kultúra
« Vissza

Horváth Imre levelezéséből

Az élet és halál tematikája örök idők óta foglalkoztatja az emberiséget. A halhatatlanság mibenlétét is sokan megfogalmazták már. Jorge Luis Borges szerint hihetünk a halhatatlanságban. Mint mondja, „a halhatatlanság a művekben lakik, abban az emlékben, amit a többiek rólunk megőriznek. Ez az emlék, lehet egy semmiség, egy akármilyen mondat. (…) mit számít, ha szegény fickó meghalt, hiszen él bennem és mindazokban, akik mondását megismételik. (…) Ugyanezt mondhatjuk el a zenéről és a nyelvről. A nyelv is alkotás, a halhatatlanság egy fajtája. (…) Halhatatlanok leszünk: testi halálunk után megmarad emlékezetünk, s emlékezetünk után megmaradnak tetteink, mindaz, ami velünk történt, az egyetemes történetnek mindez a csodálatos része, noha nem tudunk róla és jobb is, ha nem tudunk róla.” (J. L. Borges: A halhatatlanságról)
Ha Horváth Imre életének különböző mozzanatait felidézzük, tulajdonképpen a változó huszadik század vidéki értelmiségének sorskérdéseit feszegetjük. Paradox módon a költő, aki „a félelemtől félt”, a huszadik század nagy túlélője volt, hiszen a század valamennyi történelmi fordulópontjának a tanúja lehetett. A politikai változások egyéni életében is töréseket produkáltak, az újabb fordulatok újabb kihívásokat jelentettek, és természetesen újabb szerepeket is. Nehezen alkalmazkodott, és „félelmei” megalapozottak lehettek. A jómódú katolikus felmenőkkel és a Fráter előnévvel büszkélkedő, középosztályból származó fiatalembert a húszas évek végén a vidéki társadalom perifériáján tengődő kezdő hivatalnokként, majd újságíróként látjuk viszont, akit baráti kapcsolatai révén inkább baloldaliként regisztráltak. Mint sokan mások, ő is megírta forradalmi hangulatú penzumverseit, bár habitusából fakadóan jobbára a „zenei pillanatok” kedvelője volt. Sokaknak a halk szavú, tétova költőt, másoknak a zilált, kocsmázó poétát vagy csak a Körös-parton botorkáló sétapálcás öregurat jelenti.
A Horváth Imre-jelenség, amely Nagyvárad hétköznapjainak részét képezte, fokozatosan múltbéli helytörténeti kuriózummá szürkül, még a centenárium magasztos pillanata sem elegendő a köztudatban való újraélesztéséhez. A romániai magyar irodalomban elfoglalt helyét és irodalomtörténeti jelentőségét a nyolcvanas évek végére már kijelölték, jóllehet a költő hagyatéka több olyan dokumentumot is megőrzött, mely indulására és költői fejlődésére vonatkozik, és a róla kialakult képet árnyalhatja. A centenárium alkalmával a költőnek a Nagyváradi Ady Társaság által megvásárolt hagyatékából közlünk, a harmincas és negyvenes évekből datált levélváltás töredékéből. Ilyen dokumentum a nemzedéki hovatartozását meghatározó, Nagyváradon kiadott Tíz Tűz antológia (1932) kiadására utaló gyűjtőív, amely élethosszig tartó barátságok kezdetét is rögzíti, nevezetesen Bélteky László és Ruffy Péter baráti gesztusaira utal. Horváth Imre levelesládájában nemcsak a dicsérő-biztató sorokat őrizte meg, mint amilyen Jékely Zoltán, Fekete Tivadar vagy Gaál Gábor levele, hanem a kritikus hangvételű, netán elutasító bírálatokat is, mint amilyen Cs. Szabó László üzenete.


1 / 5 arrow