Ráébredés a ráébredésre

A nyilvánosság elé viszonylag későn lépett az író, s ez már önmagában is különös. Első könyve óta is folyamatosan meglepetésekkel szolgál, s akárhányszor hinné azt a jóakaratú, jámbor olvasó, hogy most aztán végleg rátalált a maga igazi és egyetlen lehetséges útjára, a következő kötet rendre ismét járatlan tájakra invitál. Így volt ez az Aranyvillamos (1999) esetében, s ezt a változó jelleget reprezentálta az Aranyvillamos (Második szakasz – 2001), az Aranyvillamos (Harmadik szakasz – 2004), a Szerelem illata (2005) is, amely alighanem már a címével is utal magára a változékonyságra, de talán arra is, hogy e mögött ott van a lényegi azonosság – változatlanság magában a holdban meg a „ráforgó" emberben is. Ember és világ, szubjektum és objektum viszonya – ma már talán mindannyian tudjuk – nem tartozik a határozott egyértelműségek közé, hiszen a legmetszőbb logikával is megválaszolhatatlan kérdések sora vetődik fel, amelyeket akár a filozófiai, akár a költői gondolkodás csak körüljárhat, s ha születik is válasz, az minden esetben csakis költői jellegű lehet, tehát szintén többértelmű.

Ez a többértelműség és a velejáró többértékűség Böszörményi költői világának elemi sajátossága, s ez teszi nem csupán az írói pálya egészét változatossá, hanem annak egyetlen szeletét, így a Vanda örök c. kötetét is. E könyv egészében meghatározó a változás – átváltozás élmény- és motívumköre. Változik a világ (az ország), változnak az emberek és változik az én, s mindezek sajátos összjátékaként anyagában egy szeretnivaló világ és jelleg bontakozik ki. A legátlagosabb emberélet is maga a fantasztikum.

A szöveg indukáló rétegeiben az ötletnek fontos szerepe van, a témát, a képanyagot, a szerkezetet, a nyelvet is érintően.

Nietzsche mondja egy ízben pszichologizálva, hogy ugyanazt az erőt fejtjük ki a műalkotásban és a nemi aktusban, azaz csak egyfajta erő van. Ez a megállapítás hihetőnek tűnik, még akkor is, ha elgondolkodva Nietzsche általunk vélt és ismert tapasztalatain, kissé elbizonytalanodunk. De ha jobban belegondolunk, Freud majdnem ugyanezt hirdeti, sajnos kicsit primitívebben, az éroszt, az erotikát puszta szexszé alacsonyítja, megfosztja a szerelmet gyógyító erejétől, csupán a psziché elferdüléseinek lehetőségeit látja benne.

Böszörményi prózájában inkább a gyógyulásra való vágyat érezhetjük elementáris igénynyel, illetve hiányként. Ahogy a szexnél többet akar, az erotikát akarja, a Másikat, a másik lénnyel való vagy inkább abban való feloldódást.

Író létére filozófiai szövegeknek álcázott vallomásaiban mint egy örök tanítvány tűnik fel, mint aki tudja és elfogadja, hogy a szerelem, a szeretet nem tárgy, hanem képesség kérdése, s hogy ehhez bizony nemcsak bátorságra és hitre, hanem óriási alázatra is szükség van.

Mindenkinek van egy másik élete, egy titkos, amit senki nem ismer. És legyünk őszinték, ki ne szeretne egy ilyen másik életet, de nem árt elgondolkozni rajta, miben is áll valójában és főleg hogy mibe is kerül. A valóság egy-egy rá jellemző részletét emeli ki, és mintegy filmkockaként rakja össze saját történetét.

Susan Sontag írja az értelmezés értelmetlenségéről, illetve lehetetlenségéről fogalmazott dolgozatában: „Hermeneutika helyett a művészet erotikájára van szükségünk." Így van, érthetünk egyet. És íme… Böszörményi, gondolom, szintén készségesen igazat ad Sontagnak, hiszen könyvei ezt a fajta „erotikát" a gyakorlatban is igyekeznek megvalósítani, igazolni.

Lipcsei Márta

(Böszörményi Zoltán: Vanda örök)