társadalom
« Vissza

A falu és a közösség ereje: mit gondolunk a faluról, és miért gondoljuk azt?


1. A hagyományos társadalomszervezeti formák bomlása először egyrészről aggodalomra ad okot, hisz ellenőrizetlen tömegek kerülnek a társadalom terébe, akik akár még a jogtalan hatalomköveteléstől sem riadnak vissza, ezért a hatalom feladatának érzi a folyamatok megértését és a hatékony válaszok megfogalmazását. A régi világ itt még pozitív értékei fényében tündököl.
2. Az abszolút hatalom maga nyomul be a mindennapi életvilágokba és szünteti meg azokat az autonómiaformákat, amelyek addig az egyéneket integrálták, és ezek helyett új és kizárólagos korporációs elveket tesz kötelezővé. A régi világ itt már minden értelemben meghaladottá válik, ideológiai és karhatalmi eszközöket egyaránt bevetnek a megszüntetésére.
Végső soron mindkét esetben a hatalmi pozíciók megőrzésének szándékával állunk szemben, ahol a hatalom nem átall – akár a tudományt felhasználva – eredményes maradni. A szekularizáció világában a tudomány termeli a bevethető ideológiákat: a társadalomtudományoknak kiemelt szerepük volt ezekben a folyamatokban, hisz a modernizáció korai szakaszában a nagy társadalommagyarázó elméletek épp ezeknek a folyamatoknak a megértésére igyekeztek modelleket találni. A faluval azonosított organikus és a városként értelmezett organizált közösség fogalmak ezeknek a modelleknek képezik a részét. A hatalom oldaláról szemlélt kettősséghez kacsolódó fordulat itt is előbukkan: hamarosan fordult a széljárás, és a régi idők a maguk maradiságával a negatív póluson találták magukat, az új idők szerződéses viszonyai pedig a pozitív pólusra kerültek. A régi világ elfeledett vidékekre és könyvtárak homályos zugaiba vonult vissza. Noha a régi világ tárgyait, az igazi közösségeket idéző eszközöket a mai napig olyan aurával ruházzuk fel, amelybe értékeket látunk bele, a megelőző korok társadalmi értékeit nem tartjuk követendőnek.

A kisebbségi helyzet, a közösség és a néprajz

Van egy tudomány, amely saját tárgyát folyamatosan a régi világban leli fel, legyen ez akár az elfeledett vidékek öreg embereinek a fejében, akár a könyvtárak homályában. A néprajz sokáig azon volt, hogy abból az elmúló világból valamit átmentsen, vagy legalább bevigye a könyvtárakba. Amiként a társadalomtudományokat, a néprajzot is nosztalgia jellemezte azt a régmúlt világot illetően, ahol szerves közösségekben él a szerves népi kultúra. Miközben a társadalomelméletek már az új szerveződési formákat, az új szabadságot dicsérték, a néprajz azon volt, hogy a szerves közösségek világát rekonstruálja, és megmentse értékeit, amelyekről úgy feltételezte, hogy csak abban a közösségi világban lelhetők fel, és hogy a modernizáció ezeket végleg eltörölte vagy el fogja törölni. Természetesen, ez egy örök emberi nosztalgiával is találkozik, amit a múzeumi tárgygyűjtemények kapcsán is tapasztalhatunk.
A múlt tudományosan is igazolt megkonstruálása és a tudomány ideológiai használata kisebbségi helyzetben igencsak felértékelődik, hisz ezek azok a segédeszközök, amelyek mentén a kisebbségi közösség a nagy és elnyomó többséggel szemben a saját identitását megfogalmazhatja. A sajátosan falvakon élő népi kultúra többes áttétellel vált a kisebbségi helyzetekben legitimációs eszközzé: a folklór és a népi kultúra reprezentatív termékeinek ideologikus használata ebbe az irányba mutat. Azonban ezen túlmenően a közösségi normák és cselekvés felmutatása sajátos kisebbségi beszédmódot eredményezett, mert az erdélyi magyar értelmiségi elit már a két világháborúban a vélt szerves falusi közösségek értékeinek továbbvitelében látta a megmaradás egyik feltételét. Ez a folyamat, vagyis a falu jellegzetességeinek ideologikus értéktelítődése a két világháború közti falukutató mozgalommal elindult: mivel a városok társadalma fokozottan ki volt téve az elrománosodásnak, a falu világában akarták az erdélyi magyar kultúrát újjászervezni. A kommunizmus éveiben a folyamat nemhogy veszített volna érvényéből, sőt, erőteljesebb lett, mivel már nem csak az volt a kérdés, hogy a falu képes lesz-e erőforrásként szolgálni egy kisebbségi magyar kultúrának, hanem inkább az, hogy egyáltalán képes lesz-e az erdélyi magyarság túlélni a kommunista hatalom represszív technikái között. Ebben a helyzetben a közösségiség, az önzetlenség, a becsületesség és a többi, emblematikusként és a falu világához szervesen hozzátartozóként kezelt fogalom felértékelődött és bevonult a kisebbségi tudományos beszédmódba is. A régi világ itt csak értékeivel jelent meg, és úgy ellenpontozta a jelen negatív vonásait, hogy közben követendő mintákat fogalmazott meg. A kisebbségi lét „megmaradni!” felhívása és a néprajz régiség paradigmája tehát egymást fölerősítően fonódott egybe, és a néprajznak újfent megerősítette nemzeti tudomány funkcióját.


 arrow3 / 5 arrow