Balázs Ildikó fordító (Marosvásárhely, 1965) a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar–német szakát és a Bálint György Újságíró-iskolát végezte el. A Nyíregyházi Főiskola Német Nyelv és Irodalom Tanszékén adjunktus.

Balázs Ildikó

Diákmeló

Amikor megtudta, hogy felvették az egyetemre, legszívesebben ujjongva szaladt volna végig az utcán. De csak lehajtotta a fejét, s magában elmosolyodott.

Akár órák hosszat szaladt volna. Hirtelen ki is lépett, de aztán megtorpant az első utcasaroknál.

– Miből fogok megélni?

Az „interregnum" időszakában – érettségi és felvételi között – egyebet sem hallott nyugdíjas apjától:

– Úgy tanulj, hogy ha nem vesznek fel, én nem tartlak. Elmész dolgozni.

Ezen akkor nem sokat töprengett. De most megértette kódolt üzenetét. Mert mi van akkor, ha felveszik? Akkor ki tartja el?

A kifüggesztett listát úgy ment megnézni, hogy utána – bármi is áll rajta – felül a személyvonatra, hogy maga vihesse haza a hírt. De aztán egyebet gondolt. Aprópénzt keresett, hogy telefonáljon. Reménykedett, hogy szűkszavú apja veszi fel. Az olcsóbb, mint az anyja kitörő örömrivalgása. Bár most azt is szívesen végighallgatta volna.

– Vonal fölött másodiknak – közölte tárgyilagosan.

– Szerencséd volt. Hazajössz most?

– Nem tudom… – várta az utasítást.

– Jobb lesz nyári munka után nézni. Ha találtál, utána ráérsz hazajönni. Akarsz anyáddal beszélni?

– Most nem. Elfogyott a pénzem – mindig ezt füllentette.

– Jó. Szervusz.

– Szia.

Megvette a hirdetőújságot s a megyei napilapot. A hirdetések nagy része ügynököt keresett, ezt átugrotta, utána a varrónők következtek. Varrni jól tudott: kiskorában leste el varrónő nagyanyja mozdulatait. De félt azoktól az asszonyoktól, akik a varrodákban dolgoznak, szalagmunkát végeznek. Egyetlen tanult szakmája a gyors- és gépírás volt.

Este majdnem elsírta magát, amikor szállásadónőjének beszámolt. Az eleinte nem is értette elkeseredését:

– Te így ünnepled, hogy felvettek?

– Aranka néni, ha komolyan munkát akarnék találni, gyakorolnom kellene pár napig egy írógépen.

A nyugdíjas öregasszony szótlanul befordult a szobába, és egy Erika írógépet hozott elő.

– Esténként gyakorolhatsz, napközben állás után járhatsz – s mosolyogva rágyújtott egy cigarettára.

Aznap este, mikor az Aranka néni gyakorló medikus albérlője hazajött az ügyeletből, ott találta az írógép mellett. A köszönésre megfordult, akkor érezte először, hogy szúr a háta.

– A klinika bejáratánál láttam kifüggesztve egy hirdetést. A sebészeten gépírót keresnek. Hivatkozhatsz rám, úgysem ismernek.

Másnap reggel G.-völgyiné irodájában ült a mechanikus írógép előtt. Ütemesen, lassan pötyögtette a diktált szöveget.

– Ma nem diktálok orvosi műszavakat, de magának ez menni fog. Biztos nem most találkozik először latin szavakkal. Hányadéven bukott meg?

– Nem buktam. Most vettek fel. Pénzre van szükségem a nyáron. Ki kell fizetnem az albérletemet.

– Kollégiumot nem kapott?

– Csak szeptembertől.

– Minek is tanul? Fogorvosnak?

– A bölcsészkarra vettek fel.

– Ja, értem. Merthogy egy orvostanhallgató ajánlotta…

– Csak felhívta a figyelmemet, hogy a sebészet gépírót keres meghatározott időre.

– A szabadság ideje alatt csak ketten lesznek, de a munka ugyanannyi, mint év közben. Maga ne mondja odalent a lányoknak, hogy szeptembertől elmegy. Tudja, az irodavezetőnek nem vették fel a lányát. A kis özvegyet megviselte a válás meg a férje halála. Holnap fél nyolckor kezdünk. Intézeti fehér köpenyt majd keresek, magának valót. Sajnos a fizetés kevés az egészségügyben.

G.-völgyinével még kétszer találkozott: másnap, amikor bemutatta a kolléganőknek, és amikor elköszönt augusztus végén.

– Itt van a kis új kolléganő! – harsogja G.-völgyiné, s máris az irodavezető gondjaira bízza, aki szikár nagymamaforma. Bizalmat kelt. A másik irodában négy nő s öt elektromos írógép. A két kétgyermekes családanya buzgón veri a gépet az irodavezető megjelenésére. A harmadik, egy hosszú körmű lány halkan telefonál a vőlegényének. Ujjai közt cigaretta, reggeli fél nyolckor nikotinos hagymaszagot izzad. Röpke pillantást vet az új kolléganőre. Gyöngyike, a kis özvegy egyet-egyet üt három ujjal a gépre, sandán felméri az újonnan jöttet, majd ismét a papírjaira tekint.

– Ez a helye – mondja az irodavezető, s ellátja másolni való betegfelvételi papírral. Has puha, betap. L.s. cysta gyan. Citológia vizsg. jav. Mindez félig-meddig olvasható kézírásban.

– Lányok, majd hozzatok neki könnyen olvashatót! Ha nem ért valamit, segítsetek neki!

Fel sem néz a status-tömkelegből. Ha nem tud kiolvasni valamit, az irodavezetőhöz kopog be a szomszéd irodába.

– Hány orvos kézírását kell megtanulnom?

Az elmosolyodik, lassú kézmozdulattal cigarettára gyújt.

– Harmincketten vannak. Van, aki kijön a műtőből, és rögtön utána lediktálja a műtéti leírást. Van, aki leírja, azt csak le kell másolni, utána átnézi. Ha belejössz, adok zárójelentéseket is.

– Az asszisztensnőnek nincs írógépe, amikor rendel az orvos? A mi körorvosunk maga gépelte a recepteket is.

Az irodavezető ismét elmosolyodik.

– Itt erre nincs idő. Ez klinika. S különben akkor benneteket nélkülözni lehetne. Ez a munkátok.

L.d. appendectomia nyoma. Has puha, betap. Mellkas szabad.

– Ebédelni gyössz? – kérdi Zsuzsa.

Egy hét múltán már csak hárman maradtak Zsuzsával és Gyöngyikével. Még az irodavezető is kivette a szabadságát.

– Siessetek – kiáltja utánuk Gyöngyike –, Szegfű adjunktus jön műtéti leírást diktálni! Addig én maradok.

Az ebédlőben gőzmeleg. Az ételek zsírosak, túlfűszerezettek, forrók. Az adag kicsi.

– Te, Zsuzsa, ezt nem tudom ilyen gyorsan megenni.

– Mög kell szokni! Az aggyunktus úr mindjárt gyön.

– Hát aztán, fent van Gyöngyi!

– Az aggyunktus nekem szokott műtétet diktálni.

– Mindenkinek megvan a klientúrája, te Zsuzsa? Akkor hozzám senki sem fog jönni!

– Majd csak gyön, láttad már azt a kis jemenit, mennyit kerülgetett tegnap? Biztos tetszett a dekkoltod neki!

– Melyik? Amelyik azt írta a statusba, hogy a beteg gyakran pöfög a böfög helyett? El is magyaráztam, hogy az autó szokott pöfögni!

– Az, az! A kis arab.

– Úristen, én azt egy hete figyelem…

– Õ is téged! De nincs esélyed nála, magyar felesége van, óvónő!

Hirtelen körülnéz.

– Te Zsuzsa, miért jöttél el Szegedről?

– Mögnéztem a tenyeremet, s láttam benne, hogy el fogunk mönni, messzire. A kisgyörekét is mögnéztem, pedig azt nem szabad. Abban ugyanezt láttam.

– Ezt komolyan mondod?

– Persze! – és kedélyesen göcög. – Pedig itt kinéznök engömet! Kögyetlen város ez!

– S a volt főnököd?

– Az olyan izgalomban volt mindig! Úgy szuszogott, mikor a hátam mögé ért. A férjemnek is megmondtam, mérgös volt. Az elődöm is otthagyta – legyint. – Hí, györe, gyön mán az aggyunktus!

– An-am-ne-sis! …am-ne-sis! – szótagolja ingerülten Szegfű adjunktus. – Maga nem dolgozott még egészségügyben?

– Iskolatitkár voltam, aggyunktus úr! – hajtja le a fejét Zsuzsa.

– Majd belejön. – Szegfű adjunktus középkorú, köpcös, pergő halk szavú férfi. Belekortyol a kávéba, rá sem néz a harmincas éveinek végén járó, félkövér adminisztrátornőre. – Mit főzött maga ebbe a kávéba? Ciánkálit? Mitől ilyen keserű? – Zsuzsa pirospozsgás arca hirtelen elhalványul.

– Ma röggel főztem, aggyunktus úr!

– Na írja csak! Igyekezzenek, lányok, máshol ilyen sok munkát ilyen kevés pénzért úgysem találnak!

– Aggyunktus úr nagyon vicces – sértődik meg Zsuzsa.

– Hallom, maga kártyából jósol, maga szögedi boszorkány! A Bartha adjunktus felségének is megjósolta, hogy jó férje van! Milyen kár, hogy az én nejem nem jár ide!

– Nem jósolok, aggyunktus úr! Sok a munkám!

– Na, íjra csak: am-ne-sis.

Esőkabátos hajléktalan tétováz a folyosón. Alsó ajka l.s. (latura sinistra, baloldalt – most már tudja a rövidítést) felhasadt. Kilátszik az élénk hús. A fertőtlenítőszerek szagára már nem érzékeny. De a vértől kiskora óta elájul. Megpróbál befordulni az irodaajtón, de a hajléktalan a hirtelen mozdulatra megélénkül, hozzálép, mutatóujjával a hasadékra mutat:

– Kisasszony, hol öltenék be a szájam?

– Menjen csak a rendelőbe, jobbra! – s gyorsan a csempéket kezdi számolni, mint mindig vérvétel közben, a labor falán. A hajléktalan maga után vonszolja édeskés szennyszagát.

Az irodából narancssárga tigriscsíkos dzsörzéruhás, alkoholista nő lép ki, szeme fehérje citromsárga.

– Most küldik át a belgyógyászatra! Kiderült, hogy idült májgyulladása van. Csináljatok huzatot, lányok! – rendelkezik a kis özvegy.

– Az nem így terjed!

– Mit tudom én, mit krákogott itt össze! Ha majd jön Szilágyi adjunktus, megkérdem, hogy védekezzek.

– A gyermekáldás ellen, Gyöngyike?

Az kis özvegy felpattan, az asztalra csapja az iratokat. Nagyot fúj, de szemmel láthatólag tetszik neki.

– Délután átmegyek a fogászatra – mondja. – Nehogy elmászkálj valahová!

Tétován belép Szilágyi adjunktus egy papírlappal a kezében.

– Gyöngyike?

– A fogászatra ment. Tessék megvárni, adjunktus úr.

Ábrándosan leül a lány mellé. Édeskés whiskyszagot áraszt.

Odakint az udvaron fiatal lányt tolnak tolókocsiban. Intézeti pongyolájára ráborul hátul hosszú haja.

– Az orvostudomány szégyene! – sóhajtja Szilágyi adjunktus. – Perforált appendix. Két hónap tolókocsi, kivezető cső. Maradandó károsulások!

– Mivel járhat, adjunktus úr?

– Feltehetőleg steril marad! S egy ilyen fiatal lánnyal történik mindez!

– Ez könnyen előfordul! Engem is félrediagnosztizáltak: gyomorfekéllyel, méhen kívüli terhességgel gyanúsítottak, s közben kis híján perforált a vakbelem! Akkora műtéti heget csináltak, hogy amikor leszedték a kötést, elsírtam magamat.

– Mikor volt ez?

– Három éve.

– Azt lehet plasztikázni. Feltéve, ha már nem akar szülni, mert közben a hasfal még változik! Lássam!

Egy köpenygombot kigombol, a köpenyt oldalra húzza, az adjunktus elborult tekintetével merengve vizsgálja a műtéti heget.

– Meg lehetne plasztikázni… – hirtelen feláll, szó nélkül kimegy. A papírjai a lány asztalán maradnak. A lány begombolja az intézeti köpenyt.

Gyöngyike kipirulva beszalad.

– Mit beszéltetek Szilágyi adjunktussal?

– Megmutattam neki az appendectomiámat!

– Micsodát! – s még jobban kipirul.

– Örülj, hogy nem a leendő gátvágásomat mutattam meg neki!

Gyöngyike csípőre teszi a kezét, majd felkapja Szilágyi adjunktus papírjait a lány asztaláról, leül az írógépe mellé, gyorsan gépelni kezd.

– Ma szabadságon van? Hogy itt találkozunk az udvaron? – kérdi a professzor összevont szemöldökkel, miközben elnéz a feje felett.

– Nem, professzor úr, csak a bőrgyógyászatra mentem át. Tíz perc múlva bent leszek!

A professzor már megy is tovább. Nem kíváncsi a válaszokra.

Ráérősen beballag a pavilonba, elsétál a mellékhelyiségbe. Húzza az időt. Bosszús.

– Az orvosok itt semmibe vesznek minket. Ha én orvos lennék, vajon én is így semmibe venném a gépírókat? – de sehogy sem tudja beleélni magát az orvosok helyzetébe.

– Te Zsuzsa, a professzor bejelentkezett diktálásra.

– Akkor te fogsz írni nöki!

– De te gyorsabban gépelsz!

– Na csak írj te! Az annyi latin szót mond, hogy nem bírom leírni! S ki nem állhatom, ahogy rázza közben a lábát!

– Sokat van a műtőben, fáradt.

– Mit bánom én! Ha belejön és elkezdi rázni a lábát, mindig azt hiszem, hogy farba akar rúgni.

A professzor berohan, kezében lobognak a papírok:

– Kisasszony, ha maga az, aki tud latinul, akkor fűzzön be egy lapot!

– Csak tanítottak az iskolában – veti közbe, de a professzor ezt meg sem hallja, kinéz az ablakon. – Írja csak: hyperotrophia et adenoides. Hypacusis conductiva. A-val és cé-vel, ipszilonnal. Megvan? Megvan! – közben a másikon keresztbe vetett lábával nagyokat rúg a levegőbe.

Amikor elkészültek, elkapja a papírt, kiviharzik az irodából:

– Daszfidanyija!

– Daszfidanyija, tavariscs prafesszor!

– Te mit pofázol vissza a professzor úrnak?

– Csak válaszoltam neki, Zsuzsa!

– Miért, mit mondott?

– Ki írta ezt! Hiszen ez botrány! – Szegfű adjunktus gyors, visszafogott hangon méltatlankodik. – Ki adta ezt ki a kezéből? Maga volt az? Az Osváth Ildikó nevű betegek zárójelentéseit!

– Én írtam, adjunktus úr! Kétszer is le kellett gépelnem.

– Persze, mert kettő van belőlük! S maga közben nem látta, hogy az egyik Osváth Ildikó 18 éves és jó állapotban, beforrott appendectomiával megy haza, míg a másik 46 éves, és hazaküldjük carcinomával? Nem mindegy az, hogy valakinek kiveszik a féregnyúlványát, vagy visszavarrjuk, mert áttételes rákos daganata van! Ez botrány!

– Elnézést, adjunktus úr!

– Hát ezt nem lehet elnézni! Még szerencse, hogy átnéztem!

Mozgó járműből kilökte élettársát, több helyen húszforintos nagyságú haematoma, közepes agyrázkódás. Fejszével két, egyenként 3, ill. 4 cm-es vágást ejtett élettársán.

– Te, ezek mind a téglási páciensek. Ha ezek nem lennének, a fél irodát elbocsáthatnák.

– Láttad a múltkori hajléktalant? Akinek be kellett ölteni a száját?

– Az semmi, a télen behoztak az intenzívre egy öreg bácsit, aki három hónapig nem húzta le a bakancsát. Tele volt a lábbelije kukaccal. Az ügyeletes majdnem elájult. Azért jobb itt nekünk.

– Ilyen kevés pénzért ilyen sok munkát úgysem találunk sehol!

Kávézik Molnár adjunktus Jenő tanársegéddel. A lányok főlehajtva gépelgetnek, egyet-egyet nyomnak az elektromos írógép billentyűzetén, mire az nagyokat püffen. Vigyáznak, ne keletkezzen elviselhetetlen gépfegyverropogás. Az orvosok minden szava érdekli őket. Molnár adjunktus idegesen hadonászik.

– Nem baj! Megvan még az appendixük! Megmondtam annak a szemét dékánnak is! Azt mondja, kevés volt a pontszáma, próbálja meg jövőre. Pedig mondtam a fiamnak, hogy ne menjen bölcsészkarra! Jöjjön ide hozzánk! Nem akart. De nem baj, megvan még az appendixük! Jönnek még a mi utcánkba egy kis vakbélműtétre!

– Elnézést – áll fel Jenő tanársegéd fontoskodva –, nekem ma még diktálnom kell egy műtéti leírást. – A lányhoz lép.

– Tanársegéd úr, fél négy – veti ellen.

A lányok hirtelen fésülködni kezdenek, táskáik gombjait csattogtatják. Rohanvást távoznak az irodából. Jenő tanársegéd az órájára néz.

– Még van három perc! – s nem veszi tudomásul a lány arcán az ellenszenvet. Az megadóan vállat von, s befűz egy papírt az írógépbe.

A professzor megáll az asztala előtt.

– Hallom, maga elmegy tőlünk! Sajnálom – először érzi úgy, hogy két hónapos ittléte alatt valaki reá nézett, nem pedig keresztül rajta.

– Felvettek a bölcsészkarra.

– Tehát azért tudott latinul írni. Így érthető. Sok sikert! – felhörpinti maradék kávéját, s kiviharzik az irodából. Most nem szól semmit oroszul. A lányok felől fagyos levegő áramlik feléje. Az irodavezető rágyújt egy cigarettára, idegesen elmosolyodik, odajön az asztalához.

– Nem is mondtad. Hány ponttal vettek fel? – szegezi neki a kérdést. Magában hálát ad G.-völgyinének a jó tanácsáért: „Maga csak ne mondja odalent a lányoknak, hogy szeptembertől elmegy."

Még egy hete van.

Mire kiér, felszedték a villamossíneket. Pályakorszerűsítés. Kétszer ül fel a villamospótló buszra, az mindkétszer ugyanoda viszi vissza, a klinika elé. Gyalog indul az albérlete felé. Ráér. Augusztus 28. Két hónapos munkája után két nap szabadság jár neki. A kollégisták megjöttek a nyári szünetről, a legtöbben már beköltöztek, ismerkednek egymással. Vannak, akik a kötelezőket is elolvasták már az elsőéves irodalomhoz. Neki csak át kell vinnie a motyóját Aranka nénitől a koliba. Holnap átpakol, s hazamegy két napra. Eszébe jut a barátnője, aki most jött vissza külföldről. Mindegy. Ha szerencséje van, első éven kiviszik Németországba nyelvi részképzésre. Majd ott kipiheni magát.