kritika
« Vissza

Titkokkal szeretően - Jakobovits Miklós tárlata Óbudán

Az ódon hangulatú Budapest Galériában szál egyedül nézelődhettem Jakobovits Miklós festményei között. Kimondottan szerencsémnek tartottam, hogy a főváros embernyüvő őrülete és a márciusi szeles eső a középkort idéző falakon kívül rekedt. Az enteriőr csendje, meghittsége s a falakon sorakozó, részben már ismert és újra látott, illetve újdonságként ható művek mértéktartó szín- és formavilága – miként egy szimfónia végtelenül halk alapmotívuma – szinte észrevétlenül hatni kezdett, simogatóan, titkokkal szeretően. Igen, titkokkal szeretően! Merthogy a titkok hangsúlyozottan ottan vannak minden egyes Jakobovits-képben, lett légyen az üszkös-szürke domb, puszta látomás, ősi oltár, metaforikus élmény, lila harmónia vagy éppenséggel egyensúly, metatárgy. A szeretet pedig – gondolom én – nem is más, mint a művészi cselekedet, amelyet irányunkban s érettünk elkövet. Hiszen Jakobovits Miklós, amiképpen sok-sok elődje és kortársa, az életét szenteli az alkotásra. Krisztusi attitűd ez. Nem is tehetne mást vagy másképpen, mint ahogyan éppen cselekszik. S ötven vagy még több esztendőnyi művészi odisszea után elér az Egyszerű Kapujához. Kinyitja, és átlépi a küszöböt. Ahonnan talán már nincsen bennebb, se fennebb. Ottan már az időtlenség van, és a nirvána. Elsősorban a művész Jakobovits Miklós számára. E misztériumból kiszűrődő fényfoszlány-morzsa pedig a műélvezők táborát égi mannaként táplálja és gazdagítja.
A szóban forgó Jakobovits-tárlatnak számomra üdvös hozadéka is lett. Szívesen elárulom: az öreg épületből kilépve, ázó parkon át behúzott nyakkal bandukolva a különböző színű és formájú járdaköveken, mintha Jakobovits Miklós reliefjei, természet közeli szürkés, zöldes, kékes, drappos árnyalatai elevenedtek-tündököltek volna felém. Akárha a tárlat a parki sétányon, az aluljáró vizes lépcsőin folytatódna…