kultúra
« Vissza

Tangenciák, lakásomban, lakásukban 1.


Székely János, finom, magába forduló jellem

Amikor Székely Jánost megismertem és – valljam be férfiasan: gyenge rímeim, botladozó versritmusom láttán – a verstani ismeretek, stilisztika fontosságát hangsúlyozta, még orvostanhallgató voltam. Megjegyeztem s most visszakerestem: Montaigne esszéiből idézett. „A kürt szűk járata erőssé és élessé teszi a hangot; a verslábakba szorított gondolat is hatalmasabb, ütése rám élesebb, mint a prózáé.”
(Aztán amikor néhány évtizedre rá „megtagadta” a verset, nem tudom, milyen idézettel mentette magát... Talán azzal, hogy feledjük a híres esszéista fentebbi szentenciáját. Hiszen ugyancsak ő – Montaigne – írta le, hogy „ha emlékezetem jobban működne, mindig a mások véleménye jutna eszembe a magamé helyett”.)
Tehát Marosvásárhelyen ötöd-, majd hatodéves medikusként (és kezdő költőként, hiszen akkor már az Ifjúmunkás, az Utunk közölgetett tőlem) bemerészkedtem az Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol Székely János nemcsak udvariasan, de elismeréssel is fogadott. Elismerése viszont hideg zuhany volt: mint a memorizálás, a „magolás” bajnokát dicsért meg. Persze udvariasan hozzátette:
– Szép dolog, hogy mindemellett még versírással is szórakozik (sic!), bizonyára kikapcsolódás – nézett rám jellegzetesen átható tekintetével. – Hozott valami anyagot a számunkra is?
Persze, hogy vittem „anyagot”... Átfutotta a kézírással papírra „rajzolt” verseket, s magához vett közülük néhányat. Mondta, hogy megmutatja a szerkesztőbizottságnak s közösen döntenek, közölnek-e tőlem vagy sem. Egy héten belül tudat a döntésről.
– Egy hét múlva tehát találkozunk. Egyébként jó lenne, ha gyakrabban nézne be hozzám – nyújtott kezet mosolyogva. – Elbeszélgetnénk a verstani alapfogalmakról. Itt például egy jambikus sort trocheussal fejez be. A lírai gondolat jó, de a kürt szűk járata hiányzik. Várom!
Újra megkerestem – valóban várt. Kézügyében a kézirataimmal.
– A szerkesztőbizottság egyelőre nem vállalja a közlést – tudatta velem derűsen. – Viszont engem kért meg, hogy foglalkozzam magával. Tehetségesnek tartjuk, de csiszolandónak. Én leszek a köszörűköve... Tréfálok, ne vegye rossz néven. Vállalja?
Vállaltam, hiszen Székely János tanítványának lenni nem volt akármi. Finom alkatú, magába forduló jellemű ember volt, akiről joggal feltételezhette akárki, hogy nem szívesen exteriorizálódik tanítómesterré.
Később aztán „kinyílt” előttem. Felajánlotta a tegeződést (mintegy nyolc évvel volt idősebb nálam), s egy idő után már meghívott a saját otthonába, dolgozószobájába.
– Itt meghittebben beszélgethetünk. Mit szólsz, a falak mintha könyvtéglákból lennének. Utálom a tömbházlakást, a betonskatulyát, és így próbálom felejtetni önmagammal… Ez a szobasarok rejti a stilisztikai témákat. Nézd csak, egy könyvecske, amit kölcsönadok, jegyzeteld ki. Most pedig felolvasok neked néhány Szabó Lőrinc-verset. Kedvenc költőm. Benne vagy? Ki is elemezzük őket.
Megbarátkoztunk. Hirtelen írtam le a szót, mert János tagadta a barátság létezését. Ízlés-hasonlóságokról, kölcsönös egymást becsülésről, hangulat-egybeesésekről szólt. Elismerte, hogy mindezek léteznek közöttünk.
Megjegyzem, ekkor már közölgetett tőlem. Sohasem vallotta be, de a „szerkesztőbizottság” ő maga volt...
Egyszer aztán elmesélte, hogyan ábrándult ki a „barátság” fogalmából. Számomra döbbenetes volt a név, aki meghasonulását kiváltotta: Tóth István! Éppen ő, aki a maga során nekem majdnem-földim volt (Szalonta és Görbed között kicsi a távolság), no meg írásra biztató igazgató-költő tanárom a Klasszikus Magyar Vegyes Líceumban Nagyváradon.
– Tóth Pista egy írószövetségi gyűlésen vállalta az egyik verseskötetem elemzését, bemutatását. Sanyi, ki ne tudná, hogy engem akkor mennyire megalázott! A konkrét munkásosztály-szeretetet kérte tőlem számon. Még hogy én nem becsülöm a munkást! Persze, nem jelszavakkal. Formai-stilisztikai hibákról beszélt – nálam! Majd az Őszi fák című versemből idézett: „Dicsérje más a pőre csúcsokat, / Melyek nevetve dacolnak a durva / széllel és soha meg nem hajlanak, / De gazdagságuk elrejtik magukba. / Mi kedvesem, dicsérjük őket, / a didergőket, / Földre görnyedőket, / Kik meghajolnak minden kicsi szélnek, / De teremnek, de alkotnak, de élnek.” Képzeld, Tóth Pista a soha meg nem hajló csúcsokat elítélő szimbolikát megpolitizálta, merthogy marxista-leninista filozófiánk éppen ezt a kemény hajthatatlanságot igényli. És gyáva az vagy meghunyászkodó, aki „minden kicsi szélnek” meghajol... Látom, hüledezel. Őt addig barátomnak neveztem – hát egyetértesz velem, hogy ezek után megutáltam a szót!
Védtem Pistát, bizonyára kezébe adták a szöveget... János tudtomra adta, hogy illendő a kiállásom, ám az ő szempontja nem változik. A mi kettőnk viszonya más... Így is volt, a későbbiekben soha nem vetette szememre, hogy én Tóth István jellemét másként láttam. Amíg Marosvásárhelyen az utolsó tanulási éveket töltöttem, majd a közeli Ludas rajonban dolgoztam (ágrólszakadt falusi körorvosként), néha még egy-egy ebédre is meghívott. Felesége, Varró Ilona főztjére. Aki – egyébként a maga során írónő – szintén mindig szívélyesen fogadott.
...Ma már tudomásom van róla, hogy az 1980-as években mégiscsak megbékült Tóth Istvánnal. A „fatányérosok” városában újra egymásra találtak. (Tóth Istvánt előadótanárnak hívták meg a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára, s szeretett Nagyváradját elhagyva a Somos-tetőn vásárolt magának házat.)
Székely János magas intelligenciaszintű, de öntörvényű ember volt. Büszkén szerény, szerénységére büszke – nehéz pontosan megfogalmazni lelkialkatát. Bizonyos egyedien szomorkás önirónia birtokosa.
...Amikor A helytartó című zseniális színművét a nyolcvanas évek végén a Magyar Televízió bemutatta, lelkesen gratuláltam neki. Levélben. Röviden válaszolt, valahogy így: „Köszönöm, hogy tetszett, de nem értem a lelkendezésedet. Dicsérni kell egy falu harangozóját azért, mert a bronz csengése néha a szomszéd faluig is áthallatszik? Olyankor éppen jó irányú a széljárás. Ennyi.”


1 / 2 arrow