kritika
« Vissza

Kútbanézők




Elvonatkoztathatatlan költői attitűd: más avagy mások helyett vállalni a világot. Ezt az igencsak nehéz súlyt, alapállást tette magáévá Barabás Zoltán, értelmezésem szerint. A ki vagyok s mi dolgom e világi létben kérdésre mindenkinek keresnie kellene a választ. Aki szerencsés, az maga is meg tudja fogalmazni, aki szerencsésebb, ahelyett megfogalmazzák mások. Hogy Fortuna istenasszony kegyének számít-e ma az a tudás, hogy valaki verset tud írni? Nos, ez diszkutábilis kérdés. Mert aki mások helyett is képes érezni, vállalni, gondolkodni és megfogalmazni, az máris sokszorozott felelősséget vesz magára. S van, akinek ez szárnyakat ad, van, akit lehúz a földre s elhallgattat mindörökre. Barabás Zoltánt súlyos terhei, a magára vállalt szerep és felelősség röptetni tudják. Igaz, a repülés boldogsága mellett a látók, a kútbanézők számára feltárulkozó látvány olykor elborzasztó élményével is meg kell küzdenie. Aki repülni tud, Istenhez közelebb ér, karnyújtásnyira tőle azonban elbizonytalanodik és létjogosultságának megkérdőjelezésével, maradásom kell-e még, a mai költészetben is egyre nyilvánvalóbb, az értékteremtés kérdését veti fel, megoldhatatlanul és egyszerre feloldóként. Mindig kettős hatású a vers, eltaszít és vonz is egyszerre. Barabás Zoltán tudója annak, a benne és körötte létező világnak múlékonysága, az érzések viszonylagossága mennyire képes befolyásolni a lét kereteit. Letagadhatatlanul nagyváradi indíttatású poémái, Ady-kultuszú, mégis pontosan felismerhető egyéni hangvétele, filozofikus világlátása a mai magyar költészetben ritkán előforduló, a közért vállalt felelősségtudata pedig szinte utánozhatatlan hangvételű poézisteremtésre teszi őt képessé. A barabási költészet személyes megítélésem alapján és a kiolvasható tragédiák szerint szenvedés- és szenvedélyindíttatásúak. Hogyan feldolgozni a feldolgozhatatlan élményt? A szeretett lény, az egykor álomvilágként tündöklő, mára szürke kopottságúvá vált város, Nagyvárad elvesztésének izzó és fájó élménye végigkísér ezen a köteten is. Sokszor éreztem, a tökéletest kívánó, arra törekvő poéta mindent töredékesnek, szilánkosnak lát és láttat. Ennek okát sokáig abban éreztem, hogy a költő világa a külső hatások miatt zúzódott ilyen apró cserepekre. Igazából csak a legutolsó, a Kútbanézők kötet elolvasása és megértése után érthettem meg, az összegzésben, a pálya ívének újrarajzolásában vívódó alkotó belső látásmódja lett ilyenné. Barabás költői egyénisége éppen ettől az örök kétkedő, vívódó, kereső állapottól lett egyedi és kisugárzó. Miközben az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy személyiségének formálódását egyéni tragédiái, közösségének sorsfordító eseményei tették ilyen mélybarna látásmódúvá. E kötet versei mély tónusúak, sötétek, tragikusak, fájóak, éjszakát járók, köddel harcolók, szutykos Körös fakó hullámaiban visszatükröződő elemeket összerakók és újra szétbontók. Gomolygó félelmetes árnyak hullámzanak elő verseiből, a feloldás lehetőségét pedig sokszor inkább csak sejtetni engedi a költő. Ha a miértre kíváncsi az olvasó, akkor a könyv utolsó versét, a Feljegyzés címűt kell megértenie. A helyzetek egyértelműen nem annak a megmaradást és kitartást, vállalást hirdető költészetnek a pártján állnak jelenleg, amelyet Barabás hittel és meggyőződéssel művel. Bármilyen aspektusból is próbálja az olvasó befogni a poémáit, mindig arra a pontra jut, kétséges, bizonytalan, értékpusztító, értékalázó világ ellen harcálláspontot felvevő költő személyisége rajzolódik ki a verssorok mögül. Nem véletlen éppen ezért a prófétai hang, a már-már elkoptatottnak tűnő nagy igazságok tiszta szavakkal való igévé tétele sem. Ami szinte vallásos, himnikus poétikává is emelhetné e költészetet, ha formavilágát efelé irányítaná a költő. Szabad versei azonban ehhez nem akarnak alkalmazkodni és ennek is megvan a maga oka. Barabás nem kíván próféta lenni, csak egy vallomásait feltáró, igaz emberként az általa megélt érzések feledhetetlenségét önti szavakba. Hogy ezek az érzések mégis olyan, a társadalomban élő jelenségeknek embert pusztító hatásaira utalnak, melyek a kor fekélyei, ez már annak a filozofikus költészeti tudásnak az eredménye, amellyel Barabás Zoltán tudatosan dolgozik. Viszszacsatolva ismét a mélységhez, sötéthez, hangsúlyoznom kell, nincs egyetlen olyan verse sem Barabásnak, melyben egy parányi rejtett csillogás ne lenne ott. Még ha a holtak arcáig süllyed is olykor, akkor is ott van a lehetőség, van még néhány óra, míg a süllyedés tart, s ez alatt az idő alatt ott az alkalom megélni a tisztát. Hölderlin és Nietzsche árnyai, az istennel való vitatkozás, a teremtés kritikája, a jelen viszonya a teremtéshez, teremtés viszonya jelenhez s még oly sok megválaszolásra váró, átgondolást, értelmezést követelő kérdés maradt bennem Barabás Zoltán kötetének* elolvasása után. Sok éjszakát borultunk egymásra ezzel a kötettel, miként Nietzsche borult a véresre vert öszvér nyakába. Lehet, nekem is szükségem lesz néhány évre, míg megtalálom mindazon kérdésekre a választ, amelyeket Barabás Zoltán oly tömör koncentráltsággal fogalmazott meg Kútbanézők című, most bemutatásra kerülő kötetében.

Elhangzott 2007. február 22-én Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Ármin Irodalmi Kávéházban tartott könyvbemutatón.

* Barabás Zoltán: Kútbanézők. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006