művészet
« Vissza

A lengyel színházplakát


Grafikusnemzedékem számára a 80-as évek lengyel plakátja fogalomnak számított, tekintettel arra, hogy a vizuálisan kommunikáló műfajok közül a képgrafika mellett a plakát az akkori képzőművészet egyik leglátványosabb médiumává vált. A szabadságot pótolni nem lehetett, mégis a lengyel Projekt című művészeti lap – melyhez abban az időben hozzájuthattunk – a nyugat-európai áramlatok modelljében a felszabadult szellemiséget hozta. Így csodálattal figyelhettük a nem csupán az alkalmazott művészetben megnyilvánuló lengyel művészek kifejezési szabadságát, mely számunkra a rejtelmes nyugatot jelentette.
Valósággal érthetetlen volt felfogni azt a tényt, hogy egy szintén szocialista országban ily mértékben megvalósulhatott a politikai cenzúrától mentes vizuális kommunikáció. Az ottani grafikusok a plakáttervezés művészetének specifikusan lengyel iskoláját az ötvenes évektől fokozatosan nemzetközi rangra tudták emelni.
A jelenség objektív oka elsősorban a tömbön belüli szovjet „atyuska” engedményében, a kulturális hagyományokban, a következetes művészi és pedagógiai stratégiában keresendő. A kezdeti pártpolitikai propaganda eszközének számító szocialista falragaszban a kiváló tehetségű mesterek, mint Henryk Tomaszewski – a nemrég elhunyt festő és díszlettervező professzor – és társai, szakmai zsenialitása a reklámgrafikában előtérbe hozta az expresszív szerepköröket, valamint az esztétikai kategóriák kifinomult alkalmazását. Amint a 19. század végén másutt, Lengyelhonban is főként a festők karolták fel a sokáig csak kereseti lehetőségnek számító alkalmazott grafika mellőzött műfaját, s a grand artnak kijáró piedesztálra emelték. A lengyel plakátművészet mai napig töretlen hírnevét és általa a graphic design művészi rangra való emelését a lengyel grafikai iskoláknak is köszönheti, melyeknek bemutatását az utóbbi időben gyakran tapasztaljuk.
A lengyel utcaművészetet élőben először 1978-ban Krakkóban láthattam, amikor valósággal rabul ejtett a szokatlan környezetplasztika látványa, az addig folyóiratból ismert falragaszok formai-tartalmi rafinériáján kívül a ragasztás, az utcakép tálalásának minősége. A járókelők rosszalló tekintete ellenére sikertelen eltulajdonítási próbálkozásba kezdtem, minek következtében a városi plakátelosztóhoz irányítottak. Természetesen a dohányárus bódéiban is vásárolhattam olyan alkotók remekműveit, mint Jan Lenica, Jerzy Czerniawski. A lengyeleknél hagyománya volt annak, hogy az alkalmazott grafikával is a vizuális kommunikációt tegyék intenzívvé, a közvéleményt úgy aktivizálták, hogy a Zycie Warszawy napilap olvasói minden hónapban szavazhattak az utcán megjelenő legjobban „ordító” plakátra, s díjazták a legrangosabb grafikusi munkákat. Ez az interaktív játék egyedinek számított. Ezt nevezhetjük a tömegek vizuális kultúrára való nevelésének, számtalan pozitív következményét most nem sorolnám fel.
A jelenséget a következő hagyománnyal is magyarázhatjuk: 1966 óta a varsói Nemzetközi Plakátbiennále a műfaj legnagyobb európai seregszemléje, melyről létrehozója, Józef Mroszczak így nyilatkozott: „Hatalmas seregszemle, igazi vizsga! A plakátban az élet igazságainak tükörképe jelentkezik…” Nem véletlen, hogy a mai napig a lengyelek vállalták magukra ezt a felelősséget, hiszen már akkor kialakulóban volt a kísérleti lengyel színház mellett egyfajta lengyel plakátművészeti iskola. E két lengyel kultúrspecialitás, a kísérleti avantgárd színjátszás vagy filmművészet, valamint a plakáttervezés karöltve erősítették egymást, és a nemzeti sajátosságnak számító avantgárd színház egyedülálló plakátművészetet alkotott. Lásd a Tadeus Kantor, Jósef Szajna, Jerzy Grotowski iskoláin felnőtt nemzedékek hatására formálódott grafikusok látványterveit, amelyek a lengyel falragaszt világszerte ismertté tették.
Az alkalmazott grafika egyik leglátványosabb és formailag kötetlenebb kategóriája, a kulturális poszter osztályába tartozó önálló műfajú színházplakát a vizuális lehetőségek függetlensége miatt a legkedveltebb műfaja a plakáttervezőknek. Az idő során a színházi rendezők, amint megújították kísérleti színpadaikkal, koncepcióikkal az előadásformát, jelentős empátiával hagyták a plakáttervezőket, hogy ők is kreatívan szárnyaljanak és a darabnak megfelelő plakátstílust, vizuális arculatot, névjegyet hozzanak létre.


1 / 2 arrow