próza
« Vissza

A seb

Az ágyon fekvő férfi unja magát, a rádióműsor sem érdekli. Gyulladt sebe fekélyesedik. Reggelre már hőemelkedése is van.
„Enni mégiscsak kell!”
Hamarosan a többnapos ételmaradékokból összekotyvasztott agglegény reggelijét fogyasztja.
„Ni, egy légy!”
A szemügyre vett apróság meglehetősen kábán forgolódik a konyhapolc oldalán. A férfi, penészedő kenyerére préseli a fagyott vajat, miközben szeme sarkából a hívatlan vendéget méregeti. Szerencsére nem pottyan az étekre.
Akármennyire sajog a combja, nem megy orvoshoz. Iszonyodik a gyógyszerszagtól, a fehérköpenyesek steril világától. Inkább a rozsdás kampót átkozza, ami elestében a combjába fúródott.
„Csak ne lenne olyan mély!”
A legyet mustrálva észrevesz egy szárnyát szárító másik zöldes példányt, majd még kettőt. Viszolyogva csapja le, s azon töpreng, hogy honnan a fenéből jöhetnek elő zápor után? Három hete pecázás közben sem találkozott ennyivel.
A szobában is felfedez három újabbat; épp oly nedves szárnyúak, esetlenül mozgók.
„Na, várjatok csak!”
Másnap elgyötörten ébred. Lekullog friss kenyérért és néhány tasak porlevesért. Délután kávéját kortyolja, s miután letudta sürgős telefonjait, észrevesz a függönyrojton egy bizonytalanul egyensúlyozó újabb nyálkásszárnyút. Türelmetlenül összepréseli ujjával.
„Fúj, de büdös!”
A kis dögök lakhelyét sehol sem leli. Erősödik viszketése. Muszájpillantást vet a már-már önmagából kiforduló sebre. Aztán óvatosan megérinti a lángszínű sebperemet. Ujja egy pillanatra a száradó gennyhez ragad. A zsibbadás miatt nem érzi a tapintást. Szétnyitja a belül habosodó sebet. Buborékokat lát, milliónyit.
„Ezek okozhatják a viszketést.”
Szétfeszítve tartja a vágást.
„Van valami más is…?”
A buborékok alatt sárgásfehér kukacok nyüzsögnek. Bábok és épp kikelő, fény felé igyekvő, nyáladzó babalegyek.
Valamivel apróbbak a minap talált példányoknál.