A transzszilván szívű odafigyelő

Aniszi Kálmán filozófus, esztéta, esszéista – eleddig közreadott nyolc önálló kötetéhez hasonlóan – Mélységiszony (Közdok Könyvkiadó, 2006) című, esszéket, beszélgetéseket tartalmazó kötetében is elsősorban morális kérdéseket feszeget. Már az olvasóhoz intézett rövid előszavát is – nem véletlenül – két kérdő mondattal kezdi: „Vajúdó vagy sodró időket élünk? Magunk alakítjuk sorsunkat, vagy mások döntenek rólunk nélkülünk?" Majd valamivel lennebb még egyszer kérdez: „Támadnak-e még, oltalmunkra, kedvezőbb szelek, hogy elsöpörjék az ártó elemeket, erőket?" Ha az önmaga által feltett kérdésére egyértelmű választ nem is, üdvös viszonyulást, emberhez méltó magatartást mindenképpen sugall és elvár az olvasótól. „De ne hagyjuk pehelyként sodortatni magunkat. Megalázó. A remény pedig, hogy önmagunk maradhatunk a ránk feneklő veszélyek ellenére is, örök-halhatatlan. Csak hinni kell benne és tenni is érte."

A több mint háromszáz oldalas kötet írásait a szerző négy fejezetre tagolja. A Kézen fogva címet viselő, legterjedelmesebb esszéciklusban elsősorban a jobbító szándékú filozófus hallatja hangját. Főleg erkölcsi kérdésekben. Például így: „Az igazán erkölcsös ember nem azért nem cselekszi azt, ami erkölcsileg elítélendő, mert fél a jog lesújtó kezétől, hanem azért, mert erkölcsi értéke, belső morális tartása, lelkiismerete nem engedi, hogy olyasmit tegyen, amivel másoknak súlyos vagy kevésbé fájdalmas sérelmet okozhat. A történelem tömegesen termeli ki az ilyen magatartásokat." (Kényszerű vesszőfutás)

A szolgálat nemes formájáról is olvashatunk elgondolkodtató eszmefuttatást. De még mennyire elgondolkodtatót! „Szolgálatot tesz a faluközösségnek a néptanító, a hazája és a más népek iránti feltétlen tiszteletre nevelő, a szabadságszeretet fennkölt érzését gyermekeiben tápláló szülő, a mocsarakat lecsapoló, vasutakat építő vállalkozó, a népe, nemzete felemelkedéséért fáklyaként lobogó poéta, a tudós, a néptömegek jogos követeléseiért eltökélten küzdő politikus…" Valamivel odébb persze kevésbé fennköltet is olvashatunk: „…szolgálni sok mindent lehet. Rossz ügyet is."

E fejezetben Mementó címmel dr. Tonk Sándorról, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem alapító rektoráról olvashatunk elsirató méltatást. „Ha valaki, akkor te igazán küzdöttél a közért!" S ha már a küzdelem fogalmánál tartunk, szerkesztői szempontból – minden bizonnyal nem véletlenül – Az élet bajnokai című íráshoz érkezünk, amely egészen más hangütésű. Szinte szépirodalom. Novella. Egy tüdőgyulladásban szenvedő gyermek kálváriája. Erdélyben, Fleming életmentő penicillinjének feltalálását követően, valamikor a negyvenes (ötvenes?) években. Izgalmas, hiteles valóságirodalom és gyönyörű példája a szülői áldozatvállalásnak. Számomra a hasonló tartalmak, sztorik katartikusak és emlékezetesek. Merthogy felemelően emberiek. (Az ötvenes évekből első moziemlékeim egyikét, a felejthetetlen Simon Menyhért születése című magyar filmet juttatta eszembe Aniszi Kálmán eme írása.)

Az Áhítat című fejezetben a szerző képzőművészettel, képzőművészekkel kapcsolatos írásait, interjúit, esszéit olvashatjuk. Ezek közül a legemlékezetesebb a Kétségek és bizonyosságok című, ikonfestészet iránti ámulata. „Az ikonok között járva-kelve nyugtalanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg a tűnt idők jelentős munkái, mesterművei oly nagy hatással vannak rám, addig a kortárs művészet sok-sok alkotása annyira vérszegénynek, semmitmondónak, némának tűnik szememben? Át nem érzett érvényes üzenet, mélyebb emberi-erkölcsi tartalmak híján lévő csinálmányoknak, a művésziség jegyében tetszelgő művészies valamiknek érzem őket?" – kérdezi Aniszi Kálmán, majd megtoldja még egy rövid mondattal: „De nemcsak én vagyok ezzel így!…" Majd esszéje végkicsengését, markáns véleményét hangoztatva azt írja: „Aki azt hiszi, hogy az alkotás gyötrelmes-szép világában különböző »attrakciókkal«, trükkökkel, miegyebekkel is révbe lehet jutni, az előbb-utóbb csalódni fog. A holtvágány-szindrómát megtapasztalni pedig nem éppen leányálom. De ki-ki magára vessen. A többit majd kiforogja az idő."

A kötet negyedik fejezete a Mécsfény címet kapta. E figyelő pászmában Aniszi könyvkritikáit olvashatjuk. Az általa méltatott nyolc kötet közül elsőként a Medvigy Endre szerkesztette A magyarokról című magyarság- és istenes versgyűjteményről szól, Sorstükör címmel. „Mi nem alkottunk világraszóló filozófiai rendszereket, ellenben hatalmas katedrálist emeltünk költeményekből. Poétikusabb alkatúak lennénk másoknál? Talán a történelem hozta úgy, hogy a tiszta racionalitást igénylő bölcselettel szemben nálunk az önkifejezésnek inkább ez az érzelmi-indulati (affektív) költői formája nyert igen jelentős teret a lét- és sorskérdésekkel való szembesülésünk folyamán – kezdi elemzését a recenzens, majd végkonklúzióként így érvel: – Medvigy Endre jól érzi a mindenkit egynyelvűvé silányító globalizációs nyelvi sovinizmus alig álcázott veszélyét. Ezért igyekszik – kiemelkedő költői alkotások közlésével – ráébreszteni az olvasót az anyanyelv megőrzésének fontosságára, arra, hogy a választékos nyelv használatával gátat vessünk ennek a hihetően tudatos, szándékos nyelvrontó és nemzetpusztító folyamatnak." E fejezet kiemelkedő könyvméltatása Beke György Déva vára alatt. Barangolások Erdélyben 5. című kötetéről szól. Aniszi Kálmán olyan „személyiségekről" ejt szót, mint Constantin Daicoviciu vagy Groza Péter. Nos, akik róluk – és másokról is – többet akarnak tudni, azoknak elsősorban Beke György könyvét, könyveit kell elolvasniuk.

A Mélységiszony negyedik, kötetzáró fejezete az Újraéledő Erdély (?) címet kapta. Itt többek között az Egyed Ákos akadémikus történészprofesszorral, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsváron élő elnökével, valamint az Almási István kolozsvári népzenekutató tanulmányíróval készült interjúkat olvashatjuk.

Ha a könyvméltatásoknak manapság van egyáltalán szemernyi hozadékuk is, akkor az nem más, mint a figyelemfelkeltés mind Aniszi Kálmán, mind a magam részéről. Befejezésül még csak annyit: Aniszi megszállottan odafigyelő attitűdje, hitteli alázata, világot megváltani akaró jóindulata, mindennemű közöny ellen munkáló értékmentő hadakozása irigylésre méltó. Ha történetesen nem ismerném személyesen, kilétét, mibenlétét transzszilván dobogással megáldott és megvert szíve bizonnyal elárulná.

Gittai István