Kocsis Csaba 1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, aztán pedagógus lett, majd népművelő, volt újságíró is. 1996-ban jelentek meg összegyűjtött publicisztikái Akit elrejtett az Isten címmel. 1997 óta szerkesztője a Bihari füzeteknek. Szülővárosában kulturális menedzser, írásai az Együttben és az Új Holnapban jelennek meg.

Kocsis Csaba

Adventi történet

Két lány, egy fiú és az ősz hajú apjuk. Minden vasárnap ott látni őket a katolikus templomban. Az apa jobboldalt, középen valamelyik gyermekével elfoglalja helyét, kettő előre ül, mert ministrálnak. Felkeresem őket otthonukban, egy kis beszélgetés végett advent előtt.

Szűk utca, két kocsi alig tér el egymás mellett. Hideg van és sötét. Csengetek. A ház végében világosság gyúl. A láncra kötött kutya csahol, mintha az élete függne tőle. Az első bejárat, mint oly sok helyen ezen a vidéken: zárva, hogy el ne szökjön a meleg. Csak nyáron használják. Hátul a kazán duruzsol, most éppen a gáz adja a meleget. A családfő végigvezet a házon. A salétrom itt-ott ledobja a vakolatot, de mindenütt rend, tisztaság és sok könyv. A világirodalom remekei és a magyarok is sorra: Móricz Zsigmond, Weöres Sándor, és ott van mellettük Jankovich Ferenc három kötete is. A vendéglátóm – esténként – most Szűz Mária történetét olvassa egy régi vaskos könyvből, amelyet egy ismerősétől kapott.

– Én nem sokkal karácsony után születtem – kezdi a történetét, miközben helyet foglalunk az asztal mellett. – Édesapám parasztszekéren, kóróizikre fektetve vitt a templomba, hogy megkereszteljenek. Tizenhárman születtünk, de két testvérem meghalt. Két fiú. Tüdőgyulladásban. Az egyik előttem született, a másik utánam. Én is voltam beteg, de túléltem. Anyám, az az áldott jó asszony kezébe fogott, és kilométereket gyalogolt velem az első orvosért. Nagycserkeszen nőttem fel. Az iskolában egy szertárt alakítottak át imateremmé. Az ottani miséknek hangulata van. Majd csak annyian járnak a templomba azon a kis helyen, mint ebben a városban, és a betérők több mint fele 18 éven aluli. És majdnem mindenki rokon. Minden testvérem ott lakik.

Felvidéki családból származik. Szülei 27 holdat hagytak ott a háború után, és mégis még ők voltak a szerencsésebbek, mert minden ingóságukat magukkal hozták. Az istállójukban két ló és négy ökör élt, az új gazdának azonban csak az egy szem árva kecskéje mekegett a nagy építményben. Korábbi házukhoz képest csak egy viskót kaptak Nagycserkeszen. A tirpákok úgy fogadták őket, mintha betolakodók lennének.

– Nekem mindig meg kellett húzni magam. Nagyon rossz érzés volt… – tűnődik el egy pillanatra. – Apám ’56-ban lépett be a téeszbe, mikor mindenki menekült onnan. Nem az öntudat vitte be, hanem az elkeseredés. Addig-addig szorongatták, míg végül beadta a derekát. Hét-nyolc holdon gazdálkodott, de volt, hogy olyan sok tojást kellett beszolgáltatni, hogy a szomszédból kellett tojást venni: pénzért! A feketevágásokról nem is beszélve. Éjszaka perzseltük a disznót a nádfedeles istállóban, csoda, hogy lángra nem kapott. Aztán a végén elfogyott apám türelme, és belefáradt az ellenállásba. A téesz homlokzatáról levert vörös csillagot bevitte a műhelybe, hogy mossák le, takarítsák meg, mert olyan jó szerszámot lehetne belőle készíteni…

Feláll, kimegy a konyhába, szörpöt hoz és szódát, műanyag palackban. És egy kis rágnivalót. Csendesen ropogtatni kezdjük a bolti portékát. Nem tudja, hol járunk, és én sem, mert közben minden apróságot megnézek az előszobában. Aztán beleugrik a múltba, majd csak összeér a történet valahol.

– Azt a szemét, piszkos, trágár beszédet nem tudtam megszokni a seregben. Megtapasztaltam én a rendet, a fegyelmet még a középiskolában. Szakács Ferenc, az igazgató megjárta az orosz lágereket is. Szigorú volt, de igazságos. 1970-ben kezdtem meg a tanulmányaimat a debreceni agráregyetemen. Anyagi hátterem nem volt, de bekerültem egy olyan társaságba, ahol mindenki szívesen dolgozott. Bármit elvállaltam én is. Vagont raktam, ha kellett, de a legjobb az volt, mikor Polgárra és Görbeházára mentem tyúkot oltani. Hetven fillért adtak egy oltásért, ez igen jó pénznek számított akkoriban. A színházban is statisztáltam, Sybillben és az Orpheusz alászállban dolgoztam végig egy évadot. Mikor megnősültem, nem láttam értelmét, hogy nappalin járjak. 1700 Ft-ot kerestem az első munkahelyemen, annyit, amennyit az albérletért fizettünk. Berekböszörménybe azért mentünk, mert ott szolgálati lakást is kaptunk. Aztán Kutasra kerültem. Ott három évet töltöttem el.

Most rajtam a sor, hogy megakasszam a beszédben. Eszembe jut egy ember, akivel csak futólag találkoztam, azt mondják, éveket ült, nem volt más bűne, csak az, hogy állandóan azt hangoztatta, menjenek el az oroszok az országból. Neves írók keresték fel ezen az eldugott helyen, és a rendszerváltás környékén holtan találták a műúton. Azt mondták, elütötte egy autó…

– Neves írók… Nem tudom… Galgóczi Erzsébet…? Nem ismerem. Moldova az valóban járt ott, de akkor már nem ott dolgoztam. Fura egy figura volt, én adtam fel a leveleit, csupa doktor, híres ember volt a címzett. Szegedi, budapesti címekre emlékszem, de nem bonyolódtam bele a beszélgetésekbe, mert akkor már volt két gyerekem és féltettem a családomat. Elröppent néhány esztendő és már költöztünk megint. Magyarhomorogon már mint ágazatvezetőt foglalkoztattak. Remekül indult minden, úgy tűnt, nagyon szép karrier vár rám. November 7-én Leningrádba vittek jutalomból. Elismerték a munkámat. Talán azóta is ott dolgoznék, ha nem vállalom el a Munkaügyi Döntőbizottság elnöki tisztségét. Mikor határozatot hoztunk, csak a saját lelkiismeretemre hallgattam, és ez nem tetszett mindenkinek. Fel kellett állnom… Öt gyereket neveltünk. Kettő már kirepült. Libáztam, gombáztam a jobb megélhetés reményében. Ha jó volt az esztendő: gyarapodtunk. Így vettük meg ezt a házat is, még kocsi is került abban az évben. Talán minden másképpen alakul az életünkben, ha a feleségem nem távozik el közülünk olyan hirtelen… 1992-ben szomorú karácsonyunk volt, meghalt a feleségem. Azt mondták, infarktus… Árvaellátásból és az özvegyi nyugdíjból élünk azóta. Most már nem vagyok munkanélküli, hanem álláskereső az új törvény szerint! De ki alkalmaz egy 55 éves agrármérnököt?

A szakmáját már nem gyakorolja. Csak kicsiben. Van egy kertjük a város másik végén. Ott megtermeli a legszükségesebbeket: krumplit, káposztát és a paprikát is. Ez utóbbit felfűzi, felaggatja a hátsó helyiségben, ahol a kazán duruzsol, hadd száradjon a piros termés, ha már annyit vesződött vele. Majd megőrli tavasszal, és ha felkeresi a testvéreit Nagycserkeszen, mindenkinek visz belőle egy üveggel. Advent van, a várakozás ideje, de visszaköszön a korábbi ünnepek hangulata is.

– Az elmúlt esztendőben az volt a kérése a gyerekeknek, hogy nagy fánk legyen. A fenyő csúcsa a plafonig ért, most nem tudom, mit szeretnének… Ha megjön a postás, majd kapnak egy kis pénzt. Elég nagyok most már, vegyenek maguknak valami hasznosat. Mindig azt mondom nekik: csak békesség, szeretet és egészség legyen.