vers
« Vissza

Fantomodat sétáltattam...

In memoriam B. Simona

Ugyanott álltál ma reggel
a tél-imitáció évszak határán,
fantomodat sétáltattam
az eső-csapkodta hosszú járdán;
egyeztetni akartam lépteink ritmusát,
te csak suhantál mellettem, velem, bennem, lábaim elébe,
nyüszítő félholt fák alatt a télutóban
hónapok multán jöttem látogatni a csontvázak kertjébe.

Oda, ahol egykor gyertyát loptunk,
bár ők biztos adták volna szívesen,
százados sóhajok, emlékek szentélye
ez a kert, ami nem változik sohasem.
Megkerestem az avar takarta márványt,
emlékszem, itt kívántuk, hogy csak egy kő alá temessenek,
nem akartuk a kápolnák ünnepies terét,
csak egy szikla gördüljön ránk, rajta ne is legyenek jelek!

És jósoltunk golyót, mérget, kiűzettetést,
emberi közöny bérelte hideg halált,
unott undorunk közös tőrként élesedett
és egy múló nemzedék szívébe állt.
Indulnom kell, te maradj itt még,
pihenj az avar barna illatán, ápold kertedet,
eltűnődöm: bánjam-e, hogy nem voltam ott,
hogy tested ütközzön testembe, vagy zuhanjak veled.