vers
« Vissza

Zarándok

Egyetlen lobogó kabát a szélben…
Sötéten izzó hajkorona volt
a fényben. Ki látta, vélhette, tétlen,
pedig akár a fák, épp úgy hatolt
a mélybe, és csak dolgozott serényen
minden szerve újra épen. Vacog
fölötte bár az ég, nagy ívet ír,
végtelent, ahogy kér s föl-föltekint.