Fábián Sándor

Lakóim voltak 4.

Fábián Imre – öcsém, örökké lelkes

Lakómnak nevezhetem-e „fivéremet" (Beke György írta le egyszer, nyilván jó néhány évvel a Literator Kiadó megszületése után, hogy e kiadó a „Fábián fivéreké"*), szóval lakómnak mondhatom a saját öcsémet? Szalontai otthonunk egyik szobájából egy nagyváradi otthon másik szobájába költözött. Ahogy azt már írtam: háromszobás bútorozott megüresedés volt ott első feleségem távoztával.

– Lakód volt, mint a többiek – segít ki zavaromból a mellettem ülő Ében Pán Árpád barátom. – Nemcsak átmeneti vendég! Gellért Sándor, Tóth István, Páskándi Géza után ő is ott van a sorban, ami nem időrendi, hanem egy Jakab Márta szerkesztette, Molnár Judit válogatta antológia** misztikus – te mondtad így! – sorrendje. Ott egyébként Páskándi Géza után te következel… Az ezerkilencszázhetvenes évek, Sándor, emlékezz. Új főszerkesztőt neveznek ki a Fáklyához…

No igen, öcsém hozzám költözött 1973-ban, mert váratlanul újságíró lett. Ennek története van, ugyanis addig a szalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója volt. Ott, a Csonkatorony lépcsőin ismerkedett meg Lakatos András főszerkesztővel, akit – Bukarestből, az Előre című országos napilap szerkesztőségéből „feladva" – mintegy ejtőernyővel küldtek Nagyváradra új főszerkesztőnek a Fáklya napilaphoz. És aki – amolyan megszállott „korai peresztrojkásként" – átszervezte a mai Bihari Napló elődjét, a Fáklyát, átszervezési tervében egyébként én is szerepeltem.

– Maga lesz az irodalmi rovat szerkesztője Implon Irén helyett – közölte velem kategorikusan, a jótevő biztonságérzetével. – Az üzemorvosi fizetése kétszeresét kapja!

A javaslatra csak nemmel válaszolhattam. Rossz néven vette. Olyasmiket mondott, mint: írói jövőmet ne adjam fel Implon-szolidaritásból, különben is Implont művelt, jól író munkatársnak tartja, csupán más rovathoz tenné; neki professzionista írókra (értsd: újságírókra) van szüksége stb. Miután azonban látta, hogy nem adom fel orvosi foglalkozásomat, hangnemet váltott.

– Akkor külső munkatárs marad. Ám van magának egy testvére Szalontán, Fábián Imre. Nagyon jó benyomást keltett. Mi a véleménye, van benne újságírói véna?

Helyeslésemre talán szükség sem volt, Lakatos főszerkesztő újságíróvá avatta Imrét. Aki a dolgok természetes rendjének menetében hozzám jött lakni. Nemcsak nyári idényben, mint többi lakóm, hanem mindaddig, amíg lakást nem kapott.

Jellemző, hogy mindjárt birtokába vette a konyhát, a szó legjobb értelmében. Szeretett „főzőcskézni", s ha ideje engedte, gyors-bevásárlói körútjainak nyersanyagából kiváló vacsorák, néha még ebédek is születtek. Én akkor keményen diétáztam, nem mindig ettem az illatra-látványra egyaránt vonzó egytálételekből.

– Tedd félre az orvostudományt és hallgass az étvágyadra! – jegyezte meg ilyenkor. És rám legyintett. – Képzelt beteg vagy, valld be…

Leendő feleségem, Anna buzgón helyeselt öcsémnek. Õ is unta már hársfateás-pirítóskenyeres vacsoráimat. Egyébként jó néhány főzési alaptitkot – máig beismeri – Imrétől lesett el.

Akkoriban egyébként az én tömbházam volt az első négyemeletes épület azon a tájon, a Borsi út (ma Dacia sugárút) mentén, szemben a 14-es iskolával. Az északkeleti erkélyről a katolikus püspöki palotára, a délnyugati „nagyablakból" a még érintetlen kertes-házas városrészre láttunk. A kedves ingázó kisvillamos, az ötös szinte alattunk döcögött el, félóránként csengetve, csikorgón fékezve a műút előtt, hogy aztán felkapaszkodjon az Olaszi temetőig. Ahol is a villamosvezető biztos egyszerűséggel lendített egyet az áramszedőn, majd átült a jármű másik vezetőkabinjába, az eddigi hátsó részben, amely aztán így vezetőfülkévé változott. Az Aradi útig ment, ott ugyanígy kabint váltott, s indult visszafelé.

Sokszor álltunk ott este, a két magános „fivér", bámultuk a régi Várad-Olaszit. Történt egyszer, hogy tüzet láttunk lent – égett az egyik ház! Hihetetlenül nagy lángokkal, aminek okát csak később tudtuk meg. Hívtuk a tűzoltókat. Címet kértek, de az Ismeretlen Hős nevű utca neve sehogy sem ugrott be. Végül is a saját címemet adtam meg, no meg azt, hogy „ott, ahol az ötös villamos a temető felé tart". A tűzoltók becsületére váljon, indultak. Közben viszont meglepően hamar lelohadtak a hatalmas lángok. A tűzoltókocsik a tömbház előtt álltak meg, s nem csak szirénáztak, dudáltak is.

– Te beszéltél velük, most már intézd el! – mondta ingerült-megszeppenten Imre.

Rohantam lefelé, az első tűzoltókocsi előterében ülő tiszthez, aki bizony – enyhén szólva – idegesen kért meg: üljek fel mellé és vezessem őket az égő házig. Odaértünk, beazonosítottam a kis magánházat, s óriási szirénázással megálltunk előtte. Még valami füst gomolygott… A gazda ingerülten, a szomszédok kíváncsian jöttek ki.

– Én nem hívtam magukat! – mentegetődzött a ház tulajdonosa.

– De hiszen öt-hat méteres lángnyelvekkel égett a ház vége! – szóltam, magam is felborzolt idegekkel.

A fiatal tűzoltótiszt „lássuk a tényeket!" felkiáltással bement a házba. „Csak a fásszín gyulladt ki s a benne lévő tüzelő – tért vissza hamarosan. – Majd a laktanyán megírjuk a jegyzőkönyvet" – szólt oda a többieknek. Nekem kezet nyújtott és megköszönte a kalauzolást. És elszirénázott.

– Ki fogják veled fizettetni a hiábavaló kiszállást! – nézett rám sajnálkozva öcsém, amint visszaértem.

Nem fizettették ki, hanem köszönőlevelet kaptam a közbiztonság érdekében nyújtott segítségemért.

– A végén még tűzoltóhős leszel – nevetett ámulva és megkönnyebbülten Imre. Nem látta át, hogy a tűzoltóknak ez egy jól megoldott kiszállás volt, statisztikájuk javára.

Fennebb „a két magános" jelzővel illettem magunkat. Nem teljesen így volt. Hozzám – szigorúan napközben! – fel-feljárt Anna. És megtestesült emberbaráti lelkesedéssel egyszer csak előállt a javaslattal: elhozza magával barátnőjét, Klárit (nevezzük így), ne üljünk itt ilyen szimmetria-hiányosan, csak hármasban. (Utólag kiderült, hogy Klárit nekem szemelte ki, hiszen akkor ő csak barátom volt. Értsd régiesen: semmi szerelem vagy – Isten ments! – szex. Ezt a mai olvasó persze nem hiszi, de akkoriban még létezett a csendes udvarlásnak ez a módja. Mármint részemről…)

Rövidre fogva: Imrét én magamban Klárihoz párosítottam. És egy kellemes estén, mozi után úgy rendeztem, hogy ő kísérje haza Klárit, én meg Annát. A mi sétánk Annával hosszabbra sikerült, eljutottunk a „kézenfogva-megyünkig". Aztán jó későn én is hazaértem. Hát ki vár áldott testvéri nyugalommal az ajtó előtt? Imre! (Volt kulcsa neki is, de akkor nem vette magához.)

– De hát te nem sétálsz Klárival?! Semmi…?

– Mi lenne – mosolygott Imre. – Hazakísértem és most itt várlak. Már majdnem egy órája. Te legalább jól érezted magad?

Ekkor ébredtem rá, hogy az Imre életében megjelent valaki más. Nem kellett sokat gondolkodnom rajta, hogy ki az: Mérai Csilla, az irodalmi köri ismeretség. Aki aztán oda is költözött Imréhez.

– Nincs bátorságod kiírni, hogy neked nemigen tetszett ez a kapcsolat? – szól rám barátom, a mindig jelen lévő Ében Pán Árpád.

– Restellem, mert – rosszsejtelmeim ellenére – kiváló házasság lett belőle. Hibásan éltem bele magamat az idősebb „védő-óvó" testvér szerepébe. De idétlen ellenállásom pozitívummá vált: még erősebben egybecsatolódtak. Összekovácsoltam őket!

– Nemde az Ikrek jegyében születtél, Sándor? Hogy így megcsavard a történteket! – néz gunyorosan a barátom, másik énem.

Imréék aztán lakást kaptak, magamra hagytak… No persze, akkorra Anna és én is közelebb kerültünk egymáshoz. Nem emlékszem már, hogy az én titkosírásos belügyis sztorimat Imre mellőlem szemlélte-e („fenyegető" levelet írtam a fiamnak eltávozott feleségem szüleinek címére, amit a Szekuritáté gyermekvédelmi osztaga „elkapott", a titkosírást megfejtette és az én naiv magyarnyelv-gyakorlatomat komoly üggyé tette), szóval balsikeres levelezésemet talán már új egyszobás lakásában nevethette végig Imre öcsém. Nevethette, mert nem lett következménye. Nagyszerű testvér volt – ellenkező esetben velem aggódott volna.

Mint ahogy én is vele aggódtam, amikor neki gyűlt meg a baja az állami szervekkel. A „művelődési" belügyisekkel. A folklórgyűjtés kapcsán, amely a Fáklya közreműködésével megyei akcióvá szélesedett. Lakatos András jó szimatú főszerkesztő volt, s kiszélesítette Imre gyűjtési lázát: bihari gyermekmondókák***, népmesék, lakodalmi rigmusok beküldésére hirdetett pályázatot, ami minden elképzelést felülmúló eredménnyel járt. Hatalmas anyag gyűlt össze Imre öcsém fiókjaiban.

– Ha majd nyugdíjba megyek, még akkor is lesz öt-hat évnyi rendezendő folklóranyagom – mondogatta öcsém. – Különösen most, hogy már senki sem köt bele az itt-ott természetszerűen vaskos kifejezéseket is használó mesékbe, mondókákba.

Akkor viszont, amikor – ha jól emlékszem, már Illés Ferenc főszerkesztősége alatt – fél-Fáklya-oldalnyi szemelvényt közölt sikamlós rigmusokkal is, majdnem elveszítette újságírói állását. Ugyanis az egyik lakodalmi mondókában megjelent a „pisilik a menyasszony" verssor. A „malőrt" a kommunista újságírás szégyenének nyilvánították bizonyos éber elvtársak. Fegyelmi ügy lett belőle, pártfegyelmi – és ha egy újságírót akkor kizártak a kommunista pártból, akkor az az állását és lakását is elvesztette… Hála Illés Feri utánajárásának, kiállásának, végül is Imre megúszta valamiféle belső szankcióval, vagyis újságíró maradhatott. A heti kötelező egy vagy két vezércikk megírásától viszont eltiltották. Két ember nagy örömére. Az öcsémére és az Illés Feriére.

– Tudod, Sanyi – mosolygott rám jóindulatúan Illés Feri –, megszabadultam egy nagy gondtól. Rossz néven ne vedd, de Imre öcséd vezércikkeit mindig át kellett írni. Sohasem volt témában az újabb és újabb Ceauºescu-beszédek „lényegét" illetően… Amiért persze nem kell szégyenkeznie. Magunk között szólva! – tette hozzá.

Mindezt nem a főszerkesztői szobában mondotta, hanem a folyosón, egy ablakmélyedésben. Lényegében dicsérőleg. Mert Fábián Imre, az örökké lelkes, politikailag „éretlen" volt, hogy a pártos kor szóhasználatával éljek. Ma úgy mondom: látta az akkori (lényegében a mindenkori) politika olcsóságát. A vezércikk-írás kirótt feladat volt? Hát lelkesedés nélkül végezte és – micsoda pozitívum ez utólag megítélve – rosszul.

Bezzeg a népmesegyűjtés meg a cigánydalok magnetofonra rögzítése Szalontán! Vékonydongájú fiú a böhöm-nagy magnóval, szinte repülve járt-kelt a szalontai peremnegyedekben meg a „cigányvárosban", ahogy az ottaniak a viskósort nevezték. És micsoda értékekre bukkant! Arany László után mintegy száz évvel ő gyűjtötte újra egy kötetbe a Szalontai népmeséket! És – egy-egy fánksütéses cigányvigadalom szívesen látott vendégeként – milyen átszellemült arccal hallgatta vissza a bádogkanna-dobos dalokat! Megjegyzem, hogy mindezt még az Arany-múzeum igazgatójaként, tehát a megyei napilap segítsége nélkül.

Vajon lejátszhatók még azok a szalagok? Bizonyára félretette őket, mint sok más gyűjtését nyugdíjas korára. A több szabadidő korát viszont nem érte meg…

– Látom, elérzékenyültél… – teszi vállamra a kezét Ikrek-barátom, Ében Pán Árpád. – Szeretted Imrét! Magyarázd meg akkor: miért támadtad meg később, amikor a Literator Kiadót megalapította? Majdnem kétéves harag lett belőle, ha jól tudom.

Csak sóhajtva tudom mondani: igen, sajnos még levelet is írtam neki – hogyan vehette birtokába a halódó Kelet–Nyugatnak szánt adományt, a könyvszerkesztéshez szükséges (ma már minimálisnak számító) elektronikus gépsort? Meghalt már az is, aki felbiztatott, úgyhogy nem nevezem meg. Ezt mondta:

– Sándor, hát nincs füled, hogy a szerkesztőségi folyosókon te is meghalld az ide-oda röppenő véleményeket, amik tömören így hangzanak: „Nohát, ezek a szemét Fábiánok, ezek aztán jól becsapták a Kelet–Nyugat szerkesztői csapatát!"

Felháborodtam és beszéltem Imrével. Õ apró papírszelvényt mutatott, ami egyik püspökünk adomány-sorait tartalmazta… Emlékszem, aztán – mint leköszönő főszerkesztő – egy rövid gyűlésen a szerkesztőgárdának is bemutatta .Volt ott költő barát, aki még a „pofátlanság" szót is kiejtette. Rosszulesett, bár nem nekem szánta.

– Tudod, Ében Pán barátom, az a „gépsor" csak porosodott, rozsdásodott valami teremzugban. Utólag be kell látnom, hogy ha Imre nem vette volna kezelésbe (megjavíttatta, működőképessé tette), más rá sem gondolt volna. A Kelet–Nyugat szerkesztéséhez soha senki sem használta… Nagyot tévedtem…

– Aztán mégiscsak kibékültetek.

– Nagyvonalú ember volt. Amikor elnézést kérő hangot ütöttem meg, csak legyintett: „Hagyd, nincs itt semmi harag. Kár a szóért! Nem a te hibád volt…"

És kezembe nyomott egy-két újabb Literator-kiadványt.

– Hát… messzebbre tekintő lehettél volna. És jobb. Mármint jobb testvér – jegyzi meg Ében Pán Árpád. – Írd le még azt a bukaresti történetet, én most itt hagylak.

Bukarestbe Imre úgy került, hogy a Fáklya a ªtefan Gheorghiu pártegyetemre küldte. Hogy – miután a magyar–francia tanári diplomája már megvolt – szakmailag is újságíró legyen. Fordítsam tréfásabbra a szót: itt kellett volna megtanulnia a kommunista vezércikkírást. Itt kellett volna elmélyednie Ceauºescu elvtárs műveiben.

Elmélyedés, mosolyogtat meg a kis történet, amit vele együtt „csiszolódó" kollégái meséltek.

Imre a szocialista újságírógyár parkjában ült egy padon. Amolyan rodini elgondolkodó ember pózban, de tekintetét a földre szegezve. Mosolyogva, elmélyedve… És már majdnem egy órája. Végül is valaki odament hozzá, hogy ideje lenne ebédelni, szóval elmenni.

Imre öcsém ragyogó arccal mutatott a homokos földre.

– Nézd csak a hangyanépséget. Itt vonulnak egyik irányból a másikba. Megszámolhatatlanok! Bizonyára eső lesz, az ilyen vonulás nálunk Szalontán meg Váradon azt jelenti. De hogy itt, Bukarestben is!

– Azt mondtad, megszámolhatatlanok – jegyezte meg a kolléga csodálkozva. – Tán csak nem próbáltad megszámolni őket?!

– Csak az elején, de lehetetlen! – állt fel Imre és kinyújtóztatta a figyelésben elgémberedett tagjait. – Hát hinnéd, hogy még itt is igazi hangya módra viselkednek?

Ennél találóbb áthallásos – és átélt – kritikát senki sem mondott még a száraz jelszó-betanító pedagógiai intézményről!

* Beke György: Az Értől a kölesérig, Mundus Egyetemi Kiadó, 2000, Budapest. A kisbetűs „kölesér" a könyvélen jelenik meg. Sértő, hiszen a Kölesér minden szalontainak – eltávozott öcsémnek s nekem is – nagybetűs városjelkép. Más (e könyv kapcsán): a Literator Fábián Imre és Mérai Csilla kiadója volt, nem a „Fábián fivéreké".

** 101 vers Nagyváradról, Kriterion, 2005

*** Első, országhatárokon túl is visszhangot kiváltó, vaskos és tartalmas könyve (Bihari gyermekmondókák, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982) ebből az anyagból született meg. A többi huszonvalamennyi könyvkiadványa mellé…