Balázs D. Attila újságíró, fotográfus, menedzser (Nagyvárad, 1981), a Budapesti Kommunikációs Főiskola hallgatója. A nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett oklevelet (2001). A Magyar Nemzet, a Transindex és az Erdélyi Napló külső munkatársa, több internetes gyűjtőportál szerkesztője.

Balázs D. Attila

A sültgalamb-effektus

Kommunikációs tudományokat hallgatok, ezért engedjék meg, hogy közkinccsé tegyem aggályaimat Nagyvárad fenntartható fejlődését illetően. Az iskolapadot nem Váradon koptatom, hanem Budapesten. Fővárosunkban a kultúra árucikké vált, a legnemesebbé, mert nem ijedtek meg a „kultúracsinálók" az olyan szavaktól, mint marketing, menedzsment, lobbizás, reklám. Mindenkinek rá kellett volna már jönnie Nagyváradon is, hogy fabatkát sem ér a mondás, hogy jó bornak nem kell cégér. Jó színháznak, jó filharmóniának igenis kell! Ma a piaci jelenlétért kell megharcolni, a kultúrafogyasztó kegyeiért, azért, hogy mi jussunk eszébe először, ha igazi minőségi kultúrát akar fogyasztani.

Négy éve tanulok Pesten, és hazajárva nem tapasztalom, hogy magyar szempontból előnyösen változott volna a váradi művelődésszervezés és kultúramenedzsment. Lettek új szobraink, a Festum Varadinum és a Partiumi Kárpát-medencei Nyári Egyetem is éldegél, karácsonyonként pedig megajándékoznak egy-egy dzsesszesttel a színházban. Ez mind szép, de alapvetően mégis hiányzik valami a népszerűsítésüket illetően, mert a városközpont környékén kilencvenkilenc százalékban a román nyelvű hirdetési felületek vannak jelen. Azt persze észrevettem, hogy a Sas palotabeli lokálokat megszerezték maguknak a román újgazdag „egyetemisták", de ezzel nem nyertünk semmit.

De mi is maradt a magyarságnak, a magyar ajkú ifjúságnak a Körös-parti Athénban? Van-e olyan civilizált klub, lokál vagy kocsma, amit magyarnak lehet nevezni, ahol szemtől szemben, egymás szavát értve, nyugodt körülmények között megbeszélheti a váradi magyarság, hogy mi a csodával lehet elütni az időt a városban, pláne télen? Vagy csak én vagyok túl válogatós? Kolozsváron akár a Bulgakovban, akár az Insomnia kávézóban, de jobban és magyarabbul érzem magamat, mint az összes váradi helyen, hogy a budapestiekről ne is beszéljek. Kolozsváron van még stílus, Pestről újfent ne essen szó. Ott tudják, hogy társasági helyekre és mértékadó magyar társasági életre szükség van. Ha van olasz étterem Váradon, miért ne lehetne magyar kocsma is? Hívják akár Bozgor bárnak, mindegy. Akkor is agóra lehetne, ahol a magyar kultúrkör tagjai korra és nemre való tekintet nélkül elereszthetnék magukat, társaloghatnának más nemzetiségű cimboráikkal, aktívan pihenhetnének, kisebb lenne a Sas passzázsbeli asszimilációs veszély.

Nincs filmszínházunk, pontosabban elbaltázták a Szabadság mozit az illetékesek. Olvastam, hogy újból a városháza gondoskodik majd az ebek harmincadjára jutott mozikról, elvégre magyar önkormányzati lobbistáink nincsenek. Nem tudom, hogy miért lépett vissza a kolozsvári magyar Möbius filmes egylet a Szabadság újraélesztésétől, de valószínűleg a román (in)kulturális lobbi jobban működött. Hogy ott van a váradi multiplex? Az óriásmozi is közvetíthet értéket, de ilyen létesítmény igazából csak a határ túlsó felén van, s nem a Tavirózsa negyed rusztikus plázájában. Tehát ha eljut végre hozzánk is a városban forgatott Bolondok éneke, akkor a filmet csak a világvégi plázában lehet majd rendes körülmények között levetíteni.

Ha Kolozsvárnak van Filmtettje, Erdélyi Gyopárja, akkor miért nem mert eddig Váradon senki kinyomtatni legalább egy heti rendszerességgel megjelenő ingyenes magyar kulturális programajánlót? Olyat, mint a Pesti Est, vagy hogy ne menjünk messzire, testvérvárosunk Debreceni Estje. Még egyetlen nyomtatott médium sem ment csődbe egy ilyen brosúra miatt. A Pece-parti Estben váradi szájíz szerint megírt film- és színikritika, interjú és legfőképp színes programajánló jelenhetne meg a partiumi kulturális eseményeket feltálalva. Bizonyára még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamelyik „Esttel" felvegye a kapcsolatot, s tanácsot kérjen az induláshoz.

A Várad folyóirat tavalyi utolsó számának bemutatóján úgy tűnt, hogy megtört a jég a Tibor Ernő Galériában. Az átlagéletkor elég magas volt a pincehelyiségben, mert ugyebár a fiatalság „otthon ült", és a rendezvényt sem hirdették óriásplakátok. Pedig szó esett itt a tanártársadalom felelősségéről, az egészséges kultúrára való szoktatásról, önkéntelenül a brandingről, azaz a márkaépítésről is felröppent pár mondat, mert mit ér ma az Ady Endre Gimnázium neve? Az biztos, kevesebbet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. A miérten és a hogyanon gondolkozzanak el a pedagógusok. Szó esett a könyvesboltdeficitről, a ki nem használt internetről, a felemás kulturális rendezvényekről, az egyházak mindezekhez való aktív és passzív viszonyulásáról, meg persze elérkeztünk a pénzhez. Nos, amíg nincs magyar összefogás Váradon, addig pénz sem lesz. Azt sem tudjuk jóformán, hogy ki a magyar a saját városunkban. Ha pénz(es)ember lennék s lenne kedvem beülni egy magyar kávézóba, ahol a kapucsínóm mellett emészthető erdélyi sajtótermékeket olvashatnék, miközben minőségi magyar zene szólna és a falakról híres váradiak portréi köszönnének rám, akkor elgondolkozhatnék egy s máson, hogy hova adjak s hogy mit kapjak.

Senki nem merte feltenni azt a kérdést a Kanonok soron, hogy mi lesz a sorsa városunk díszének, a római katolikus püspöki palotának. Mi fog működni benne, mivel rendezik be, ha visszakapja az egyház a többtucatnyi termet? Miért prédikálja a püspök a bazilikában azt, hogy csak Várad közönsége nyer a restitúción? Mivel fogja szolgálni a váradi magyar polgárokat? Vagy az ökumené jegyében lesz benne szálloda, esetleg wellnessközpont? Egy fia sajtóközleményt nem olvastam arról, hogy mit tervez az egyház ezzel a majd 365 ablakos hatalmas épülettel. Tán bezárják, mint egy ékszerdobozt, a kis arborétummal együtt, mint a 19. században? Passz.

Rossz csillagzat alatt alapította városunkat Szent László. Apropó csillag: mi a helyzet a váradi várral? Biztosan omladozik magában csendben. Mikor is járt utoljára a harcedzett csillagerőd felé a kedves olvasó? Ugye, milyen régen. Havonta egyszer elbiciklizek arrafelé. Várom persze, hogy a veszélyes szárnyait végre rendbe tegyék, és hogy végleg elkotródjanak az egyenruhások a falai közül. Várom, hogy azt olvassam az újságban: magyar előadást fog játszani a nyári színház, várjátékokat tartanak az ódon épületek között, visegrádi mintára.

Tehát marad egyelőre a vár, amely csak ránk vár, hogy újból belakjuk kazamatáit, harcban megrokkant falait. Akkor koncentráljunk erre a földi csillagra, mely a műholdfelvételekről is látszik, és ahol nemrég csodálatos módon megmaradt freskókat fedeztek fel a fejedelmi palotában. Bizony, még egy turisztikai látnivalóval bővült a vár és a város. De mit sem ér az egész, ha nem szerveződött még egy olyan jogilag bejegyzett (!) műemlékvédelmi egyesülés, mely elsősorban a várral foglalkozna! Sokkal kisebb erődítmények puszta létükből fakadóan óriási profitot termeltek már. Igaz, restaurált és hasznosított létükből adódóan. Ott van Sümeg, Visegrád, a cseszneki vár, hogy ne menjek messzire. Vajon tárgyaltak-e már városházi embereink valamelyik ottani várkapitánnyal? Ha igen, akkor bizony rendesen alul volt ez kommunikálva. A legfrissebb hír a castrummal kapcsolatban az volt az év elején, hogy a Nemzetközi Műemlék-felügyelet felvette az erődöt a világ száz legveszélyeztetettebb műemlékének a listájára, amelyen Romániát egyedül a váradi vár képviseli. Köszönjük meg a nyilvánosságot a World Monuments Foundnak! Valószínűleg azt sem tudják a kedves lokálpatrióta olvasók, hogy Várad várának október óta saját internetes honlapja van. A www.cetateaoradea.ro internetes címen futó oldal külcsínre és belbecsre is igen korrekt, viszont egyelőre csak románul böngészhető. Ezen nem is lepődtem meg. Hogy megtörjem a csendet, pár nappal a lap műholdra való fellövése után vettem a halált megvető bátorságot és írtam a születésnapi alkalomból egy köszöntő e-mailt a várgondnokságnak. A dicsérő szavak között, rettentő kommunikációs tanulmányaimat kamatoztatva, szóvá tettem a várlap nyelvi hiányosságát. Javaslatom mindössze az volt, hogy a román mellett magyarul és világnyelveken is böngészhető legyen a lap. Elvégre internetes névjegyről van szó, amelyet talán nagyobb kedvvel böngész majd a Váradra készülő külföldi turista, mint a város hivatalos dákoromán honlapját. Azt a kívánalmamat is kifejtettem a weblap gazdáinak, hogy lehetőleg szakavatott magyar régésszel építsék fel az oldal „maghiar" menüjét, mert ha nem, akkor lecsap Isten ostora. A viccet félretéve az e-mail elküldése után fertály óra múlva választ is kaptam a gondnokságtól, hogy legyek nyugodt, minden kívánságom teljesülni fog 2006-ban. Hogy kérésemet nyomatékosítsam, fogtam magamat és jelzésképp ádázul elhelyeztem a cetateaoradea.ro-t több magyar internetes oldalon, katalógusban és gyűjtőportálon, vagyis hamarabb kezdtem neki a mezei marketingnek, mint az illetékesek. Láss csodát, a lapot közel annyian látogatják Magyarországról, mint Romániából.

Két éve elkalauzoltam Erdélyországba a Budapesti Kommunikációs Főiskola hallgatóit. Az egyhetes körúton átutaztunk Váradon. A várban alig tíz percet ücsörögtünk, mert esett az eső. Nem volt hova beülnie a fáradt turistának, úgyhogy maradt a busz. A körút másik állomása Gyulafehérvár volt, melynek vára hasonlít a mienkhez, csak nagyobb. Ott fedeztük fel azt a hatalmas, félig diszkóvá, félig kávézóvá formált lokált, melyet a föld alatt, a vár hatalmas kazamatarendszerében alakítottak ki. Micsoda ötlet! – gondoltuk. Váradon miért ne lehetne egy ilyen páncélos, alabárdos, sejtelmes hangulatú magyar szórakozóhelyet kialakítani? Pedig a lehetőségek megvannak. Ebben az esetben megint előjön a lobbi, ami nem azonos a korrupció fogalmával. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy összefogjon a váradi média, meg a Nagyváradi Ady Társaság és a többi civil szervezet.

Tehát mi a recept egy élhető magyar Nagyváradhoz? A kommunikáció, a közkapcsolat-szervezés (PR), a lobbi, a reklám a létező összes csatornán. Mindennek megvalósítása nem korfüggő. Vállalják?