kritika
« Vissza

Van Gogh a Szépmûvészetiben



Élőben másodízben Budapesten találkozhattam Van Gogh-művekkel. Amikor először, Párizsban, az katartikus volt. Az arles-i nyár sárgái, fényárja egyszerűen lenyűgözött, amiképpen utolsó önarcképe is. Emlékszem: le kellett rogynom egy padra, hogy kibírjam, hogy túléljem a rám szakadt érzelemzuhatagot. A káprázatot, a sárga színek keltette fényességet, az ecsettel űzött parttalan, „törvényen kívüli” szabadságot. S mily jó volt akkor ott ücsörögni s lebegni, ülni a Gare de l’Est Galéria padján, s része lenni a felvillanyozott emberi nyüzsgésnek! Szemben Van Gogh őrülete, balra Cézanne higgadtságot, bölcsességet sugárzó patinás-barna képei, jobbra pedig Toulouse-Lautrec harsány, feslett-bohém, orfeumos mámorban úszó különös kokottjai bujtogattak. E párizsi művészi hatások alighanem sírig tartóak lesznek.
Ami pedig a mostani budapesti Van Gogh-tárlatot illeti: sajnálatomra mértéktartóvá szelídültem az eltelt nyolc esztendő alatt. E megszelídülésem Van Gogh iránt csak kis részben tudható be annak, hogy valamennyit magam is öregedtem. A fő okot én elsősorban abban látom, hogy a magyar fővárosban példátlan érdeklődést kiváltó (több mint négyszázezer látogatót vonzó) tárlatot „agyontálalták” be- és kiléptető kapukkal, biztonsági őrökkel, miegyebekkel. De a legnagyobb szervezői melléfogás, a „legfőbbik fals” a megvilágítás. Mintha egy félhomályos alagútban, tárnában, barlangban kóvályogna a tárlatnéző. Csak az egyes műveknek jut külön-külön megvilágítás, és az is szűkmarkúra fogva. Én legalábbis nagyon magányosnak, bizonytalannak és semmibe vettnek éreztem magam a félhomályban nyüzsgő tömegben. S ez jócskán rányomta a bélyegét nagy művészi élményre szomjas-éhes kedélyállapotomra. Csak nagy üggyel-bajjal sikerült levedlenem magamról a félhomály kígyóbőrét. Az már méltányolandó, hogy egy falon felsorakoztatták azon művészek alkotásait, akik Van Goghra egykoron hatottak. Ama szervezői szándék is elismerésre méltó, hogy a művészi pályáról átfogó keresztmetszetet igyekeznek nyújtani a budapesti tárlat látogatóinak, beleértve az egyes művek mellé odaillesztett kalauzoló szövegeket is. De: a lelket felfrissítő, feltöltő, annyira áhított művészi hatás, az őrület nóvuma számomra valahogyan elmaradt. Némely képhez vissza-visszatértem ugyan, s újra belemártóztam a festői hangulatokba, csakhogy a várva várt, remélt varázslat nem és nem történt meg velem. Budapesten ezúttal nem emelt mennybe engem Van Gogh. Igaz, Párizsban egyszer megtette már. Hát érjem be annyival. Akkor és ott nem jutott eszembe feltenni a kérdést: Miért ér mindez dollármilliókat? S hogy e botor kérdésem élét tompítsam valamelyest, még kérdezek egyet: Egyáltalán mi az, hogy dollármillió?