Egy kretén világa

Szociológusok szerint energiánk jelentős részét társadalmi kapcsolataink kiépítésére, eredményes szocializációnkra fordítjuk, és egyénenként más-más stratégiával próbálkozunk. Hogyan működhet mindez egy kretén esetében, aki eleve hátrányos helyzetből kénytelen interperszonális kapcsolatokat kiépíteni? Orvosi vélemény szerint a kretinizmus súlyos testi-lelki torzultság, amely a magzati élet során vagy a korai gyermekkorban fellépő elégtelen pajzsmirigyműködésből származik. Ez a betegség nagyfokú szellemi retardációval jár együtt, árulkodó fizikai jelei is vannak: satnya növés, foltos haj, kiálló has stb. Ez a testi és szellemi torzultság könnyen abnormális személyiségfejlődéshez vezethet. Az orvostudomány tünetei alapján diagnosztizálja a betegséget, a regényíró Bálint Péter ennél többet, illetve mást is akar, számára a kretinizmus nem egyszerű kóreset, hanem kihívás, megírandó élményanyag, egyszerre érdeklődik egyéni és társadalmi megnyilvánulásai iránt. Ugyanis minden emberben megvan a hajlam a kreténségre, bennünk lappang: „…bármennyire is hadakozunk, nagyon is elevenen él bennünk némely kamaszkori vágyunk." Ennek a vágynak az elfojtása erőfeszítésünkbe kerül, állandó kontroll alatt kell tartanunk.

A regényíró feltételezése szerint nemcsak az egyén szenvedhet fejlődésbeli rendellenességben, hanem egy egész társadalom is; kollektív génjeiben hordozza a kreténségre való hajlamot. Ha közismert tünetei és a velük járó deviáns viselkedésformák intézményesülnek, össztársadalmi méretűvé válhat a betegség. Ehhez Bálint Péternek a problémafelvetést leginkább igazoló szociális érzékenységű műfajra van szüksége, segítségével diagnosztizálhatja a kollektív kretinizmust. A szóba jöhető műfajváltozatok közül tradíciója és poétikai adottságai miatt a vallomásos regény garantálja az elvárásokat és teremti meg az író és olvasó közötti bizalmas viszonyt, ugyanis a szerző olvasóközönségében keresi a megértő és támogató nyilvánosságot, hatékony recepciójában reménykedve. Ezért már vallomásainak legelején igyekszik érdekeltté tenni a befogadásban: „Hetekkel korábban olvastam egy könyvet, már a címe is sokatmondó volt: Haszontalan szolgálat, nem is tudnám ennél pontosabban meghatározni a mindennapi tevékenységemet, amiért fizetségemet kapom". Bár a tulajdonképpeni befogadás a regény címének elolvasásakor megkezdődött. Az így létrejövő kommunikációs helyzetben nem is az író-olvasó viszony az érdekes, hanem az író-mű, illetve mű-olvasó között kialakuló viszonyrendszer. Vagyis Bálint Péter regénye produkcióesztétikai és recepcióesztétikai szempontból egyaránt többesélyes. Korábban megjelent regényeihez hasonlóan polifon alkotás, együtt jelenik meg benne a fikció és a dokumentum, és ezek több formaváltozata: napló, levél, feljegyzések és visszaemlékezések. A fülszöveg megállapításai szerint ez a regény „az önéletírás és kordokumentum, vallomás és reflexív próza sajátos ötvözete". Ez a műfajskála és a megsokszorozódó írói perspektíva képes egybefogni a gazdag élményvilágot, és megjeleníteni szétszórt, eklektikus hősének, Andrásnak kretinizmustól terhelt jellemét, aki egyfolytában önmagával van elfoglalva, és folyamatos önvizsgálatot tart. Ez köti le energiájának nagy részét: „Nekem pedig elsősorban is időre van szükségem, hogy megfejtsem önpusztító hajlamomat, legyőzzem magamban a démont, melynek jelenléte szüntelen didergést okoz, s megtaláljam, ha egyáltalán még lehetséges, önbecsülésemet."

Ezt a regénytípust s a vele járó problémákat felvállaló szerző is sokszor kerül dilemmahelyzet elé, feloldási kényszerből a leíró objektivitás és az azonosuló szubjektivitás lehetséges fokozataival próbálkozik. Így jut el a kretén alakját szenvtelenül szemlélő idegentől a vele azonosulni próbáló alteregóig. Ígérete szerint hol narrátorként, hol pedig regényalakként jelenik meg, a tudathasadásos szerepkört is felvállalva. A regényíró esetében kísérletező szereppel van dolgunk, ellenben András, a regény tulajdonképpeni hőse eredendően kretén. A szándékosan magára öltött kretén szerepet arra használja fel a regényíró, hogy megfogalmazhassa véleményét a világról, benne embertársairól, a társadalomról, néha önmagáról, ilyenkor saját jellemét is viviszekciónak veti alá. „Önelemző alkat vagyok; tapasztalatból tudom, hogy az élveboncolás passzív szemlélődésre és bezárkózásra készteti az embert, s olykor persze arra is, hogy elméleteket gyártson önmaga igazolására." Ez az őszinte önvizsgálat meghökkenti a regényolvasót, aki inkább az ideális én imázsának építéséhez van szokva, nem az önkép könyörtelen lerombolásához. A főhősnek ez a gesztusa mégsem hat teljesen elidegenítően, helyette részvéttel vegyes rokonszenvet ébreszt. Különösen ha értékítéleteket fogalmaz meg az olvasó helyett, gyakran önmagára nézve kedvezőtleneket. Beismeri például, hogy mestere a szemfényvesztésnek. Abnormalitásából adódóan teheti ezt meg, környezete felemás viselkedése miatt nem tud egyértelműen eligazodni rajta, és megbocsátóan legyint. Kiderül, hogy nincs tisztában önmagával sem: „Tudom, valami olyasfélét birtokolok, aminek a jelentőségével jó volna tisztába jönnöm: az életben egyedül csak magam mérhetem föl a nyereséget vagy veszteséget." A bizonyosság utáni vágy belehajszolja a démonnal való elvtelen szövetségbe, de az is előfordulhat, hogy a démon választja őt, és nem az irodalomprofesszort, akinek András a szolgálatába szegődött. Ebben a regénymotívumban egy középkori irodalmi toposz posztmodernizált („kretinizált"?) változatára ismerhetünk: itt az ördög már nem Fausttal, a tudóssal köt szerződést, hanem labilis jellemű inasával, illetve személyi titkárával. Bálint Péter abból a feltevésből indul ki, hogy minden ember lelkében ott lappang a démoni erő, az erős jelleműek el tudják nyomni, féken tudják tartani, a gyengébbeket viszont hatalmába keríti, mint a regény kretén főhősét: „Én viszont egész örökségemet és egzisztenciámat adtam e képességem birtoklásáért, tökéletesítéséért és gyakorlásáért, úgyhogy bőségesen megfizettem azért, hogy valameddig az ördöggel cimboráltam."

A szüzsé jó alapanyag lehetne akár egy fejlődésregényhez (Bildungsroman) is. Mivel a főhős jelleme kretinizálja az alaptörténetet, a vonalszerű elbeszélés helyett a síkszerű érvényesül: az önmagát szemlélő András képtelen követni saját élete fonalát, mely végül végtelen, bonyolult szövésű felületként terül szét. A modern regénypoétika szerint is az én-formájú elbeszélés mindig magában rejti az alaktalanság veszélyét. Ha Bálint Péter regényére vonatkoztatjuk ezt a fontosnak látszó kérdést, engednünk kell annak az érvelésnek, miszerint az általános emberi lét mindig én-formában konkretizálódik, az egyes egyén élete pedig az individuum önmegvalósítási szándéka miatt egyszeri és megismételhetetlen. A vallomások törzsanyagát a főhős naplófeljegyzései teszik ki. A napló az emlékezés műfaja is, ha kretén hősünk jellemében pozitívumot akarunk keresni, az „emlékezés szeretetében" találjuk meg: „E naplót szaporítom, javítgatom, szinte sorról-sorra meg kell küzdenem az emlékeimmel, újraértelmezésükkel és átírásukkal." Vagyis nem maguk a tények fontosak és elsődlegesek, hanem ezeknek a tényeknek az emlékesítése, miközben átértékelődnek az egykori események és élmények. Vallomásai utólagos tisztázási, értékelési lehetőséget biztosítanak főhősünk számára, akinek korábban csak félresikerült próbálkozási voltak a társadalmi beilleszkedésre, emiatt passzív meditációra kényszerül, innen a sok önelemzés, moralizálás és reflexió. Mindez így hangzik a saját megfogalmazásában: „Ez a magam okulására szolgáló naplóféleség azt a címet is kaphatná: vergődéseink. A sajátomon keresztül szemlélem a másokét, és a mások vergődéseiből tanulva ítélkezem önmagam és nemzedéktársaim felett."

Bálint Péter ennek a jelenségnek a megszövegezésére saját jól kidolgozott regénytechnikáját alkalmazza, amit jobb műszó híján az emlékek irodalmasításának nevezhetnénk el. Lényege az emléksíkok egymásba vetítése. Erről maga is tájékoztatja olvasóját a regényben: „Egyetlen történet sem önmagával kezdődik, mindig valamely már korábban zajló másikra következik, amelyiknek éppúgy van előzménye, s maga is csak szövedéke egy nagyobb szövetnek. Az elbeszélés jelenébe csúszik a múltbeli esemény, melybe szervesen beleojtódik egy azonos idejű történet, s abból sarjadzik egy vadhajtás: s ez így megy öröktől fogva a végeláthatatlanig." Ez a narrációs technika egyrészt lehetővé teszi, hogy különböző idősíkokhoz tartozó emlékek kerüljenek egymás mellé, másrészt az is megoldhatóvá válik általa, hogy az emlékezés különféle műfajai kiegészítsék egymást. A regény ennek ellenére nem válik szerkezetében eklektikussá, ez elsősorban szövegösszetartó, kohéziós erejének tudható be, erre épül a teljes regénystruktúra. A könyv gazdag anyagot, reflexiósorozatot közöl az emlékről és magáról az emlékezésről, valóságos kultusz szerveződik köréje: „Vigasztalanul halunk meg mindannyian, nem az életet fáj itt hagyni, hanem az emlékeket, amelyek mi magunk voltunk."

A naplóíró beavat bennünket az emlékezés etikájába és játékszabályaiba is. Az emlékek szelektív és szubjektív feldolgozása történik a szerzői szabadságjogok teljes körű érvényesítésével: „Fenntartom a jogot arra, hogy naplómban személyes legyek." Bálint Péter a személyességet alapkritériumnak tekinti ebben a műfajban, általában az emlékirodalom bármelyik formájában, és mintegy kiszólva a regényből, megvédi kedvenc műfaját kortársai előítéleteitől: „Mindenről közöljem gondolataimat –; ha valóban szándékomban állna egy nyilvánosság elé kerülő naplófélét írni, el kellene töprengenem a naplóíró örök dilemmáján: kényszeresen kibeszéljek-e mindent, vagy aggodalmasan nyirbáljam-e meg gondolataimat. Kevés, mondhatni túlságosan is kevés őszinte naplót olvastam magyar író tollából. Egyesek szerint ennek nincs is más oka, minthogy alapvetően nem vallomásos jellegű az irodalmunk; én kitartok abbéli meggyőződésem mellett, hogy éppen a gondos ’megnyirbálás’, a gondolat ’visszaszorítása’, az átpolitizáltság és az írás nem céhmesteri gonddal gyakorlása okán álságosak a naplók." Ne csodálkozzunk tehát, ha főhősünk, András teljes szabadsággal, sőt szabadossággal kezeli Leitner professzor leveleit is. Ezek a levélrészletek inkább egy kretén preferenciáit és ízlését tükrözik, így kerül a gyanútlan olvasó manipulált helyzetbe. A narrációból észrevétlenül kilépő és a háttérbe visszahúzódó regényíró így szolgáltatja ki olvasóját ravaszul számítgató regényalakjának. Az így magára hagyott olvasóban kérdések fogalmazódnak meg és várnak tisztázásra, például az az etikai természetű dilemmahelyzet, hogy meddig lehet elmenni mások magánéleti titkainak a közzétételében. A professzor levelei egyaránt tartalmaznak magánjellegű és közvéleményt érintő információkat. Így kap betekintést az olvasó az öregkori betegségekbe, de a közéleti és a politikai eseményekről megfogalmazott véleményekhez is kendőzetlenül hozzájut a kíváncsiskodó. Egy tudós generáció hányatott élete tárul fel előttünk rossz emlékű történelmi eseményekkel, pártviszályokkal és besúgásokkal együtt. Ezek önálló történetté állnak össze, így lesz a leitneri szüzsé regény a regényben. Később kiderül, hogy nem ez az egyedüli ilyen jellegű, személyhez köthető történet.

A regény a regényben elv érvényesítésével párhuzamos történetek szimultán befogadására kényszerül az olvasó. A kettő között oszcilláló befogadói tudat állandó mozgásban van: Leitner professzor sikeres karrierjéről és jelleméről személyi titkára szövegértelmezésén keresztül veszünk tudomást, s az általa érvényesített értékszelekció hatása alá kerülünk. Vagyis: nincs közvetlen kapcsolatunk a professzorral, kénytelenek vagyunk másodkézből szerzett információkra hagyatkoznunk. A regény többi alakjához (apa, anya, feleség) is a kretén szövegein keresztül jutunk el. Nemcsak az embereket, a világ jelenségeit, tárgyait, eseményeit is a kretén szemével látjuk a regényben, sőt el kell viselnünk moralizáló gondolatait és önmagával kapcsolatos reflexióit is. Csak a kritikus olvasó kerülhet ki a befolyása alól. El kell töprengenünk például azon, hogy életforma vagy kórtani eset-e a kreténség. Bármi lehet, éppen ezért ajánlatos a vallomásokhoz előzetes lélektani ismeretekkel, esetleg pszichiátriai jártassággal közeledni. Fennáll a gyanú András kreténségét illetően: megjátszott vagy természetes állapot-e az övé? A helyes válasz időben történő felismerése meghatározhatja befogadói magatartásunkat. Ha a regényíróra bízzuk magunkat, kétesélyes választ kaphatunk, ugyanis egyformán táplálja lehetséges válaszainkat. Tipikus példa lehet erre Andrásnak „ápolónőjéhez" fűződő viszonya, akivel felfedezi a testi érintkezés örömét. Korábban csak elképzelt viszonyai voltak, fantáziájában élte át a férfi-nő kapcsolatot. Ha önző érdeke úgy kívánja, képes túljátszani a rászabott kretén szerepet, így tudja például hosszabb ideig maga mellett tartani a melléje rendelt ápolónőt. Idevágó vallomásaiból újabb információkhoz juthat az olvasó személyiségét illetően: „Nem voltam én beteg, te lány, sohasem, ütődött is csak azért vagyok, mert nem találom meg a magam helyét a világban, nem tudok alkalmazkodni, s nem viselem el, ha bárki is uralkodni akar felettem."

Bálint Péter a regényhőséből feltörő érzelmeket és indulatokat játékos humorral próbálja kezelni, az empátiának az ilyenszerű kioltása az elidegenítés érzetét kelti az olvasóban. Ez a szerzői igyekezet egyaránt tekinthető a kritikus szemlélet megnyilvánulásának és a hagyományos társadalombírálat kretinizálódásának. Az iróniába hajló humor ellenőrzése alatt tartja az egész regényvilágot, a már említett intertextualitás is ezt a törekvést szolgálja, a szociolektusok és különféle nyelvi regiszterek (köznyelv, metanyelv, naplóstílus és levélstílus) sokfélesége, a köztük létrejövő feszültség, illetve ennek a feszültségnek a fölényes és játékos kezelése sajátos szöveghatást eredményez. Ezt a teljes szövegvilágot érintő játékot az elbeszélő én megkettőzésével lehet vállalni: ez teszi lehetővé, hogy Leitner professzort és Andrást, a vallomástevő kretén regényhőst kettős jellemstruktúrában szemlélhessük. Továbbá ez az emlékező és elidegenítő elbeszélő-technika együttes alkalmazása eredményezi, hogy András gyerekként, kamaszként és felnőttként egyaránt leírhatóvá váljon. Ha az olvasó nem vesz tudomást erről a játékról, a regénybe kódolt irónia fel nem fedezett lehetőségként „puszta hazugság" (Umberto Eco) marad. Ennek a humornak az érzékeléséhez az olvasó előzetes tudására, szövegérzékenységére van szükség, talán erre gondolva avat be bennünket Bálint Péter a saját játékaiba: „Lassan megtanulom, hogy minden szó mást jelent, mint amit neki tulajdonítunk. A magáért való élet egészen másként hangzik, mint a magán való, vagy az önmagunknak elegendő élet, nem beszélve a mások előtt takarásban lévő, meghitt, bizalmas, rejtegetett, szégyenletes, önző életről." A regényíróval együtt érzékeljük korunk problémavilágát: kretén főhőse olyan társadalomban él, melynek valósággal megkövesedett a teljes szokás- és kapcsolatrendszere, gondolkodás- és közlésmódja. Emiatt alkalmatlan a hagyományos erkölcsi ideálok kiteljesítésére és a szellemi szuverenitás érvényesítésére. Ezt az abnormálissá, esetleg kreténné vált helyzetet csakis a folytonos megfogalmazás és az állandó reflektálás sztoicizmusával lehet elviselni. Bálint Péter rendelkezik az ehhez szükséges nyelvi erővel és műfajadaptáló elszántsággal, a választott tárgyról meg műfajról folytatott meditációiba bennünket is bevon, hajlandó megosztani velünk regényírásának néhány titkát is. Amit leír, már nem a nyers, közvetlen valóság, hanem irodalom, regényírói attitűdje is eszerint alakul: kulturált cinizmussal meséli el, ami vele megtörtént. Újraéli az emlékeket, korántsem az egykori intenzitással, hanem itt-ott retusál, felnagyítja a részleteket, kommentálja az eseményeket, szándéka szerint szelektál.

Klasszikus regényolvasmányokon iskolázott befogadás-kultúránkkal hajlandók vagyunk arra, hogy metaforikus-parabolikus jelentést tulajdonítsunk a regény alakjainak és motívumainak. Indokoltnak tekinthetjük beállítódásunkat a hasonló emlékirodalom, illetve vallomásos próza olvasásakor, hiszen Marcel Proust szimbolikus emlékekkel átszőtt prózája a viszonyítási alapunk. Ám a képes beszéd és a rejtett üzenet nem izgatja a regényíró Bálint Pétert, jobban mondva nem olyan mértékben, mint Proustot, igyekszik mindent közvetlenül kiírni magából (nagy igyekezetében túl is ír egy-egy epizódot), tapasztalatait és élményeit néha nyers vagy félkész állapotban szerkeszti bele emlékező prózájába. Például az egykori kódexmásoló szerzetesekhez hasonlóan önmagáról, fizikai-lelki állapotáról ad hírt az olvasónak: „Nem tudom, meddig lesz még kedvem írni ezt a naplófélét, a magam szórakoztatására, s meddig tart az a lelki feszültség, amely arra ösztönöz, hogy megírnivalót állítsak elő élményeimből." Ez a rendhagyó eljárás alkalmazkodó befogadásra kényszerít bennünket: az övéhez hasonló élmények felidézésére, tapasztalati világunk szelektív átértékelésére. Asszociatív befogadásnak nevezhetnők el ezt az olvasói attitűdöt: lényege a szerzőjével analóg élethelyzetek át- és újraélése. Ennek ellenére Bálint Péter elismeri a képes beszédet mint a narráció egyik lehetséges változatát: „Kétségtelen, hogy a ’költői világ’ próbára teszi az ember képzelőerejét, s aki rendelkezik vele, képes is átalakítani az egymáshoz szervesülő szavakat élvezhető képpé, zenévé, mozgássá."

A vallomások szerzője különösen a közelmúlt és a jelenkor élményeinek irodalmiasításakor kamatoztatja az általunk asszociatívnak nevezett narratív technikát. Ennek a regénynek tekintélyes élményrétege kötődik a szocializmus utolsó évtizedéhez, a változásokat sürgető várakozásokhoz, valamint a politikai fordulatot követő csalódásokhoz. Mindkét időszakban a céltalanság és a tehetetlenség érzése keríti hatalmába a főhőst, ezt tovább fokozzák a megélhetését nehezítő körülmények, „állásért kilincselés és protekciózás, a rendőrállam besúgórendszere és hülye kishivatalnokok packázásai." Ilyen feltételek mellett súlyosbodik kreténsége, állandósul hiányérzete: „Ha belegondolok, hogy a szabadság vágya mily mértékben vakított el, tett álmodozóvá, s a Szabad Európa rádió híradásai mennyi de mennyi hiábavaló ábránddal töltötték el lelkemet, miközben a szobámba zárkózva a kommunisták bukását vizionáltam magam elé, s most, hogy évekkel hiú reményeim leáldozása után, éppoly rohadtul érzem magam, mint korábban, legszívesebben okádhatnék." Talán nem tévedünk, ha ebben a csömörben a Sartre-féle undor kései, kelet-európai változatát ismerjük fel, és regionális sajátossága miatt egyszerre egyéni és kollektív életérzésként kezeljük, ahogy leküzdésére is sajátos alternatívák kínálkoznak. A posztkommunista társadalom kiábrándultságával együtt lesz kreténebb a szerző közvetlen környezete, számára is ugyanazok a kitörési alternatívák kínálkoznak, amit kortársai választanak: emigráció, bezárkózás és menekülés a „szédületbe". András nyugtatókkal gyógyítja betegségét, tehetetlenségéből eredő dühét pedig alkohollal csillapítja: „önpusztító módon ittam magam iránti gyűlöletből". Csak így vált elviselhetővé önmaga számára, és ebben a „szédületben" szelídült tolerálhatóvá a korábbi betegségeibe visszaeső társadalom is. A rendszerváltó cselekvés helyett meg kell elégednie a róla való elmélkedéssel, a meditációval: „A szabadság pedig túlságosan is elvont fogalom ahhoz, hogy bizonyos történelmi ismereteken és róluk való ábrándozásokon túl, konkrét cselekvésre ragadtassa a bátortalanokat." A kiábrándultság és a tehetetlenség az 1989-es rendszerváltást megélt kelet-európai értelmiségi drámai érzése, aki megrögzött moralistaként ragaszkodik a hagyományos értékekhez: a becsülethez, az erkölcsi tisztasághoz, a lojalitáshoz, a szerelemhez és a barátsághoz stb. Megpróbál elzárkózni az általa immorálisnak tartott világtól, ám mindvégig a hatása alá kerül: „De mintha a haszonlesők arcátlansága, a velejéig korrupt világ zavartalan tündöklése belőlem is olyasféle erőket szabadított volna fel, melyek létéről korábban nekem sem volt tudomásom."

Tipikusan kelet-európai regény a Bálint Péteré, az árulkodó tartalmi jegyek és az egyéni sorsokat befolyásoló társadalmi-politikai közeg teszi azzá. Csakis ebben az instabil és hisztérikus földrajzi régióban lehet ekkora befolyása a politikai változásoknak az egyes egyének sorsára, nemzedékek óta erre az elvárásra állítódtunk be: „Mi sokféle alapelvről vagyunk hajlandók úgy vélekedni, mintha az emberek üdvösségét szolgálnák." Egy család három generációját (nagyszülő – szülő – gyerek) érintő huszadik századi politikai változásokat és azok traumatikus következményeit elemzi a szerző, egyéni és össztársadalmi összefüggésére is kitérve. Tanulságos például a trianoni békekötéshez kapcsolódó kétféle generációs erkölcsi értékrend: A nagyapa az élmény közvetlenebb hatására intenzívebben, valóságos nemzeti traumaként éli át az ország felaprózását, és a kor elszánt revíziós hazafiságával ágál a történelmi magyar hon helyreállításáért. Az unoka a nagyapa tapasztalataiból leszűrt tanulsággal már higgadtabban, európai dimenziókban elemzi a Trianon-effektust: „Nagyapám alapelvei, noha nagyon is egy bizonyos kor politikai eszméihez kötöttek voltak, a lényegüket tekintve semmit sem különböztek az Elzász visszacsatolásáért, Írország egyesítéséért küzdő középosztálybeliektől." Bármennyire is felül szeretne emelkedni az „előítéletes gondolkodáson", a történelmi tények és a bennük rejlő feloldhatatlan ellenmondások továbbra is megmaradnak, és úgy tűnik, öröklődnek nemzedékről nemzedékre.

Kretén főhősünk hasonló feldolgozásra váró élménye szintén történelmi, pszeudopolitikai természetű és a szocialista rendszerhez kötődik. A rendszerépítő eszme és politikusainak bukása után kiábrándítóan hatnak a tovább élő önös érdekek: „Gyanítom, a zsíros konc az, amivel el lehet bűvölni némelyeket, s megvonásával vagy annak kilátásba helyezéséve lehet hűségre, szolgalelkűségre kötelezni." A szemben állás, a harc helyett a visszavonulást és a kritikai szemlélődést választja a lázadó értelmiségi, tudva azt, hogy a társadalmi életben való részvételért, a felszínen való maradásért folytatott küzdelem felemésztené alkotóenergiáját, ezért inkább saját lelki békéjével foglalkozik: „Mindössze egyetlen mód kínálkozik a védekezésre: az álomvilágba visszavonulás, ahol meséket szőhettem éppen azzal az igényességgel és aprólékos műgonddal, ahogy a szövőnők készítik faliszőnyegeiket." Ebben az új összefüggésben nyeri el igazi értelmét Bálint Péter vallomássorozata: a felemás társadalmi-politikai körülmények között szocializálódott individuum gyökerestől ki szeretné irtani magából a múlt fekélyeit. Az öntisztulást, amit a kortárs politika és a hivatalos társadalmi kurzus önös érdekből elmulaszt, egy kretén vállalja magára: „Engem kizárólag csak azok az emberek érdekelnek, akiknek sehol a világon nincs érdekszövetségük: az ’élhetetlenek’." Ugyanis ezekben az „élhetetlenekben" még megvan a jó érzés, még természetesen működnek gátlásaik és reflexeik, távol áll tőlük a képmutatás és a cinizmus. Természetesen számolnia kell azzal is, hogy őszintesége kiszolgáltatottá és védtelenné teszi, és virtuális áldozatként együtt kell élnie a félelemmel és a szorongással: „Én magától a sötétségtől félek, ami oltalmat nyújt a vesztemre törőknek, akik oly kifinomult eszközökkel és mesterien szőtt hálózattal rendelkeznek, hogy képesek úgy eltüntetni, akár véglegesen is, hogy senki észre sem veszi hiányomat." A sartre-i undor után így jelenik meg a kafkai szorongás és félelem a vallomásokban. A kelet-európai polgári egzisztenciának újabb traumájával találkozunk, annak az értelmiséginek a félelemérzetéről van szó, aki 1989 előtt előkészítette a rendszerváltást, és megfogalmazta a szabad polgári lét lehetséges dimenzióit, majd a változásokat követő néhány évben fokozatosan szorul ki, illetve vonul vissza önként a közéletből, ahogy eszményei devalválódnak és kicserélődnek.

Kretén hősünk szocializációjára is nagy hatással van a család. Vallomásainak egyik motívuma az apa-, illetve anyaélmény. Nehezen szabadul mindkettőtől, jelleméből hiányzik az élményt feldolgozó képesség, ezért kénytelen komplexusaival együtt élni, különösen az apa alakja kíséri végig egész életében. Kreténsége egyik okának azt a nevelési módszert tekinti, amellyel apja készítette fel az életre. Utólag a huszadik század gyermeknevelésére jellemző és a modern szülőktől joggal elvárható megengedő pedagógiát kéri számon tőle. Elemzését indulatos következtetéssel zárja: „[Apám] megfosztott az önálló ízlés- és ítéletformálás kudarcaitól és örömeitől, melyek időnként lehangolják, eltérítik, fejbe vágják az embert, időnként pedig röpülni tudna a boldogságtól…" A gyermekkorból kimaradt élményekkel magyarázza felnőttkorának állandó hiányérzetét és akaraterejének hiányát. Ezeknek a jellemfejlődésbeli hiányosságoknak a következménye, hogy hibás reakciókkal válaszol az élet kihívásaira. Például a szokásos kamaszkori lázadás is visszájára fordul az ő esetében: a lopást választja módszerül, amivel környezete ellen fordul, ezzel hívja fel magára a figyelmet. Kreténségének egyik bizonyítéka ez: „Valami olyasmit kellett tennem, amitől környezetem elborzad, visszahőköl, akár a leprásoktól, vérbajosoktól, csakhogy felhívjam a figyelmet kizökkent állapotomra." Nehezen viseli el a társaság hiányát és környezete közömbösségét, tehetetlen dühében szülei ellen fordul, anyját megüti, apjának pedig a vesztét kívánja: „Szeretném, ha apámat megütné a guta. Valóságos hiánya legalább fájna, de így, hogy van is meg nincs is, azt a vágyat ébreszti bennem, hogy végérvényesen leszámoljak vele. Számomra nem létezik többé, ezzel a tudattal kell élnem."

Ezek a végzetessé váló gyermekkori élmények teszik kreténné apaszerepét is. Ahelyett, hogy korrigálná gyermekkori sérelmeit, és megadná fiának mindazt, amit ő nem kapott meg, átengedi a nevelést másoknak, anyjának és apósának. Életének egyéb élményeihez hasonlóan ebből is kimarad a megelégedettség érzése és teljességélménye. Továbbra is marad gyötrő hiányérzete, megvalósítások helyett szakítások egész sora várja: „Szakítottam a gyermekkorral, az iskolai csibészekkel, a klán tagjaival, az orvosi hivatással, az egyetemmel, a barátok egész sorával, a dajkámmal, könnyebb kis nőcskékkel, akik csalódva hagytak el engem; szakítottam az eszményeimmel és ellenségeimmel, és végül egyedül maradtam." Ezt követően az emlékezés, az önmagával kapcsolatos vallomástétel egyfajta terápiává válik András számára, biztonságérzetet nyújt, hozzájárul ingadozó önbecsülésének helyreállításához: „Amikor e följegyzéseket irkámba rögzítem, éppen sejtéseim fölfakadását és gondolataim világra születését, mondandóm letisztulását, vagyis önmagam jobb megértését igyekszem elősegíteni." Talán eluralkodna rajta a kétségbeesés, ha elveszítené emlékező képességét, rendszeressé váló vallomástételei tartják össze széteső jellemét, ha nem így lenne, káosz, mentális zűrzavar áldozatává válna. Az emlékekhez való ragaszkodás, a hozzájuk tartozó rendszeres meditáció élteti Andrásban a harmonikus élet utáni vágyat. A regényben búvópatakként van jelen magánéleti egyensúlyának megteremtési vágya, bár ez mindvégig el nem érhető bizonyosság marad, mégis alapmotivációnak tekinthetjük, alkotó hiányérzete állandó fenntartójának: „Igyekszem elsajátítani az önmagunkhoz hazatérés, önmagunkkal otthon levés és önmagunkkal megbékélés gyakorlatát, s ennek a vágynak a hatására írom saját kísérleteimet."

Ebben a kritikai tanulmányban többféle olvasattal is kísérleteztem, hogy felfejtsem az Egy kretén vallomásainak lehetséges rétegeit: egyformán közelítettem műfaji, formai, tartalmi jegyeihez, azt a meggyőződésemet sugallva, hellyel-közzel szó szerint is megfogalmazva, hogy Bálint Péter regénye komplex irodalmi alkotás, és bőven vannak még feltáratlan értékei, rejtett tartalékai. Befejezésül mégis el kell időznöm (az olvasó türelmét kérve) a regény legutolsó mondatainál, ugyanis a szerző bennük nem lezárja, hanem továbbra is nyitva hagyja azt a problémakört, amelyből egész regényének témáját merítette, és a továbbgondolás, a folytathatóság lehetőségét villantja fel: „Mi, emberek, mindannyian két lábon járó archívumok vagyunk, a múlt egy szelete lép át velünk az örökkévalóságba. Bár hagyunk magunk után bizonyos jeleket, nyomokat, létezésünk egészen mégis csak rejtély marad, a hozzánk legközelebb állók számára is. Rejtély, melynek felfejtésében reménykedünk." Bár kritikusai Bálint Pétert Marcel Proust, Thomas Mann, André Gide, Roger Martin du Gard, John Cowper Powys és Montaigne követőjeként azonosítják és a magyar irodalmi hagyományból Szentkuthyval, Füst Milánnal, legújabban pedig Szomory Dezsővel és Szép Ernővel hozzák összefüggésbe, én mégis rendhagyó módon az egyik kortárs mesélőtől és emlékezőtől kölcsönzök tanulmányzáró gondolatot: „Az élet nem az, amit az ember átél, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni" (Gabriel Garcia Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet).

Végh Balázs Béla

(Bálint Péter: Egy kretén vallomásai. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2005.)