Egy sokatmondó komor költő

Hetek óta barátkozom – viaskodom – Balázs F. Attila Szókeresztem című verseskötetével (Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2005), melyet dedikálva azzal a kéréssel nyújtott át, hogy írjak róla. Látatlanban meg is ígértem, s most itt toporgok, küszködök véle – amiként Mallarmé költészetével jó harminc esztendeje már – anélkül, hogy tapodtat is előrelépnék. Nos, Balázs F. költeményeivel is sokat bajlódom, hiszen azok dallamtalanul sem a fülbe mászni, sem ínyenchódító csemegeként nyelvemre ülni nem óhajtanak. Sőt: játékos-pajkos nyelvi bravúrokat sem enged meg magának a szerző. Komor marad, morózus, rezignált, baljóslatoktól terhes vátesz. Akinek örökké összeráncolva homlokán a bőr. Nem is igazán értem, hogy ki, mi az, aki, ami mégis versírásra bírja. Merthogy a szerző szóban forgó kötetéből egyértelműen kirí, kisüt: igazából se kedvét, se értelmét nem leli, nem látja annak, hogy ő miért is írjon.

Akkor mégis ki, mi az, ami versírásra fogja, kényszeríti olykor-olykor? Hát elsősorban önnön helyzetének, testi-lelki állapotának folyamatos meghatározása, olyasformán, ahogyan a hajóskapitányok a végtelen tenger- és óceánvizeken teszik. A szerző önmagára figyelései, meditációi azonban egyáltalán nem öncélúak, köldöknézők, egocentrikusak, sőt, nagyon is közösségiek. Az erdélyi magyar kisebbségiből szlovákiai magyar kisebbségivé vált Balázs F. Attila igazságkereső batyuja árnyalatnyit sem lett könnyebb az országváltást követően. Újabb keletű versei talán még inkább komorak. Szorongásaiban az elmúlás félelme bujkál, közösségi szempontból pedig az elfogyás, beolvadás réme fenyeget. Persze igényesen, áttételesen kimondva. Talán épp emiatt gondolta úgy Balázs F., hogy az AB ART könyvkiadó alapítójaként és tulajdonosaként közösségének és magának is hasznosabbat cselekszik azzal, ha olvasnivalókkal szolgál, ha alkotóként diszkréten háttérben marad. Ahonnan csakis akkor szólal meg versben, ha az már halaszthatatlanul muszáj, ha önnön hallgatása már-már elviselhetetlen. Eme értelmiségi attitűd, alkotói visszafogottság engem meggyőzött arról, hogy a mélybarna színű költői vízióknak igenis jól meghatározott helyük van ama nagy mozaikképben, amelyet kortárs magyar irodalomnak nevezünk.

Most pedig lássunk egy-két konkrét példát. Amikor imént mélybarna színű költői hangulatokat emlegettem, akár pokolkomor-feketét is mondhattam volna. A Megtört kenyér című versből idéznék: „a város nesztelenül lemeztelenül / mocskos ködöt kavarnak nagyszájú varjak / kiégett szemű férfiak az alkohol templomaiban / láthatatlan katakombákban új mítoszok / titkokat őrző falakra a repkény kapaszkodik / levágott fejekből felbuggyannak a szavak / vak kezek mint megfagyott csirkék bután / elfekszenek néhány tétova mozdulat után / átlőtt könyvön át bukdácsol a csomagolt rémület / a csatornákban deformált dögök között…" Majd néhány sorral lennebb ezt olvashatjuk: „…a kiegyezés megterített asztalára / özönlenek a svábbogarak…" A totalitárius kommunizmusról ennél hátborzongatóbb tablót aligha lehetne készíteni.

A költői teljesítmény egyedülálló példája a Halállal rokon című vers, mely mindössze tíz sor, ám kozmikus voltában évezredeken átívelő: „nem élek már / meg se haltam / tanulok a füvek nyelvén / tiltakozni / kétszer halnék ha a halál is / velem halna – / halállal rokon hosszú álmom / korán van még szerelmem / ebben a világban / mely érte megtöretett".

Úgy gondolom, hogy nem elsősorban az egyedi metaforák, költői képek, hasonlatok teszik emlékezetessé a Szókeresztem című verseskötetet, hanem e gyűjtemény elégikus összhangulata, melynek átkos Trianon-gyökere, -törzse, -lombja, -árnyéka közel száz esztendeje tespedi, rontja, bontja, erodálja már a lelkünk. Amiközben a „nagyrabecsült" Európa továbbra is bambán, passzívan, cinkosan, vaksin hunyorog. Balázs F. Attila nem áltatja önmagát, de minket olvasókat se hiteget, kecsegtet semmi jóval. Õ ellenben figyel, mérlegel, elmereng, kimond. Õ vállaltan komolyan veszi önmagát és minket. És a költészetet is.

Gittai István