próza
« Vissza

Csak semmi malőr - Vígjáték egy felvonásban


Pirike: Maga, Gálfiné, csak ne bántsa Pupit! Ő igazi tehetség. Szerencséje volt, hogy a tiszteletes úr behozta az otthonba, és meggyógyíttatta. Most már nincs szüksége a tolókocsira sem. Szegény már régen meghalt volna, ha a szomszédai nem találnak rá. Akkor már öt napja nem evett, a víz is befagyott a pincelakásában, ahol a csontvelőgyulladása miatt moccanni sem tudott. Amióta meghalt az anyja, nem maradt senkije, aki ápolta volna.
Gálfi mama: Lárifári, két hülye alak. Nem tudnak meghatni. Magának is megvan a maga baja, meg Zsókának is, akinek három gyereke van, mégse látogatta meg négy év alatt egyik sem. Pedig vaksira dolgozta magát a hímzésekkel, hogy özvegyen fel tudja nevelni őket, ráadásul az egyik fia milliomos. Azt mondják, a rendszerváltás után gazdagodott meg benzinüzérkedésből. Volt olyan nap, hogy háromszor is átment Magyarországra tele tankkal…
Pirike: Maga csak törődjön a maga dolgával, és ne analizáljon másokat. Elegem van abból, hogy mindenbe beleüti az orrát és szétkürtöli. Jobb lenne, ha inkább a konyhán segítene mosogatni a lányoknak, ha már ennyire unja magát.
Gálfi mama: Maga csak ne mondja meg nekem, hogy mit csináljak és mit ne. Éppen elég volt tizenkét évet lehúzni a drágalátos Mayer naccságánál, akinek a pedantériás mosogatás volt a rögeszméje, és reggeltől estig hajtott engem, hogy a fene ott egye meg a fajtáját, ahol van.
Pirike: Aha, értem már, miért olyan allergiás Gizelle nagyságára. Emlékezteti Mayernéra. Végre én is megtudtam valamit magáról. De most hagyjon békén, és kötögesse azt a sálat, mert jövőre sem készül el vele. (Kivesz a könyvéből egy levelet, kibontja és áhítatos képpel olvasni kezdi, ajkait hangtalanul mozgatva.)
Gálfi mama: (kíváncsian odahajol, belepislog a levélbe) Mi az? Mit olvas, Pirike?
Pirike: Azt olvasok, amit akarok. Különben ezt Ábel írta Amerikából.
Gálfi mama: Igen? Akkor ezt olvastam.
Pirike: Micsoda? Maga elolvasta? Micsoda egy pimasz, gátlástalan perszóna! Amíg a fürdőszobában voltam, kivette a fiókomból, mi?
Gálfi mama: Nem a fiókjából, hanem a könyvtárból vettem ki. Nagyon szép volt. A Tamási Áron írta.
Pirike: Miket hord itt össze? Ezt nem a Tamási, hanem a fiam, Ábriska írta Floridából!
Gálfi mama: Jesszusom, magának van egy fia, Pirike? És ezt csak most mondja? Nahát! Meg vagyok döbbenve. Három éve élünk itt öszszezárva és még sosem említette. Meséljen róla.
Pirike: Nem mesélek semmit. Hogyisne! Maga mindenkiről tudni akar mindent, aztán meg felhasználja ellenük. Képes kutakodni mások szobájában, mások holmija között. Csak saját magáról hallgat nagyokat, mint akinek vaj van a fején. De egy szép napon úgyis kiderül. Nem mondok semmit. Punktum! (A levelet visszateszi a könyvbe, a melléhez szorítja és tüntetően hátat fordít Gálfinénak.)
Gálfi mama: Nana, csak lassan a testtel. Maga engem csak ne gyanúsítgasson. Törődjék inkább a maga dolgával. És mondja meg a tiszteletes úrnak, hogy hozasson a hollandokkal magának meg Jolánka barátnőjének, ott fenn az emeleten (mutatóujjával a plafon felé bök), egy jó erős hallókészüléket, mert már rekedtre ordítottam magamat, és mindenki magukon röhög, mert mindent félreértenek. A múltkor is, a házi istentiszteleten, amikor a tiszteletes úr felkért, mondjuk el a miatyánkot, (Pirike fülébe kiabálva) maga kijelentette, hogy nem kér fánkot! Az egész istentisztelet röhögésbe fulladt.
Pirike: Mit kell ezen röhögni? Utálom a fánkot, és kész. Olajos, élesztős és felpuffadok tőle. És ne keverje bele Jolánkát, mi készülék nélkül is jól megértjük egymást. Nem úgy, mint ahogy maga meg az ura. Maguk nem siketek, mégsem értik meg egymást Gálfi úrral.
Gálfi mama: A nyavalya törje ki Gálfi urat. Le merem fogadni, hogy megint az otthon gazdaságában tesz-vesz. Főleg azóta vetette bele magát a munkába, amióta nem kapja a nyugdíját. Az igazgató úr már háromszor is írt a nyugdíjhivatalba, meg a Munkaügyi Minisztériumba, hogy hat hónapja elmaradtak az öregem pénzével, de még nem jött válasz. Az én uram meg úgy érzi, le kell dolgoznia az ellátását. És képzelje, mit csinált a vén hülye! Koporsót fabrikált magának az asztalosműhelyben, a hulladék deszkákból. Szépen kipolitúrozta, kifényezte, és még a nevét is ráírta az oldalára aranyozott betűkkel. Amikor belefeküdt, hogy kipróbálja, majd kitört a frász. Hát persze, hogy megmérgelődtem. Most a padláson tartja, és meghagyta a tiszteletes úrnak, hogy abban temessék el.
(A teraszajtón át a kertből bejön Gálfi tata. Olyan, mint egy vén vagány. Fején kék baseballsapka, fehér póló és farmernadrág van rajta. Hóna alatt lécek, kezében kalapács.)
Gálfi mama: Na, így fesse az ember az ördögöt a falra. Már itt is van Gálfi uraság némi késéssel. Pupi nem is várta meg.
Gálfi tata: Üdvözletem, vén satrafák. Na, ki került ma terítékre, halljam? Megint Gizelle őnagysága, vagy talán jómagam? Nos, én nem érek rá pletykálkodni. Hív a kötelesség. Csak azért ugrottam be, hogy jó hírrel szolgáljak. Képzeljék, kikeltek a kiscsirkék a tojásokból, amiket a pulyka alá ültettem. Igaz, hogy csak nyolc a tizenkettőből, de én ennek is nagyon örülök. Csak az a bestia nyúl idegesített fel! Hát nem felfalta fialás után három kölykét a hatból? A fene tudta, hogy rögtön a csöcsire kellett volna raknom őket. Na de jól a fejére koppintottam. Most mi a fenét bámulnak? Adják inkább ide a cipőjüket, hogy sarkaljam meg. Bár ahogy elnézem magukat, az ülepük hamarabb kopik el, mint a cipősarkuk.


 arrow3 / 15 arrow