Schneider N. Antal közíró, iskolapszichológus, érdemes tanár (Petrozsény, 1939). A BBTE-n szerzett tanári oklevelet, a brassói és bukaresti egyetemeken iskolapszichológusi szakképesítést. Nagyváradi tanintézetekben dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Több száz ismeretterjesztő írást, publicisztikát, színikritikát és szakcikket közölt. Számos munkafüzetet, pedagógiai kézikönyvet írt és szerkesztett.

Schneider N. Antal

Lelkivilágunk

 

In memoriam Zörgő Benjámin

Ez az írás elsősorban a szülőknek és a pedagógusoknak szól, továbbá mindazoknak, akik búvárkodni szeretnének saját és mások lelkivilágában. Akik tanultak ugyan pszichológiát, de soha nem sikerült a lelkivilágról világos képet alkotniuk. Akik szeretnék önmaguknak megmagyarázni a lelki élet mélytengeri sötétségében ható titokzatos erőket. Szeretnének egységes képet kapni a lelkivilág egészéről, mert a gimnáziumi heti egy pszichológiaórán vagy az egyetemi képzés egy-két szemeszterén hallottakból nem alkothattak összképet a lelkiéletről. Nem állítjuk, hogy mindez nagyon könnyű és szórakoztató olvasmány lesz. Minden bizonnyal megbotránkoztat majd egyeseket, akik a pszichológiát másként tudják és tanítják. Célunk az volt, hogy ezzel az írással áthidaljuk azt az egyre mélyülő szakadékot, amely a pszichológia tudományos magaslatai és a hétköznapi élet között tátong. Szándékunk a személyiségről és annak lelkivilágáról egy olyan gyakorlatban is használható modellt adni, amellyel eligazodhat az érdeklődő szülő és a gyakorló pedagógus mindennapi lelkiéletünk talányos világában.

 

Lelkivilág, lelki élet és a személyiség

Az ember lelkivilágát egészében és az egyes lelki folyamatokat részleteiben csak a személyiséggel együtt ismerhetjük meg, hiszen akár a viselkedési, akár a megismerési folyamatokat vizsgáljuk, azok csak a személyiség egészében értelmezhetők. Csakhogy a pszichológia egyik fő ága, a személyiségpszichológia mindmáig adós maradt egy használható személyiségmodellel. A politikában, a művészetben, az irodalomban vagy a pedagógiában naponta beszélünk és hallunk ilyen-olyan személyiségről, de hogy az valóban mit is takar, azt senki nem tudja pontosan. Pedig ennek tisztázása lenne a személyiségpszichológia legfőbb feladata. Vagyis tisztázni kellene azt, „hogy miként lehet azt a sok folyamatot (biológiai hatások, fejlődés, tanulás, gondolkodás, érzelem, motiváció és társas integráció), amely az egyén és a fizikai, valamint a társas környezeti kölcsönhatást befolyásolja, a teljes személy egyetlen integrált magyarázatában egyesíteni" (Atkinson 1997, 379).

Az a groteszk helyzet alakult ki, különösen nálunk, Romániában, hogy az iskolai nevelésnek a fő célját a személyiségformálásban határozták meg,1 de a személyiséget mindmáig csak mint a temperamentum, a jellem és a képességek rendszereként tanítják az egyetemi pszichológiaoktatásban és a pedagógusok szakmai továbbképzésén egyaránt2. A pedagógus és a pszichológiát tanult szülő aztán gondolkozhat azon, hogy miként fejlessze a gyermekben a köztudottan örökletes temperamentumot és a döntően örökletes elemekre épülő képességeket. Marad a fejlesztésre a jellem, amiről minden közkézen forgó pszichológiai könyv azt írja, hogy az csak az ifjúkor végére alakul ki és szilárdul meg.

E sorok írója közel harmincöt évig tanított pszichológiát és pedagógiát tanítóképző gimnáziumban, majd a főiskolán. Az ott szerzett tapasztalatok erősítették meg abban a hitében, hogy mindaddig nem lehet eredményesen megalapozni a pedagógusképzést, amíg a pszichológiai folyamatok értelmezését nem egy „integrált" személyiségmodellben tanítjuk.

A legtöbb személyiségmodell ugyanis pedagógiai szempontból használhatatlan, mert többnyire rész-személyiségstruktúrákat, -személyiségfaktorokat, -vonásokat írnak le, és szinte sehol senkinél nem találkozunk azzal, hogy mi a személyiség fő szerkezete, miként alakulnak, miként formálódnak egésszé és miként működnek ezek a struktúrák. A pedagógusnak, aki a személyiségfejlődés egész folyamatát lenne hivatott irányítani, olyan rendszerre, olyan modellre volna szüksége, amely megmutatja számára a fejlesztés területeit és irányát. Csakhogy a három nagy személyiségelméleti irányzat: a pszichoanalitikus3, a behaviorista és a fenomenológiai (Atkinson 1997, 379) közül egyik sem nyújt olyan személyiségmodellt, amely használható lenne a gyermeknevelésben, és szemléletes elméleti alapot adna a személyiség integrált felfogásához és formálásához.

Ezért döntöttünk úgy, hogy hozzálátunk egy olyan személyiségmodell kereséséhez és felvázolásához, amely érthető és követhető a pszichológiában nem túlságosan elmélyülő pedagógusok és a szülők számára is.

Olyan modellt kerestünk, amely a személyiség lelkivilágát mint egységes rendszert modellezi, és allporti értelmezéssel (Allport 1997, 337) a személyiség makro-, alap-, al- és mikrostruktúráit is magába foglalhatja, és ugyanakkor nyitott marad a fent már említett három nagy személyiségelméleti irányzat eredményeinek beépítésére is. Nyilván számolnunk kellett azzal, hogy modellünk magára vonja az eklekticizmus bélyegét. Ezt a bélyeget vállaljuk, még akkor is, ha pejoratív minősítést jelent.

Mielőtt a választott személyiségmodell bemutatására rátérnénk, szükségesnek érezzük megfogalmazni azt a személyiségdefiníciót, amelyre a modellünket alapozzuk. Nem bővíteni szeretnénk a közel százra rúgó meghatározások számát, és nem gondoljuk azt, hogy definíciónk jobb a többinél. Teljes egészében egyetértünk Allport megállapításával, aki úgy véli, hogy: „Nem létezik helyes vagy helytelen definíció. Terminusokat csakis olyan módokon definiálhatunk, hogy felhasználhatók legyenek egy adott célra" (Allport 1997, 39). Mi olyan definíciót és személyiségmodellt kerestünk, amely elsősorban pedagógiai célokra használható. Az allporti meghatározást alapul véve és azt némileg módosítva ekképpen határozzuk meg a személyiséget:

A személyiség azoknak a pszichofizikai rendszereknek a dinamikus organizációja az egyénben, amelyek funkciójukkal determinálják az egyénnek önmagához és a környezetéhez való jellegzetes viszonyulását és a tetteit.

Az allporti definícióhoz képest két új elemet iktattunk be. Jelesül azt, hogy a személyiség az egyénnek nemcsak a környezetéhez, hanem önmagához való viszonyulását is meghatározza, továbbá hogy nem pusztán gondolkodását és cselekvéseit, hanem az önmagára és másokra irányuló tetteit is determinálja.4

 

Egy szemléletes személyiségmodell

A személyiség lelkivilágának modellezésére a Rubik-féle bűvös kockát választottuk. Ezt találtuk alkalmasnak arra, hogy leképezze lelkivilágunk egységes rendszerét, annak folyamatosan változó és újrarendeződő mozaikképét.

Vegyünk a kezünkbe egy ilyen bűvös kockát, és vizsgáljuk meg közelebbről. Van hat különböző színű oldallapja. A hat oldallapot mi a személyiség makrostruktúráinak analógiáiként fogjuk fel. Minden oldallap kilenc kicsi négyzetre vagy ha úgy tetszik, kilenc kicsi bűvös kockára bontható. Ezek az alapstruktúrák analógiái. Ha az alapstruktúrákat is kilenc kis bűvös kockának tekintjük, modellezhetővé válnak az al-, és hasonló gondolatmenettel a mikrostruktúrák is.

Egyetlen bűvös kocka 43 milliárd színkombinációt tesz lehetővé. Ha tehát a személyiség egészének tekintett nagy bűvös kockát alkotó kisebb kockákat, vagyis az alaprendszereket és az alrendszereket is bűvös kockáknak tekintjük, akkor máris megállapíthatjuk, hogy a modellünkön végtelen a mozaikképek variációs lehetősége, és ezért hitelesen tükrözheti az emberi személyiség egyediségét és az egyediség sokrétűségét.

A személyiség eme bűvös kockájának funkciójával kapcsolatosan már itt megjegyezzük, hogy az oldallapokat alkotó kisebb kockák három tengely körül vízszintes és függőleges síkban elfordíthatók. Így egyetlen oldallap vagy makrostruktúra alkotóelemei átvihetők egy másik oldallapra, más makrostruktúrák közé. Beilleszthetők más oldallapok mozaikképébe.

A lelkivilág hat nevesíthető makrostruktúrája közt nincs sorrend, ahogy a kocka oldallapjainál sincs fontos és kevésbé fontos oldallap. Ne tekintsük tehát rangsorolásnak a következő felsorolást. Az ember személyiségének a fenti definíció alapján van egy testi, vagyis fizikai (szomatikus) főszerkezete vagy oldallapja, amely nem kis mértékben hatással van a többi oldallap működésére.

 

A szomatikus makrostruktúra alkotóelemei

A testi oldallap kilenc kicsi bűvös kockája megfelel a következő alrendszereknek: az érzékszervi bázis, a vegetatív idegrendszer, a szomatikus idegrendszer, a hormonháztartás, az egészségi állapot, az aorusal (az agykérgi gerjesztettség általános állapota), a prediszpozíciók (veleszületett hajlamok), a testalkat és a mindezek középpontjában elhelyezkedő és a működésüket összerendező fiziológiai funkció. (Szükséges itt megjegyeznünk, hogy ez a testi oldallap alapstruktúráinak egyik lehetséges változata. Tudván azt, hogy az alapstruktúra minden egyes bűvös kockája is forgatható, számos más variáns hozható a kutathatás látómezejébe.)

A másik öt oldallap, vagyis főszerkezet már kizárólag a személyiség lelkivilágának az alkotórendszere. Ezek: a motivációs vagy ösztönző, a kognitív vagy ismereteket hordozó, az adaptációs vagy alkalmazkodást biztosító, a viselkedési és az önszabályozó főrendszerek, vagy hogy a bűvös kocka modellénél maradjunk, oldallapok. Ezek a lelkivilág makrostruktúrái. A lelki élet ezeknek a nagy makrostruktúráknak a mozgósítását, működését jelenti és ezeken belül természetesen az alap-, al- és mikrorendszerek működtetését. Ez a hat oldallap pontos képet adhat a pedagógusoknak arról, hogy milyen fő területeket tartsanak szem előtt, amikor a gyermeki személyiség formálásába kezdenek.

Úgy tűnik, nagyon egyszerű és könnyű lesz most már az emberi személyiség megismerése is. Egy idő után már látjuk azt, ami valakire a leginkább jellemző. Sajnos nem ilyen egyszerű az emberi személyiség megismerése. Amíg nem nyúlunk hozzá és nem kezdjük el forgatni, vagyis függőlegesen és vízszintesen átrendezni a fő oldallapokat, vagyis az azokat alkotó kisebb bűvös kockákat, addig a mozaikkép egyértelmű. De nemcsak a nagy kockát, hanem a kicsiket is folyamatosan forgatnunk kellene ahhoz, hogy egy ember személyiségéről valamennyire is hiteles képet kapjunk.

És ne felejtsük el a legfontosabbat, hogy a kialakult személyiség bűvös kockáját mi nem is forgathatjuk, mert az magától és a környezeti hatásoktól fordul, vagyis működik. Mi csak mint a környezetének részei hathatunk rá. Saját belső késztetéseire és előzetesen megtapasztalt ismereteire, élményeire hallgat. Úgy is mondhatnók, hogy a saját lelki életét éli.

Mikor, hogyan és meddig befolyásolhatjuk ezt a „működést"? Ezt szeretné tudni minden szülő, minden férj és minden feleség, minden pedagógus és minden politikus, rendőr és terrorista-szakértő. A pedagógus csak engedelmes és a tantárgyát szerető ifjakat óhajtana az osztályában. A politikus úgy befolyásolná az egyént és a tömeget, hogy a választásokon rá szavazzanak. A terrorista-szakértő értetlenül töpreng azon, hogy mi motiválta a nyugati civilizáció emlőin felcseperedett, művelt tanárt az önfelszámoló metrórobbantásra.

A személyiség makro- és alrendszerei autoinsztruibilisek, önmagukra és környezetükre is folyamatosan hatnak. Ámde mi ezt nem láthatjuk. Nem tudjuk, milyen folyamatok, események, cselekvések zajlanak le a lélek mélyén. Még a modellként a kezünkben tartott kockából is egyszerre csak legtöbb három oldallap figyelhető meg a hatból. A személyiség bűvös kockájánál viszont csak egyetlen oldallapot tudunk szemügyre venni. A testit, vagyis a szomatikus oldallapot. Pontosabban ennek a kilenc kicsi bűvös kockájából is csak egyet, a testalkatot. Mert a testi oldallapból ennyi a látható. A többit legfeljebb az orvosi és laboratóriumi vizsgálatok mutatják ki. Esetleg következtethetünk a lelkiállapotra abból, hogy valaki elpirul, elsápad vagy sürgősen ki kell mennie a mellékhelyiségbe, mert a pszichométernek is nevezett vese intenzívebben működik. Vegyük mégis sorra és vizsgáljuk meg a lelkivilág bűvös kockájának többi oldallapját, és keressük meg azt, miként befolyásolhatjuk az alaprendszerek autoinsztruibilis voltát.

 

Ahol a cselekvésre késztető energia születik. A motivációs rendszer és ennek struktúrája

A pszichológiában megszokottól eltérően nem a megismerő lelki folyamatokkal kezdjük a lelkivilág makrostruktúráinak vizsgálatát, hanem a minket megismerésre sarkalló motivációs főrendszerrel.

Mi ösztönöz minket arra, hogy erőnket meghaladó cselekvéseket vigyünk véghez? Mi hajt, mi késztet egyeseket arra, hogy eltérítsenek egy utasszállító repülőgépet, és – a biztos halál tudatában – nekivezessék azt egy felhőkarcolónak? A bennünk szunnyadó vagy éppenséggel folyamatosan űző, hajtó erőknek csak egy részét ismerjük. Ezek a testünkkel, szervezetünkkel vagy hogy a bűvös kockánknál maradjunk, a szomatikus oldallal függnek össze, de a motivációs rendszerben jelentkeznek, ott nyilvánulnak meg. A motivációs rendszert úgy határozhatnók meg, mint a személyiségnek olyan ösztönző, cselekvésre, viselkedésre, alkalmazkodásra és önismeretre késztető rendszerét, ami megteremti az egyén tetteihez szükséges belső energiát.

A motivációs makrostruktúra kilenc alrendszere: a homeosztatikus (fiziológiai) szükségletek, a temperamentum, az általános aktivitás-drive5, a kutató, tájékozódó drive, az érzelmek (félelem, szorongás, frusztráció, agresszivitás), a biztonsági szükségletek, a kompetenciaigény (siker, kudarc), a szociális szükségletek, önmegvalósítási szándék, mindezek központjában egy olyan bűvös kocka van, amit énideálnak, életcélnak mondhatunk, és ami összerendezi a többi nyolc működését.

Nem célunk itt részletekbe menően elemezni minden alrendszer összetevőjét, csupán vázlatosan szólunk róluk. A pszichológiában a legnépszerűbb Maslow motivációs elmélete. E szerint az ember cselekvéseinek elsődleges hajtóereje a szervezetünk által jelzett testi, vagyis fiziológiai szükségletek. Ilyenkor az történik, hogy megbomlik a szervezetünk egyensúlya, mert valamiből túl sok vagy éppenséggel túl kevés van. Mindezt hiányérzetként, szükségletként éljük meg. Az egyén tudatosan vagy ösztönösen helyre akarja állítani ezt a megbomlott egyensúlyt. Ezért olyan cselekvéseket hajt végre, amelyekkel a testi egyensúly helyreállítható. Ezek úgynevezett biológiai hajtóerők, amikhez társul egy kutató, tájékozódó késztetés, ami megkönnyíti azt, hogy megtaláljuk a környezetünkben a szükségleteink kielégítésére alkalmas élelmiszereket, tárgyakat, eszközöket, személyeket. Ámde a mi civilizációs környezetünkben ezeket a szükségleteket csak bizonyos feltételrendszerek figyelembevételével elégíthetjük ki (Mérei 1989). Például az evés előtti kézmosás efféle civilizációs feltétel. Igen ám, de ha valaki tartósan éhezik, ezek a tanult feltételrendszerek már nem érvényesülnek. A szükséglet kielégítésének vágya félresöpri őket. Miért? Mert itt két másik oldallap elemei lépnek be, és fejtik ki hatásukat. Két kis kocka fordul ide a motivációs oldallapra. Az egyik az önszabályozó rendszerből, a másik az adaptációs rendszerből. Ezek a kisebb bűvös kockák belépnek a motivációs rendszerbe, és onnan elfordítják az egyén viselkedési rendszerében rögzült szokásokat, és lehetővé teszik a helyzethez való alkalmazkodást.

Bűvös kockánknak a motivációs oldallapja hordozza azokat a másodlagos hajtóerőket is, amelyek nem a szervezetünk fizikai állapotával függnek össze, de amelyek az elsődleges szükségletekhez hasonló erővel sarkallják cselekvésre az embert. A másodlagosság természetesen nem jelent alacsonyabb rangot. Itt is minden kis bűvös kocka hatással van a másikra. Úgy is mondhatnánk, az egyes lelki funkciókat magukba záró kisebb bűvös kockák interakcióban vannak egymással. Kíséreljük meg a másodlagos hajtóerők egymásba fonódó és egymásra folyamatosan ható rendszerét egy mindenki által megtapasztalt példával illusztrálni.

Mindennapi életünkben a cselekvéseinknek erőt adó energiát vagy életerőt az önmagunknak megfogalmazott énideál adja. De mi is ez az énideál? Valahol a lelkünk mélyén él bennünk egy eszményi kép önmagunkról, amely a fejlődés és neveltetésünk során alakult ki, és amelyhez szeretnénk hasonlítani. Ezt életcélként fogalmazzuk meg, és szeretnénk másoknak is felmutatni. Ez a kép lehet a jó anya, a jó férj, a jó szakember, a jó politikus, a nagy tudós eszményi képe. Olyan énideál ez, aminek a megvalósítására folyamatosan törekszünk, de teljesen megvalósítani soha nem tudjuk. A pszichológiában ezt a szükségletet önmegvalósítási szándéknak szokták nevezni. Ez a szándék a jelenben létezik, de a jövőbe mutat (Allport 1997). Nyilvánvaló, hogy ez a szükséglet emberről emberre változik, és szorosan kapcsolatban áll a biztonsági és a társas szükségleteinkkel meg az önbecsüléssel. Az önmegvalósítás folyamata viszont rendkívül rögös út, tele van akadályokkal és buktatókkal, elismeréssel és elítélő megvetéssel.

 

Önmegvalósítás, agresszivitás és önpusztítás

A motivációs oldallap egyik alkotórésze az érzelmeket hordozó elem. Az önmegvalósítás során szinte folyamatosan ütközünk akadályokba, s ezt az ember frusztrációs feszültségként éli meg. A frusztrációt a pszichológia úgy magyarázza, hogy ez az akadályoztatás feszültsége, az elhanyagoltság, a háttérbe szorítottság, a megrövidültség érzése. Aligha van olyan ember, aki ilyen érzést ne élt volna át. Ilyenkor az emberben elhatalmasodik a kudarcélmény, a düh és a harag. Ezt mindenképpen szeretné megszüntetni. De hogyan? Többnyire támadó, agresszív tettekkel, cselekedetekkel. Persze ne gondoljunk csak fizikai cselekvésekre. Az agressziónak lehetnek indirekt, szavakban megnyilvánuló formái is, amikor az egyén az akadályoztatás feszültségét egy kiadós veszekedésben vagy egy trágár káromkodásban vezeti le. Az önmegvalósítás menetében szinte naponta éljük át ezeket a lelkiállapotokat, s többnyire párosulnak más emóciókkal, érzelmekkel. Így a szégyennel, a szorongással, a haraggal. Ha nincs lehetőségünk a bennünk felgyülemlett feszültséget levezetni, elraktározzuk lelki zugainkba, és akkor irányítjuk a negatív érzést kiváltó személy felé, amikor az már régen elfelejtette az egész helyzetet.

Sok esetben viszont a személyiségben önálló életet kezd élni a szorongás és a félelem. Arra törekszik, hogy a frusztrációs helyzetet elkerülje, és mentes legyen a lelki élete az ilyen helyzetet kísérő negatív érzelmektől. Esetleg olyan személyiség, aki nem képes a haragját valamilyen agresszív tettben levezetni. Az ilyen embereknél már-már tartóssá válik a szorongás és a félelem. Vagy éppen önmaga ellen fordul, és az „önmegvalósítás" egyetlen módját az önpusztításban látja megvalósíthatónak.

Azzal kezdtük a lelkivilágunk bűvös kockája motivációs rendszerének bemutatását, hogy azt mondtuk, az elsődleges hajtóerők többnyire félresöprik a másodlagos hajtóerőket. Először enni szeretnénk, aztán olvasni, szórakozni, művelődni. Maslow motivációs piramisának példáján azt mondják a pszichológusok, hogy az alacsonyabb késztetések kielégítéséig nem lépnek fel a magasabb rendűek. De ez nem általánosan igaz. A keresztény kultúra ismeri a vértanúkat, akik a hitet tették első helyre, és vértanúként vagy remeteként a testi szükségletekről lemondva élték életüket. Az iszlám kultúra manapság a fanatikus terroristákat adja a világnak. Ezek többnyire nem szenvednek testi szükségleteik kielégítetlenségétől, és az életüket adják igaznak vélt hitbéli meggyőződésükért. Tény, hogy lelkivilágunk motivációs rendszerének szövevényei pillanatnyilag még kibogozásra várnak. A maslowi piramist olykor a feje tetejére kell állítani, ha meg akarjuk érteni a személyiség tettének hajtóerőit, a más kultúrákban élő és ott ható motivációs rendszereket.

 

A szükségletek kielégítésének stratégiái. Az adaptációs rendszer szerkezete

Az ember szinte naponta kerül olyan helyzetbe, ami számára új és ismeretlen. Új számára a fizikai, a természeti környezet. Mások az emberek, mások a szokások és mások az emberi kapcsolatok minőségének mutatói. Már egy egyszerű munkahely-változtatás is nagyfokú alkalmazkodási készséget igényel az embertől. Új helyzethez, új emberekhez, új viszonyokhoz kell illeszteni a már kialakult szokásainkat, „beidegzettségeinket". Alkalmazkodnunk kell az új főnökhöz, a beosztottakhoz, az új munkahelyi környezethez. Mindez csak akkor valósulhat meg sikeresen, ha az egyénnél jól, de legalábbis kielégítően működik a személyiség bűvös kockájának másik fő oldallapja, az adaptációs makrostruktúra. Az adaptációs rendszer teszi lehetővé azt, hogy a fizikai és főleg a szociális környezethez folyamatosan igazodjunk, úgy alkalmazkodjunk a környezeti elvárásokhoz, hogy önmagunkat megvalósítsuk és kielégítsük önérvényesítő szükségletünket. Ezt a makrostruktúrát úgy határozhatnánk meg, mint a személyiségnek a fizikai és szociális környezethez való alkalmazkodását biztosító főrendszerét.

A személyiség bűvös kockájának ez az oldallapja is kilenc kicsi négyzetre tagolható, ami valójában kilenc kicsi bűvös kockának egyetlen oldala. Ez azt is jelenti, hogy ennek az oldalnak is számtalan variációja lehetséges, mi ebből egyet mutatunk be: képességek, asszimiláció, akkomodáció, behódolás és dependencia, azonosulás, interiorizáció és jellem, extroverzió és introverzió, frusztrációtolerancia és empátia, konfliktuskezelés, ami az oldallap központjában van. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszerezés sok tekintetben vitatható. Külön meghatározandó lenne minden elem jelentéstartalma. Ez meghaladja egy ilyen terjedelmű írás kereteit. Csak pár soros eligazítást adunk az érdeklődőknek ott, ahol ezt feltétlenül szükségesnek tartjuk.

 

A helyzetfelismerés, a helyzetelemzés és a lehetőségelemzés képessége

Kezdjük a képességekkel, pontosabban a helyzetfelismerő képességgel, aminek a lényege az, hogy az egyén rájön arra, hogy az addigi megszokott léthelyzete és abban az ő helye és szerepe lényegesen megváltozott. A feleség, aki válás vagy a férj külföldi munkavállalása miatt egyedül marad, talán a legegyszerűbb példa erre. Itt a helyzetfelismerés könnyű, és többnyire magától végbemegy. Sokkal nehezebb a helyzetelemzés. Ez ugyanis egy másik oldallapnak, a kognitív vagy megismerő rendszernek a „munkába állítását" várja el az egyéntől. Vagyis annak a részletes elemzését, hogy az új helyzet milyen új beállítódást, magatartást kíván az egyéntől. Hogyan tud ezeknek az új feladatoknak eleget tenni? Felméri a helyzetet, elemzi a rendelkezésére álló adatok alapján a jövőbeli élete lehetséges változatait. Ezt már lehetőségelemzésnek nevezhetnénk. Idegen szóval az egész műveletsort asszimilációnak és akkomodációnak mondják. Egyszerűbben azt is mondhatnók, hogy az asszimiláció során az embernek sikerül megtanulni a társadalmi normákat, szabályokat, elvárásokat, és ezeket sikerül beépíteni a meglévő ismereteinek körébe. Az akkomodáció a megismertet már sajátos cselekvésekben valósítja meg, beépíti saját rendszerébe, és annak megfelelően viselkedik. Azt, hogy a lehetőségelemzésünk mennyire volt reális és helyes, az új szituációhoz való alkalmazkodásunk beválása és a környezetünkből érkező visszajelzések alapján folyamatosan lemérhetjük. Eközben korrigálhatjuk a nem megfelelőt a másik nagy makrostruktúrában, a viselkedésrendszerünkben.

 

Behódolás, azonosulás, belsővé tétel

A környezetünkből jövő és ránk befolyást gyakorló hatásokat három fő megnyilvánulási folyamattal reagáljuk le az adaptációs rendszerben. Éspedig a behódolással, az azonosulással, és az interiorizációval. Az, hogy ki melyiket választja, nagymértékben függ az önérvényesítő rendszernek a többi elemétől, a személyiség jellemétől, befelé vagy kifelé forduló lelki sajátosságaitól.

Vegyük sorra e háromféle befolyásolási és egyben alkalmazkodási módot. Tegyük ezt azért is részletesebben, mert mindhárommal szinte naponta találkozunk a magán-, közéletben és a politikában. A behódolás folyamatát a szociálpszichológia6 úgy írja le, hogy az egyén azért fogadja el egy másik személy vagy csoport befolyását, mert reménykedik, hogy abból valamilyen előnye lesz, esetleg elengedik valamilyen megérdemelt büntetését. A behódoló személy úgy alkalmazkodik a környezetéhez, hogy lehetőleg minden szituációban megfeleljen az elvárásoknak. Azt mondja, amit várnak tőle, azt teszi, ami tetszik másoknak és a csoport vezetőinek. Valójában nem hisz abban, amit mond, de tudja, hogy csak akkor nézik jó szemmel, csak akkor jut hozzá bizonyos előnyökhöz, ha így nyilvánul meg. A behódolás alkalmazkodási taktikáját választó személynek persze van azért különvéleménye is, de azt csak ott hangoztatja, ahol nem „árthat" magának.

Az azonosulás már egy fokkal bonyolultabb alkalmazkodási megnyilvánulás. Ez esetben az egyén azért teszi magáévá a kívülről jövő nézeteket, mert azok megegyeznek a saját nézeteivel, eszméivel, cselekedeteinek mozgatórugóival. Az utcalány nemcsak azért fogadja el az őt futtató strici kényszerítő felügyeletét, mert folyamatosan szem előtt tartják, hanem azért is, mert ezt a fajta kereseti lehetőséget látja a legmegfelelőbbnek. A behódoló taktikával alkalmazkodó személyiség úgy akar megfelelni, hogy csak a reá ható személy vagy csoport szeme előtt beszél és cselekszik úgy, amint azt tőle elvárják. Ámde ha a figyelem hatókörén kívül van, azt teszi, amit jónak lát. Az azonosulással alkalmazkodók úgy vélik, hogy önmagukat csak a vezetőjüktől átvett elvekkel, értékrenddel és cselekvési mintákkal valósíthatják meg. A sajátjuknak tekintik azokat a nézeteket, amelyeket kívülről átvettek.

Az interiorizáció (a belsővé tétel) lényege, hogy az egyén azért fogadja el a kívülről jövő befolyást és az azzal járó alkalmazkodási taktikát, mert az értékrendszere megegyezik a kívülről jövő értékrendszerrel. Vegyünk például egy arab terroristát. Az ő értékrendjében az iszlám elvei érvényesülnek. A gyermekkorától e hitben felnőtt személy számára ez az elsődleges, hogy mindig és minden körülmények között megfeleljen e hitvallást értelmezők értékrendszerének. Még akkor is, ha a cselekedetei ésszerűtlenek a mi kultúránk szemszögéből.

Szólnunk kellene még az adaptációs stratégiák közül az extraverzió–introverzió párosáról. Tekintve, hogy ezeket a jungi „személyiségtípusokat" szinte mindenki ismeri, itt mi eltekintünk az ismertetésétől, azzal a kiegészítéssel, hogy mi ezt a személyiség egyik alapstruktúrájának és nem az egész személyiséget meghatározó elemnek tartjuk.

Nem kellően tisztázott a pszichológiában az adaptációs alaprendszerünk másik kis bűvös kockájának egyik oldala, a frusztrációtolerancia sem. Kétségtelen, hogy a társadalmi viszonyok és a kulturális, vallási szokások döntő módon járulnak hozzá ennek létrejöttéhez és az empátiás képesség kialakulásához. A muzulmán országok kultúrájában felnevelkedő nő nem fogja frusztrációs élményként megélni, hogy egyedül nem ülhet be egy kávéházba. Viszont ekként éli meg azt, ha nem viselheti vallási hovatartozását jelző kendőjét. A konfliktuskezelés képessége hasonlóan az előzőhöz, a szociálpszichológia által nem kellően értelmezett fogalom. Különösen a személyiségnek önmagával kialakult belső konfliktusai feltáratlanok. Kezelésükre még nem adott a pszichológia a hamleti kérdésnél mélyebb választ.

 

Ami az alkalmazkodást biztosítja – a viselkedési rendszer

A pszichológiának egy külön ága foglalkozik az emberi viselkedés majd minden vetületével. Számos megállapítása behaviorista megközelítésnek helytálló, mégsem ad integrált személyiségmodellt. Szerintük „a viselkedés a személyiségbeli és környezeti változók folyamatos kölcsönhatásának eredménye. A környezeti feltételek a tanulás révén a viselkedést, a személy viselkedése a környezetet befolyásolja" (Atkinson 1997, 386). A behavioristák főleg arra kíváncsiak, hogy az egyén jellemzői mikor és hogyan lépnek kölcsönhatásba a helyzet jellegzetességeivel. Ez megfelel annak az elképzelésnek, amit mi a bűvöskocka-modellünkkel szeretnénk felmutatni. Vagyis mikor mozgósítja a személyiség a környezeti elvárásoknak megfelelő vagy azokra ható alapstruktúráját a külvilág felé úgy, hogy azt képes legyen befolyásolni? Miként rendezi át a személyiség bűvös kockáján az egyes alapstruktúrákat a helyzetnek megfelelő rendszerbe? De mielőtt belebonyolódnánk a viselkedési rendszer fejtegetésébe, szükséges lenne tisztázni azt, hogy mi is a viselkedés. Ez annál is inkább szükséges, mert a hétköznapi beszédben a szónak a jelentése nem mindenki számára egyértelmű. A viselkedést értelmező definíciók többnyire túl általánosak ahhoz, hogy sikerrel hasznosíthassuk a pedagógiában. Mert ha azt mondjuk, hogy a viselkedés „az élő szervezetnek az összes megfigyelhető, megállapítható vagy mérhető aktivitása" (Kron 1997), akkor ezzel a definícióval a pedagógus nem sokra megy. Mert mi az, hogy aktivitás? Mondjunk inkább cselekvést, ami közelebb visz a lényeghez, mert minden viselkedést cselekvésnek nevezhetünk függetlenül attól, hogy külső vagy éppen belső (a lélek síkján megvalósuló) cselekvésről van szó. És persze pszichológiai értelemben valaminek az elmulasztása vagy eltűrése ugyancsak a cselekvés fogalomkörébe tartozik (Kron 1997). Mindkét esetben a másik személy viselkedését szeretnénk befolyásolni. A gyermek, aki dacosan megtagadja az evést, a nem cselekvésével, nem evéssel éppen úgy befolyásolni akarja a szülőt, mint a sztrájkoló munkás a tulajdonost. A lelkivilág bűvös kockájának ez az oldallapja olyan emberi vonásokat7, tulajdonságokat hordoz, amelyekkel nagy vonalakban az emberek többsége leírható. A viselkedésmódot mindig látjuk, és abból próbálunk következtetni az ember egész lényére, személyiségének konstans elemeire.

A viselkedési makrostruktúra kilenc kisebb bűvös kockájának egy-egy látható oldala a következő lehet: érzelmi attitűd, kommunikációs képesség, cselekvési attitűd, értelmi attitűd, szokásrend és életmód, szociabilitás, presztanciareakció, szerep és státus, és az oldallap központi eleme az értékrend.

 

Az értékrend és az attitűd

Az oldallap központi négyzete az értékrendet hordozza. Milyen szerepet játszik az értékrend a viselkedésünkben? Miért az értékrend a személyiség viselkedési makrostruktúrájának a központi irányítója? Úgy véljük, mi azt építjük be az értékrendünkbe, amit a magunk és a környezetünk számára az alkalmazkodáshoz nélkülözhetetlennek, mértékadónak és szubjektíve fontosnak tartunk. Ez lehet anyagi érték, lehet szellemi, lehet erkölcsi, de lehet esztétikai vagy akár az emberi kapcsolatokra vonatkozó úgynevezett szociális érték is. Mindaz, amit az ember a szüleitől, a környezetétől és a világtól értékesnek és fontosnak látott, és amit maga is annak tart, az értékrendjének részévé lesz. Az ember egyéni értékrendje határozza meg azokat a viselkedési attitűdöket (beállítódásokat), amelyekkel mi befogadjuk a környezetünkből felénk áramló hatásokat. „Az attitűd fogalma a tanulás új koncepciójára utal, amely a tanulást intraindividuális folyamatként értelmezi. Beállítódáson (attitűdön) olyan belső állapotokat értünk, amelyek befolyásolják a cselekvési alternatívák közti választásunkat" (Kron 1997, 304). A motivációs rendszernél szóltunk az énideálról. Nos, ha az ember énideálja a pénzhez és az anyagi kiteljesedéshez kötődik, vagyis gazdag szeretne lenni, akkor olyan alkalmazkodási taktikát dolgoz ki magának, amivel ez megvalósítható. Felerősít egy olyan értelmi attitűdöt a viselkedési rendszerében, ami rányomja bélyegét az értékrendre, a cselekvési attitűdre, és már állandóan azt nézi, miként tud több pénzt szerezni. Az ilyen beállítódású embernek egész ténykedését ez az értékrend fogja dominálni. Efelé irányul az érdeklődése, a szociabilitása. Képességeit ennek az érdekében mozgósítja. Egészen más egyéni vonások és sajátosságok jellemzik azt az embert, akit az énideálja valamilyen művészi pályán való kiteljesedés irányába ösztönöz. Az ilyen személyt nagyfokú esztétikai érzékenység és érzelem ösztönöz a szép megnyilvánulásainak felkutatására. Adaptációs rendszerében többnyire a befelé forduló, meditáló, a konfliktusokat nehezen kezelő taktikák uralkodnak. Viselkedésmódját az anyagi dolgok iránti közömbösség és a világ dolgaira való felfokozott érzékenység határozza meg. Az itt leírt két ellentétes viselkedési módnak számtalan variációjával találkozunk a mindennapokban. De ezek legfeljebb csak arra jók, hogy egy ködös és vázlatos képet rajzoljunk valakiről. Arra semmiképpen nem alkalmasak, hogy lényegfelmutató képet mutassunk magunknak vagy másoknak egy lélek bonyolult világáról.

 

Kifelé vagy befelé fordulás – taktika és (vagy) viselkedés

A viselkedési rendszer egyik kis bűvös kockájának oldallapját a szociabilitás címkéjével neveztük meg. A kis kocka másik oldallapja már az adaptációs oldallapon van, és befelé, illetve kifelé fordulás (intra- és extraverzió) néven szerepel. Mindez pontosan jelzi azt, hogy a személyiség lelki megnyilvánulásai milyen szorosan és elválaszthatatlanul függnek össze egymással. A kifelé forduló személyiség nyilvánvalóan olyan alkalmazkodási taktikákat választ magának, amelyek lelki egyensúlyát fenntartják. Ez a viselkedésben nagyfokú kommunikációs készséggel párosul, amit a környezet úgy értelmez, hogy az adott személyiség igencsak szociábilis, barátságos és nyílt. Pedig lehet, hogy a másik személyiség, aki befelé forduló, és ezért viselkedésében is nehezen oldódó, kevés szavú, lényegesen nagyobb empátiás készséggel és nemesebb érzelmi attitűddel bír. Lehet, hogy sokkal jobban átérzi a környezetében élők gondját-baját, és ezért a kritikus helyzetekben nagyfokú segítőkészséget tanúsít.

 

A szerepviselkedés mint lehetséges nevelési feladat

A viselkedési rendszerben igen jól körülírt és meghatározott az úgynevezett szerepviselkedés. Kron a szerepviselkedés lényegének bemutatására a kiváló Pedagógia könyvében idézi Mallenhauert. „Szerepviselkedésnek tekinthető minden olyan szociális kontextusban megjelenő cselekvés, amelyben a cselekvők bizonyos pozíciókat töltenek be, és kétoldalú, a viselkedésre vonatkozó ellentétes elvárások segítségével egymással interakcióra lépnek. Ennek alapján »nevelésnek« nevezhető minden olyan folyamat, amelyben a szerepviselkedés alapértelmezései megszerezhetők, megtanulhatók lesznek. Sikeres szerepviselkedés azt a formális normát jelenti, amely felé a szocializációs folyamatok és nevelési ténykedések irányulnak, amenynyiben a felnövekvő individuum valamely csoport, így tehát a társadalom tagjává akar válni" (Kron 1997, 84). Ugyanis a társadalmi környezet minden cselekvő személy számára előír valamilyen viselkedést, ami egy társadalmi szerepnek vagy státusnak felel meg. A képviselő, a polgármester vagy az iskolaigazgató olyan társadalmi pozíció vagy rang, amihez párosul egy társadalmi szerep és egy ennek megfelelő szerepviselkedés. „A szerepben, a pozícióban és a státusban társadalmi normák tükröződnek, mindazok az előírások, amelyeket a cselekvés során végre kell hajtani vagy amelyek a cselekvő céljait meghatározzák" (Kron 1997, 84). Ezekben a szerepekben, pozíciókban valójában a társadalmi normák, vagyis közösségi elvárások nyilvánulnak meg. Nem ugyanazt a szerepviselkedést várjuk el a paptól meg a színésztől. Amit az egyiknél elítélendő, bűnös viselkedésnek tartunk, azt a másiknál kedves jópofaságnak. Olyan előírások és viselkedési szabályok ezek, amelyeket az adott személyek hivatalból vagy a képzettségük folytán kötelesek betartani.

Kevéssé ismert fogalom a presztanciareakció, ezért erről is szólunk pár szóban. A viselkedésünket nagymértékben befolyásolja mások jelenléte. Ha észleljük azt, hogy a környezetünkben figyelő szemek szegeződnek ránk, azonnal késztetést érzünk arra, hogy megváltoztassuk viselkedésünket. Ezt a késztetést nevezzük presztanciareakciónak. Ilyenkor már a tanult és sztereotip szerepviselkedés kezd dominálni. Hányszor tapasztaljuk azt, hogy a munkahelyén kedves, barátságos, mindenkit megértő személy otthon vaddisznóként terrorizálja az egész családot. Vagy fordítva, az otthoni jóember a munkahelyén cézári szerepet játszik. A nevelésnek egy olyan belső presztanciareakciót kellene kialakítani, ami nem függvénye a külső szemlélő státusának, hanem közvetlenül a személyiség önszabályozó rendszere által determinált.

 

Ismereteink hordozója – a kognitív rendszer

A pszichológiának talán a legtöbbet kutatott és legjobban feltárt területe az ismereti vagy kognitív rendszer. A középiskolai és az egyetemi oktatásban is ennek tanítása áll a tanmenetek középpontjában. A személyiség egészének ismerete többnyire a temperamentum, a jellem, a képességek, az érdeklődés tárgyalásában merül ki. Talán ezért is nem nyerte el a pszichológia a kellő népszerűséget az ifjúság körében. Kétségkívül, az ismereti makrostruktúra valamelyik eleme előbb-utóbb megjelenik a személyiség bűvös kockájának valamennyi oldallapján. Nyilvánvaló, hogy a mi hipotetikus személyiségmodellünkben a megismeréssel és a tudással összefüggő oldallap jelentős szerepet játszik. De az ismeret vagy a tudás – legyen az bármilyen tág vagy mély – még senkit sem tesz elfogadhatóbbá, jobbá, emberibbé a környezet szemében.

A személyiség bűvös kockájának ismereteket hordozó oldallapján a kilenc kisebb bűvös kockát sokféleképpen forgathatjuk. Tehetjük ezt úgy, hogy a közvetlen, vagyis az érzékszervek útján való megismerés folyamatait vizsgáljuk. Tehetjük azt, hogy a közvetett vagy gondolkodási megismerő folyamatok kerüljenek a figyelmünk látómezejébe. Akár a többi oldallap, ez is nyitott a változtatásra, és kisebb bűvös kockái bárki által átrendezhetők. Mi egy lehetséges variáns felvázolásával kívánjuk az olvasót továbbgondolkodásra biztatni.

 

A kognitív rendszer struktúrája

A személyiség bűvös kockája kognitív makrostruktúrájának oldallapján a következő címkéket olvashatjuk: tanulási képességek, közvetlen megismerési folyamatok, gondolkodási tartalmak, emlékezés, gondolkodási műveletek, kommunikációs képességek, problémaérzékenység, fantázia, intelligencia és kreativitás. Mi ez utóbbi kettőt helyezzük a makrostruktúra középpontjába. Mindezek funkciójáról néhány gondolatot mondunk el úgy, ahogy azt feltételezzük.

A személyiség bűvös kockájának működéséhez nélkülözhetetlenek bizonyos ismeretek, gondolkodási tartalmak és gondolkodási műveletek. Mik ezek a gondolkodási tartalmak? Hát például a motivációs rendszerben lévő énideál megfogalmazódása csak akkor válik lehetővé, ha rendelkezünk a világról és a társadalomról bizonyos információkkal, adatokkal, tényekkel, az összefüggések ismeretével. Ismerjük a társadalmi lét szabályait, törvényeit, hiszen mindezek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy önmagunkat a világban megvalósíthassuk. Ha valakinek az énideálja az ideális anya, akkor tudnia kell, hogy egy ilyen eszményi képnek milyen emberi tulajdonságai vannak. Mit kell megtennie gyermekeiért, hogyan kell őket élelmezni, ruházni, gondozni, nevelni, iskolába járatni stb. De ezeket a tartalmakat valahogy meg kell ismernie, meg kell tanulnia. És ehhez mi kell? Tanulási képesség, ami kezdetben csak érzékszervekkel megvalósuló tanulás. Később szóbeli és szociális (vagyis társas) tanulásnak nevezhető. Megtanulunk utánozni, szerepet játszani. Szokásokat veszünk fel vagy követjük az elénk állított példát, modellt, ami lehet a szülő, a tanár vagy a tudós. Mindez valójában tanulást jelent, ami feltételezi, hogy rendelkezünk egy minimális tanulási képességgel. Van fantáziánk, hogy elképzeljük a hallottakat, olvasottakat, és ha arra szükség van, memorizáljuk mindazt, ami számunkra fontos. Az emlékezet megőrzi a megtanult tartalmakat, és lehetővé teszi ezeknek az újrahasznosítását.

 

A gondolkodás műveletei

Naponta kerülünk olyan helyzetbe, hogy a megtanultakat fel kell idéznünk, elő kell kaparjuk az emlékezetünk zugaiból a valaha megtanultakat, látottakat, átélteket azért, hogy az új helyzetnek megfelelően alkalmazni tudjuk azokat. Ilyenkor kerül előtérbe az ismereti főrendszer másik nagy vonulata, a műveleti struktúra. A gondolkodási műveletek egész sora. Az énideál tartalmi elemeinek bizonyos vonatkozásaira már rávilágítottunk. Nézzük meg most a műveleti elemek szerepét. Az önmegvalósítás folyamatában szinte naponta új s új helyzetekkel kerülünk szembe. A helyzetfelismerés, amit az adaptációs rendszernél említettünk, csak akkor működik megfelelően, ha rendelkezünk egy minimális problémaérzékenységgel és a problémamegoldás képességével is. Mit jelent ez? Egy egész sor gondolkodási művelet elvégzését. Mindenekelőtt azt, hogy gondosan felmérjük, analizáljuk a kialakult viszonyokat, összehasonlítjuk az előzőekkel, megkeressük az új helyzetet kiváltó okok rendszerét és azok magyarázatát. Következtetünk a várható eseményekre vagy bizonyos személyek várható viselkedésére. A megváltozott helyzet helyes kiértékelése adja a megoldást az új helyzethez való alkalmazkodásunkra. Kidolgozzuk azokat a viselkedési stratégiákat, amik az alkalmazkodásunknak megfelelnek. Mindezekben nem kis szerepet játszik az egyén kreativitása és intelligenciája. Az intelligencia maga is élő és aktív műveletek rendszere, „ami kulturáltság formájában nyilvánul meg" (Kron 1997). Tényként fogadhatjuk el azt, hogy a személyiség bűvös kockájának fő szerkezeteiben mindig azok a részelemek (alstruktúrák, mikrostruktúrák) lépnek működésbe, amelyek lehetővé teszik a pillanatnyi helyzethez (konstellációhoz) való legmegfelelőbb alkalmazkodást. Az a pillanatnyi mozaikkép (konfiguráció), amit mi látunk a személyiség bűvös kockájának valamelyik oldallapján, folyamatosan változik és alakul. A szerkezet úgy működik, hogy a kis mozaikkockák a motivációs rendszer és a környezet hatására mindig felbomlanak, és azonnal újrarendeződnek az éppen aktuális élethelyzetnek megfelelően.

 

Lelkivilágunk belső rendőrsége – az önszabályozó rendszer

Ha a személyiség bűvös kockáját úgy helyeznők el az asztalon, hogy a testi oldallap alul legyen, vele átellenben a felső lapon kapna helyet az önszabályozó oldallap vagy maskrostruktúra. Valahogy ilyen, de legalábbis hasonló szerkezetűnek képzelte el a személyiséget Sigismund Freud is, aki úgy vélte, hogy a tudattalan ősvalami, a velünk született biológiai adottságok a hordozói az ösztöneinknek. A másik póluson a felettes énünk adja ki a parancsot a társadalmi értékrendhez való igazodásra. A kettő között meghúzódó „én" próbál egyensúlyt tartani a két pólus között. Mindez csak érintőlegesen kapcsolódik témánkhoz, és csak azért említjük, mert számtalan irodalmi és művészeti alkotásra volt hatással a freudi elmélet. Az éntudat a mi hipotetikus személyiségmodellünkön az önszabályozó rendszer középpontjában áll, és szervesen kapcsolódik az önszabályozó oldallap többi kis bűvös kockájához. Meghatározó szerepet játszik a motivációs oldallapnál említett életideál és életcél megvalósulásában. Valós éntudat nélkül ugyanis nem létezik megfelelő életeszmény és életcél. Az önszabályozó rendszer olyan, a lelki életünkben végbemenő struktúrát és hozzá igazodó folyamatokat jelent, amelyek megtanítanak minket arra, hogy megfelelően válaszoljunk a külvilágból és saját lelkivilágunkból érkező hatásokra, ingerekre (Kron 1997). Vagyis hogy kiválasszuk azokat, amelyek számunkra sikert hoznak, vagy elkerüljük azokat, amelyek károsak és kudarcélménynyel járhatnak. A makrostruktúra kilenc domináns főeleme: az önismeret, az önkontroll és önuralom, az igényszint, az önértékelési mechanizmusok, az önirányítási stratégiák, az énvédő mechanizmusok, a lelkiismeret, az önbecsülés és a központi elem, az éntudat és énkép.

 

Önismeret, önirányítás, önkontroll, önértékelés

Azt mondja Skinner, hogy „ha az ember önmagát kontrollálja, akkor bizonyos cselekvési módokra határozza el magát, valamely probléma megoldását dolgozza ki, vagy ismeretekre törekszik, vagy viselkedik. Ellenőrzi vagy irányítja önmagát" (idézi Kron 1997, 137). Az önszabályozó rendszer nem működhet az alcímben jelzett négy fő komponens nélkül. Mit is takar az önismeret fogalma? Nagy vonalakban és nagyon vázlatosan azt mondhatjuk, hogy az önismeret a saját testünkre, egészségi állapotunkra, szellemi képességeinkre, érdeklődési körünkre, igényeink színvonalára és teljesítőképességünk határainak ismeretére vonatkozó tudást jelent. Csak a reális önismeret birtokában tudjuk a cselekedeteinket a megfelelő irányba terelni. Aki nem ismeri saját testének, lelki alkatának teherbírását vagy e teherbírás határait, az nagyon könnyen rajtaveszthet, mert hibásan fogja saját életét irányítani. Mérei Ferenc, a nagy magyar pszichológus úgy véli, hogy a harmadik évezredben a lélektan missziója az önismeret lesz, mert ennek tudatossága az egyetlen hatékony eszköz, amelyet szembeszegezhetünk a minket érő manipulációs hatásokkal (Mérei 1989). A helyes önismeretből fakadó önirányítás és önérvényesítés közben folyamatosan működik a személyiség önkontrollja. Az önkontroll eszköz az egyén számára egész személyiségrendszere működésének vizsgálatára. Ez jelzi az egyénnek a végrehajtás sikerét vagy kudarcát. Arra ösztönzi folyamatosan, hogy újraértékelje saját adaptációs, viselkedési rendszerét, a meglévő vagy hiányzó fizikai és szellemi képességeit és ezeknek a hasznosítási lehetőségeit. Ha az egyén önismerete és önkontrollja nem működik megfelelően, egy idő után sérülni fog az önbecsülése, és kezdi magát nem szeretni. Ez viszont egyenes út az önelfogadás hiányához, az énkép zavarosságához, az alacsonyrendűségi érzéshez és az önelidegenedéshez. Ilyenkor kapnak fokozott szerepet a személyiség önszabályozó rendszerében az énvédő mechanizmusok. Ilyen énvédő mechanizmusnak tekinthető a lelkiismeret is, amiről egy nagy személyiségkutató azt mondja, hogy olyan belső kötelességérzés, ami arra készteti az embert, hogy énképét önmaga számára elfogadhatónak őrizze meg. Az önszabályozó rendszer kifejlesztése és megfelelő működtetése lenne századunkban az iskolai nevelés elsődleges feladata.

 

A személyiség bűvös kockájának működése – a lelki élet

Minden emberi személyiség, „persona" (ahogy azt az antik Rómában mondták a maszkot viselő színészekre) egy önálló lelki világ, amely egyéni lelki életet él. Van életcélja, önmagához és a világhoz úgy szeretne alkalmazkodni és viszonyulni, hogy tudásával és viselkedésével kivívja környezetének elismerését. Vannak vágyai, félelmei, sikerei, kudarcai, szeret és gyűlöl. A személyiségnek itt bemutatott bűvöskocka-modelljével egy olyan szerkezetet kíséreltünk meg közérthetően bemutatni, amely hipotetikus rendszere lehetne az ember bonyolult lelki életének. Ez a modell valójában csak akkor ismerhető meg, ha a szerkezet működik, vagyis ha az ember lelki életet él. A személyiség bűvös kockájának működéséről néhány alapelvet fogalmazhatunk meg.

Az ember egyedi fejlődése során az alapszemélyiség8, amit mi a bűvös kocka vázszerkezetének tartunk, fokozatosan telítődik. Az egyes makrostruktúrák csak mint lehetőség adottak. A funkció termeli ki a személyiségszerkezet részelemeit, az alap-, al- és mikrostruktúrákat, vagyis az általános tulajdonságokat, az egyéni vonásokat és reakciókat, valamint a környezetre ható tetteket. A működés során az egymás mellé, fölé, alá kerülő elemek kölcsönösen erősíthetik, gyengíthetik vagy kiolthatják egymást. A személyiség egésze mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelően mozgósítja egy adott struktúra működését, és csak annyira, amennyire az adott helyzethez nélkülözhetetlen. A túlzott mozgósítás már kóros vonások felbukkanását jelzi. A működés közben kiépült szerkezet részelemei, sajátos kisugárzással az egész személyiségre hathatnak.

Modellünk egy a lehetséges személyiségmodellek sorában, az itt közölt írás vázlat, amely remélhetőleg továbbgondolkodásra sarkallja az olvasót, aki József Attilával együtt mondja majd: „…e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka."

 

Felhasznált irodalom:

Allport, Gordon W., 1997. A személyiség alakulása, Kairosz Könyvkiadó, Budapest

Atkinson, Rita L. – Atkinson, Richard C., 1997. Pszichológia. Osiris, Budapest

Bagdy E. – Telkes J., 1995. Személyiségfejlesztő módszerek az iskolában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Bartha L. 1981. Pszichológiai értelmező szótár. Akadémiai Kiadó, Budapest

Cucoº, C., coord. 1998. Psihopedagogie pentru examenele de definitivat ºi grade didactice. Polirom. Iaºi

Kron, F. W., 1997. Pedagógia, Osiris, Budapest

Mérei Ferenc., 1989. A pszichológiai labirintus. Pszichoteam, Budapest

Ministerul Educaþiei ºi Cercetãrii, Consiliul Naþional pentru Curriculum, 2001. Repere privind activitatea educativã – ghid metodologic – Bucureºti

 

1 Repere privind activitatea educativã – ghid metodologic – Ministerul Educaþiei ºi Cercetãrii Consiliul Naþional pentru Curriculum, Bucureºti 2001

2 Igaz, Cucoº, C. szerk. (1998) Psihopedagogie pt. examenele de definitivat ºi grade didactice című könyvében még a kreativitást is a személyiség komponensének tekinti.

3 Freud jéghegymodellje szemléletes ugyan, de csak a személyiség szerkezetének hármas tagolására (id, ego, szuperegó) alkalmas. Egy komplexebb személyiségkép funkcióinak megjelenítésére használhatatlan.

4 Bár Atkinsonék definíciója, miszerint „a személyiség az egyén jellemző és megkülönböztethető gondolkodási, érzelmi és viselkedési mintázata, amely meghatározza személyes stílusát és azt a módot, ahogy fizikai és társas környezetével kapcsolatba lép", ma közkeletű, úgy véljük, hiányzik belőle az önmagunk és környezetünk felé irányuló tettekre sarkalló motívum kihangsúlyozása, ami nélkül nem értelmezhetők a 21. század nagy öngyilkos terrorcselekményei.

5 A drive a fiziológiai egyensúly megváltozásával bekövetkező tendencia, amely érzékennyé tesz minket bizonyos ingerek befogadására, és lehetővé teszi bizonyos célok elérését

6 Herbert C. Kelman: A szociális befolyásolás három folyamata. In Szociálpszichológia, 1973. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.

7 „Az általános vonások a személyiségnek azok az aspektusai, amelyek tekintetében adott kultúrán belül az emberek legtöbbje sikeresen összehasonlítható" ( Allport 1977, 370).

8 Allport (1997, 191) idézi Kordinert, aki úgy határozza meg az alapszemélyiséget, mint „a személyiségnek olyan belső elrendezését, amelyet a korai életévekben szerzett közös tapasztalatok eredményeképpen a társadalom nagy részének tagjainál közösként mutathatunk ki".