próza

Lászlóffy Csaba

Emlékező kőmagány

Szárnycsattogtatások a mélyben; fölébrednek-e álmukból az istenek? Ráismerni törvényszegő utódaira a mindenéből kiforgatott, kifakult világnak? A történések is kiherélve.
Bűnöktől elcsigázott, elnyűtt istenségek nyomai a többemeletes templompiramis, a romdzsungel alatt. Fejvesztetten, az igazgyöngyök gyöngéd hódolatát feledve, óvja-e őket valami még az erőszaktól? Képmutatástól, kiábrándulástól? (Legfeljebb a sziklamauzóleumra tapadó penész.)
Hová úszott pisztrángtekinteted, négy karral pusztító, érzéki és haragvó (és jógázó) Siva? Melled hamuszínű, vakütés-kék nyakadon mérges kígyók tekerednek, s ha kontyodat leengeded, kiönt a Gangesz vize. Teremtő botodat: az Emberoroszlán, a Sárkánylovas falloszát fogod. Visnuét (ki máskor csatabárdos Törpe), s ha hármat lép, felkínálja neked a világmindenséget. Vagy csak a köldökén csüngő Brahmát. Árnyak óriás-sziluettjei társalognak az ázsiai Nap alatt (ha csupán „férfi és nő története” az övék, az is épp elég!); tanulhatnátok tőlük – hol vagytok, a Világhegy alatt szunnyadó, Buddhaként megvénült khmer királyok, ti, kőmorzsái az eleven elrendelésnek, kik végnapjaitokon hasztalan dörömböltetek volt öklötökkel? Ki véd meg benneteket ma a bronztüskéket, üvegcserepeket s ágyékkötős bódhiszattvák kőkolosszusait „skalpoló” vadász-, fotós-, riporter-, gengszter- s politikus-falka inváziójától?
Kétszáztizenhat konok fej; lótuszbimbó alakú arc. Jöjjetek hát, pálmalevelekre írt imádságot, a teremtés szerelmes hívásait s a liánok között szétzúzott oltártöredékeket kereső, rövidlátó papok! Istenek lakóhelye, ANGKOR VAT. (Malraux álma – jóllehet álmában is csupán az indákkal fojtogatott művészetet láthatta és nem Pol Pot gyilkos zsoldosait – ökörszekéren elhordani innen a kőtömb-oszlopokat!) Nézzetek le az Ararátról! Amott messze a méltóságteljesen kanyargó Mekong, no meg az „újcivilizáció” röpködő-lebegő nyomai, a szárnyszegetten büdösödő több ezer nejlonzacskó. Eltakarják a jayarajadevi királynő széles száján a szépséges mosolyt. Ezer éve lehunyt szeme csak hazudja vajon a nyugalmat?
Semmi polgári ízlésű cifrázat, aranyozás még olyan se, mint Goethe kínaija Rómában. Dőre mohósággal a sokaság húsa lerágva (s még lefestve is elkopott). Csontokból épült palota a dombra kiállva kiált. Vizenyős réteken a Nevető Hiéna harapásától kilyuggatott brokát, virágok köntösében évszázadokon át burjánzik, összebogozódva-csomózva tenyészik tovább. Míg össze nem omlik a Képzeletbeli Múzeum, miközben bozótot vág, gyomot irt az emberi faj, melyből a torzó (mindig a torzó!) kidugja fejét a fényre, s csonkult karját és kiszáradt, füves ölét – amit a halál birodalma nem nyelt el örökre. Mit magadból kilövellsz („ó, irgalom, ó kegyelem”), hogy a lelked legalább könnyebb legyen.
„Ez, ugyebár, valamilyen tévedés?”
A derék kisemberek megvonják a válluk. A többi – gyűjtemény, mese. Az emlékezés szükséglete. (Az egyszerűségre ráfogni, hogy: csupasz.) Földből kinőtt, türelmes kőmagány, törpék inváziójával tiltakozó. Kőbe vájt szépség, a vándorlással ellenszegülő, dúlásnak kitett, feldőlt dolmenek. Kis purgatóriumok őrzik a maszk mögötti bűnöket, csak föl kell rázni őket a történelem előtti idők álmaiból.
Az emberhüllő szemében mohóság, gőg. S a romváros alá temetett, gyarlóságot nem ismerő istenek, akiket nem lehetett rabláncra verni.

2006. november 24.


A szerző további írásai

impresszumszerzői jogok

Trafic.ro - clasamente si statistici pentru site-urile romanesti