próza
« Vissza

A kéz

A sötétség tökéletes volt, annyira tökéletes, hogy csodálkozni tudott rajta. A bal vállára s a lábaira nehezedő fájdalmat már megszokta. Csak a sötétség nem enyhült. Nem is a szemével érzékelte, hanem a bőrével, a pórusaival tapogatta, anyagivá, súlyossá váltan. A sötétséget hitte a fájdalmak okozójának, a fájdalmak az életet jelentették, ezért örült a sötétségnek. A hallása is visszatért. Nem tudta, mennyi idő telt el a belövés óta, egyre gyengülő zúgásként még mindig a fülébe visszhangzott. Ugyanakkor más, halkabb és egyenletesebb zajra figyelt fel, amit egyre tisztábban hallott. Ritmikus, sziszegő hang volt, meghatározhatatlan irányból jött, néha erősebben, néha gyengébben hallatszott. Jó időbe telt, míg megállapította, hogy a tüdejéből kipréselt levegő okozza. Csuklásszerűen felkacagott. Valahol, a feje fölött jókora üregnek kellett lennie, mert a kacagása felerősödve tért vissza. Megpróbált felülni, de két lábát és a bal kezét betemette és erősen szorította az omladék. Csak a fejét meg a jobb kezét tudta megmozdítani.
„Túl kell élnem – vágott agyába a gondolat –, túl fogom élni… Levegőm is van. Talán már a mentők is elindultak.”
A bal karját mintha satuba fogták volna. Jobb kezével megpróbálta kiszabadítani. Lassan, türelmesen kaparta a törmeléket. Minden erőfeszítés hiábavaló volt. Ujjai kemény, mozdulatlan faldarabokba ütköztek. Emberfeletti igyekezettel a feje alá tuszkolt egy lapos téglát. Viszonylag kényelmes helyzetben feküdt. Már csak a tehetetlensége dühítette. Valahol, nagyon közel a füléhez vékony erecske csordogált lefelé. Megtalálta. Kissé oldalt fordította a fejét, hogy a hűs cseppek az arcára peregjenek.
„Vizem is van – gondolta – túl fogom élni… vizem is van.”
Jobb kezével újból és újból végigtapogatta testének hozzáférhető részeit. Tele volt zúzódásokkal, de nem bánta. Szinte kedvteléssel markolt bele saját húsába, annyira örült az életnek. Ujjai hirtelen megakadtak valamiben. A valami rándult egyet, majd elernyedt. Egy kéz volt.
„Úristen – gondolta –, ez Tamás keze. Róla egészen megfeledkeztem.”
Ismét megtapogatta a rángatózó ujjakat.
„Tamás, hallasz?” – szólongatta.
Az üreg tompán verte vissza a hangját.
„Tamás – suttogta –, hallasz engem?”
Nem kapott választ. Görcsösen szorította meg a kezet. Ott lógott arasznyira a melle fölött, csuklóig szabadon. A hozzá tartozó kart már elzárta az omladék.
„Hogy került ide – tűnődött –, hiszen legalább négy méterrel mögöttem tartózkodott a tankágyú golyójának becsapódásakor… Talán a robbanás dobta fölém!”
„Tamás – szólalt meg újra –, ha hallasz engem, szorítsd meg a kezemet. Jó, Tamás?” A kéz rándult egyet. „Nem tudsz beszélni, Tamás?” A kéz elernyedt. Megérezte az ütőerét. Lassan, egyenetlenül vert. Aztán saját mellére szorította a saját szabad tenyerét. „Élünk, Tamás, mozog a vérünk!…”
„Jó, hogy hallasz engem, Tamás, mert beszélnem kell. Érted? KELL… Ki gondolta volna a tankok megjelenésekor, hogy együtt kerülünk a patkányfogóba, te meg én… Éppen mi ketten. Jó, hogy itt vagy a közelemben, legalább nem vagyok egyedül. Ne félj, nem rohadunk meg itt, mert már a ruszki tankok elinaltak, és elindultak a mentők. MÁR ÉSZREVETTÉK, HOGY HIÁNYZUNK.”
„Nagyon összetörted magad?… Kár, hogy nem tudsz beszélni. Én talán megúszom egy-két töréssel. Csak a bal karomat nem érzem.”
„Tamás, nekem vizem is van… Végigcsorog az arcomon. És ha kissé oldalra fordítom a fejemet, belecsorog a számba A VÍZ.”
„Melyik kezed csüng itt fölöttem, a bal vagy a jobb? A bal… Igaz? Kemény ütés volt… hehe… Kétszer is megfordultam a tengelyem körül… Váratlan ütés volt. EGY NŐ MIATT. Te, ha ezt megússzuk szárazon, visszakapod! Nem haragból, MERT ÉN MÁR NEM HARAGSZOM. Röhejes, hogy megmondom neked. Éppen most mondom meg. Aztán kvittek leszünk. Utána megiszunk néhány korsó sört, ugyanabban a Széna téri kocsmában. A nő mehet!”
„Kiszáradt a torkom. Hiába nyalom ezeket a vízcseppeket… Tudod-e, hogy nagyapámat is egy orosz tank ölte meg az ostrom idején? Őt is. DE MINKET NEM. Mi ketten megmenekülünk. A mentők nemsokára ideérnek.”
„Ha most tisztább lenne az agyam, kiszámítanám, hány tonna faltörmelék nyomja a lábamat… Néha úgy érzem, süllyedek. Máskor mintha hullámok dobálnának a magasba.”
„Ne vedd el a kezedet, Tamás, ne rántsd el! Hadd, hogy érezzem: nem vagyok egyedül… Ne félj, visszakapod tőlem azt az ütést…”
„Érzed, milyen meleg a föld? Sosem volt ennyire meleg… Olyan nagy szívem van, Tamás… Örülök a kezednek… Ezzel ütöttél meg… ezzel…”
*
– Él?
– Él.
– És megmarad?
– Meg… Félig betemetve, tágra nyílt szemekkel találtuk. A jobb kezével a balt szorította. Annyira erősen, hogy most sem lehet megfeketedett ujjait szétválasztani.