Majoros Enikő

Az idegen fogalmáról

„Valamikor az ember csodálkozva

figyelte a mellkasában hangzó

ütéseket, és sejtelme sem volt,

mi dobog benne. Nem tudta azonosítani

magát a testével, ezzel az oly-

annyira idegen és ismeretlen valamivel.

A test ketrec volt, és a ketrecben létezett

valami, ami nézett, hallgatózott, félt,

gondolkozott és csodálkozott; ez a

valami, ez a resztli, ami a test kivonása

után maradt, ez volt a lélek."1

A test és lélek elválaszthatatlan kettőssége számos tudományos, illetve filozófiai írás központi témájává vált és válik napjainkban is. A gond akkor keletkezik, ha önálló entitásként próbáljuk megfogalmazni a test, avagy a lélek működési elvét. A lélek mibenlétének értelmezését illetően, ma is közkedvelt a platóni hagyományokon nyugvó mitikus megközelítés. Platón a Phaidón című dialógusban Szókratészt idézve írja a testről: zavarja a lelket, és a legjobb volna kerülnie, búcsút mondania neki, egyedül, önmagában lennie.

Ha a lélek fogalmát a test fogalma fölé helyezzük, kiemelve irányító szerepét, akkor a szókratészi monizmus álláspontját kell felvállalnunk. A test és lélek problémáját viszont általánosan a dualizmus jegyében értelmezik a szakirodalomban.

Ma már elképzelhetetlen a test anatómiája nélkül közelítenünk a lélek mibenlétének a meghatározásához. Ez a dualizmus ma már tényként elfogadott alapot szolgáltat a tudományos leírásokhoz. Ezért a hétköznapokban nem merül fel problémaként a test és a lélek fogalmi elhatárolása. A testlélek fogalmi alá-, avagy fölérendelése abban az esetben kíván elméleti fejtegetést, ha a mindennapi rutin, a hétköznapok egészséges léttapasztalata a valami más, valami idegen életérzésével szembesít.

A betegséggel való találkozás, mely pszichikus, szomatikus avagy pszichoszomatikus, mindig a valami megnevezhetetlen, a valami bizonytalan érzetét kelti. Ezek az érzetek idegenként jelenítik meg a testi, a lelki, avagy a testi-lelki működéseket. De az orvostudomány, akárcsak a különböző tudományos leírások, szem előtt tartja a test-lélek dualizmusát.

Az idegen életérzések tapasztalata mindig kizökkent a megszokott, az általános közegéből. Az idegen fogalmát nehéz önállóan értelmezni. Analógiás értelemben, ahogyan a test-lélek dualizmusáról beszélünk, ugyanúgy szükséges a saját-idegen kettősségéről beszélnünk. A bárminemű idegen tapasztalata mindig a saját léttapasztalat közegében értelmezhető. Az idegen fogalma a saját szférámtól elkülönülten, a Másik vetületeként jelentkezik. Ezért ha gondolatilag közelítünk a Más, a Másik közegéhez, beszélnünk kell a szubjektív idegen-tapasztalatokról.

A saját testünk néha idegenként jelenik meg a számunkra, gondolhatunk a gyermek tapasztalat-világára, mely számtalan kérdésre keresi a választ, öntudatának meghatározása érdekében. Márai Sándor egyik hősnője, Franciska szerint: ,,A tükörrel kezdődött valahogy és valahogyan a megismerés, mikor az ember a tenger fölé hajolt és látta arcát a végtelenségben, és nyugtalan lett, és kérdezni kezdte: Ki ez?"

A magunkkal szemben támasztott Ki ez? kérdésére adott válaszaink meghatározó szerepet töltenek be az idegen-nel való találkozásaink során. Mert csak egy stabil értékrenddel rendelkező ego biztosíthat megfelelő létrangot az idegen számára.

A husserli fenomenológiában az alter ego konstitúciója a statikus–genetikus módszertani distinkciója alapján történik. Husserl számára az ego azonosságpólust jelent. Az interszubjektív egónak tudatosítania kell, hogy léte történetileg meghatározott, valamint azt a tényt, hogy öntudatát csak a saját és a másik analógiás ismerete által határozhatja meg. ,,A másikat mint valóságosan létezőt változó, ugyanakkor egyöntetű tapasztalati halmazokban észlelem. Másrészt úgy is tapasztalom, mint aki mindenkor hozzátartozó testalkatában lelkileg működik. A másik tehát sajátosan kapcsolódik önnön testéhez, mint pszichofizikai tárgy van benne a világban."2

Az öntudat fogalma nem zárhatja ki a változás fogalmát, mivel állandó átértékelődésnek vagyunk kitéve. Ma már igen nehéz általánosan elfogadott értékrendről, társadalmi avagy egzisztenciális stabilitásról beszélnünk. Ellenkezőleg, egyre népszerűbbé válnak azok a mentalitások, melyek a készenléti állapotot, a mobilitást, a gyors alkalmazkodási magatartásmódokat hangsúlyozzák. Ezért az Idegennel, a Másikkal való azonosulás egyre fontosabbá válik, és túlmutat az egyéni idegentapasztalat szféráján.

Ha nem rendelkezünk a stabil Én–Te, Saját–Más tudatával, akkor betegségről, fogyatékosságról kell beszélnünk, egyéni, avagy társadalmi értelemben. Igen nehéz kiiktatni a szorongás életérzetét, melyet Sartre az alter ego kapcsán fejt ki: „Ugyanazt teszi, amit én, gondolkodik, értékel, terveket sző, és mindeközben úgy néz rám, ahogyan én őrá. De azzal, hogy rám néz, veszélyezteti szabadságomat, az alter ego zavarba ejt, szorongásra késztet. Nem lehetek mindaz, ami lenni akarok."3

A sartre-i szorongás fogalma ma már aktuális témává nőtte ki magát, abban az értelemben, hogy különböző egyéni öntudatok akarati tényezői dominálnak bennünk és körülöttünk. Ezért nehéz összhangot teremteni az Én és a Másik akarata, az Én és a Másik célkitűzései között. A szabadság egzisztenciális értelemben válhat korláttá, melyben a szubjektum felmorzsolódhat. Mert mindennapi döntéseink a tudatalatti dimenzióival találják szembe magukat. Ez az a dimenzió, mely már saját testünkben megjeleníti a Más, a Másik világát. Azt a világot, melyet tudatosítanunk kell önmagunkban. Mivel a tudatosítási folyamat különböző szintjei kihatással vannak a társadalom közegében jelentkező másság elfogadására. Melyet mindig a Te dimenziója, a Másik tekintete, arca jelenít meg a számunkra.

Morális értelemben léteznek olyan transzcendentális alapokon nyugvó etikai rendszerek, melyek ellenpólusai, még ha gondolatilag is, az egzisztenciális szorongásoknak. E. Lévinas és B. Waldenfels morálfilozófiai munkáikban az Idegen és a Másik fogalmát transzcendentális szempontok alapján értékelik. ,,A transzcendens arc feltárulkozása – beszéd. Csak a másikkal való viszony emeli be a transzcendencia dimenzióját és vezet minket az érzéki értelemben vett, viszonylagos és egoista tapasztalattól totálisan különböző kapcsolat felé."4

A Másik arca morális értelemben vett törvényként tételeződik a számomra, a lévinasi figyelmeztetés értelmében. A törvény, melyet értelmezhetünk vallási avagy etikai normaként, valóban adhat egy személyes morális öntudatot, egy tudatosan vállalt magatartási módot, mely felelősséget vállal tetteiért, a békés együttélést avagy a majdani üdvösséget tartva szem előtt.

A waldenfelsi reszponzív-etika szerint nem hagyható válasz nélkül a számomra megmutatkozó idegen. Felelnem kell a Másiknak, az Idegennek, mert a válaszadás társadalmi és morális kötelességemmé válik. A felelet tárgyát nem határozhatom meg, de a válaszadás tartalmi minősége és milyensége kizárólag rajtam múlik, fejti ki B. Waldenfels.

A lévinasi és a waldenfelsi értelemben tárgyalt morális-írások, ideális értelemben, valóban kivezethetnek az egzisztenciális szorongásokból. De a transzcendentális idegen fogalma zárójelbe teszi a [mindaz, ami lenni akarok] elvét, helyette a mindaz, ami lehetnél elsődlegességét hangsúlyozva. Ez a lehetségesen felvállalt moralitás viszont állandóan ütközik a Másik, a társadalom esetleges moralitásaival, avagy amoralitásaival. Azzal a közeggel, mely nem érti az öntudat felelősségteljes döntéseit, és adott esetben semleges vagy korlátozó szerepet tölt be mindennapjainkban.

A legnehezebb feladat összhangot teremteni az egyéni akarom és a megvalósíthatom közegei között. Azon összhang megteremtése, mely értékként kezeli az Idegennel való bárminemű találkozását azáltal, hogy beépíti azt a mindennapi létmegértés tapasztalatába.

,,Ha mindennek során a másikra irányuló megértésem sikeres, az új asszociációs és megértési lehetőségeket tár föl; s ugyanez megfordítva is végbemegy, hiszen minden párosító asszociáció kölcsönös: saját lelki életem is a hasonlóság és a különbözőség összefüggésében tárul föl, és az új asszociációk számára válik termékennyé."5

Az idegen fogalmának fenomenológiai megértése közelebb vihet a Te világának személyes tapasztalatához azáltal, hogy rávilágít: a hétköznapi életünk közegéhez szorosan hozzátartozik a Másik tudata. Az idegen-tudat elsősorban szubjektív léttapasztalatunk garanciájává válik, mert csak a Más, a Másik tudata függvényében határozható meg öntudatunk és a társadalomban betöltendő szerepünk.

Bibliográfia

Edmund Husserl: Karteziánus elmélkedések, Atlantisz, Bp. 2000.

Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen, Jelenkor, Pécs, 1999.

Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt, Új Mandátum, Bp. 2001.

Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, Európa, Bp. 1992.

Bernhard Waldenfels: Felelet arra, ami idegen, in: Gond, 1999.

Thomas M. Robinson: Test és lélek dualizmusának főbb vonásai Platón írásaiban, in: Gond, 1999.

1 Milán Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége, Európa, Bp. 1992.

2 Edmund Husserl: Karteziánus elmélkedések, Atlantisz, Bp. 2000. 107. o.

3 Zygmunt Bauman: A modernitás és a holokauszt, Új Mandátum, Bp. 2001.

4 Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen, Jelenkor, Pécs, 1999. 160. o.

5 Edmund Husserl: Karteziánus elmélkedések, Atlantisz, Bp. 2000. 137. o.