvesztetten, az igazgyöngyök
gyöngéd hódolatát feledve, óvja-e őket valami még az erőszaktól?
Képmutatástól, kiábrándulástól? (Legfeljebb a sziklamauzóleumra tapadó
penész.)
Hová úszott pisztrángtekinteted, négy karral pusztító, érzéki és haragvó
(és jógázó) Siva? Melled hamuszínű, vakütés-kék nyakadon mérges kígyók
tekerednek, s ha kontyodat leengeded, kiönt a Gangesz vize. Teremtő
botodat: az Emberoroszlán, a Sárkánylovas falloszát fogod. Visnuét (ki
máskor csatabárdos Törpe), s ha hármat lép, felkínálja neked a
világmindenséget. Vagy csak a köldökén csüngő Brahmát. Árnyak
óriás-sziluettjei társalognak az ázsiai Nap alatt (ha csupán „férfi és
nő története” az övék, az is épp elég!); tanulhatnátok tőlük – hol
vagytok, a Világhegy alatt szunnyadó, Buddhaként megvénült khmer
királyok, ti, kőmorzsái az eleven elrendelésnek, kik végnapjaitokon
hasztalan dörömböltetek volt öklötökkel? Ki véd meg benneteket ma a
bronztüskéket, üvegcserepeket s ágyékkötős bódhiszattvák kőkolosszusait
„skalpoló” vadász-, fotós-, riporter-, gengszter- s politikus-falka
inváziójától?
Kétszáztizenhat konok fej; lótuszbimbó alakú arc. Jöjjetek hát,
pálmalevelekre írt imádságot, a teremtés szerelmes hívásait s a liánok
között szétzúzott oltártöredékeket kereső, rövidlátó papok! Istenek
lakóhelye, ANGKOR VAT. (Malraux álma – jóllehet álmában is csupán az
indákkal fojtogatott művészetet láthatta és nem Pol Pot gyilkos
zsoldosait – ökörszekéren elhordani innen a kőtömb-oszlopokat!) Nézzetek
le az Ararátról! Amott messze a méltóságteljesen kanyargó Mekong, no
meg az „újcivilizáció” röpködő-lebegő nyomai, a szárnyszegetten büdösödő
több ezer nejlonzacskó. Eltakarják a jayarajadevi királynő széles
száján a szépséges mosolyt. Ezer éve lehunyt szeme csak hazudja vajon a
nyugalmat?
Semmi polgári ízlésű cifrázat, aranyozás még olyan se, mint Goethe
kínaija Rómában. Dőre mohósággal a sokaság húsa lerágva (s még lefestve
is elkopott). Csontokból épült palota a dombra kiállva kiált. Vizenyős
réteken a Nevető Hiéna harapásától kilyuggatott brokát, virágok
köntösében évszázadokon át burjánzik, összebogozódva-csomózva tenyészik
tovább. Míg össze nem omlik a Képzeletbeli Múzeum, miközben bozótot vág,
gyomot irt az emberi faj, melyből a torzó (mindig a torzó!) kidugja
fejét a fényre, s csonkult karját és kiszáradt, füves ölét – amit a
halál birodalma nem nyelt el örökre. Mit magadból kilövellsz („ó,
irgalom, ó kegyelem”), hogy a lelked legalább könnyebb legyen.
„Ez, ugyebár, valamilyen tévedés?”
A derék kisemberek megvonják a válluk. A többi – gyűjtemény, mese. Az
emlékezés szükséglete. (Az egyszerűségre ráfogni, hogy: csupasz.)
Földből kinőtt, türelmes kőmagány, törpék inváziójával tiltakozó. Kőbe
vájt szépség, a vándorlással ellenszegülő, dúlásnak kitett, feldőlt
dolmenek. Kis purgatóriumok őrzik a maszk mögötti bűnöket, csak föl kell
rázni őket a történelem előtti idők álmaiból.
Az emberhüllő szemében mohóság, gőg. S a romváros alá temetett,
gyarlóságot nem ismerő istenek, akiket nem lehetett rabláncra verni.
2006. november 24.