Zsirai László író, irodalmi szerkesztő (Sopron, 1956). Újságírói szakképzettséget szerzett 1982-ben. 1976 és 1991 között újságíróként és szerkesztőségvezetőként dolgozott. Azóta szellemi szabadfoglalkozású. Budapesten él.

Zsirai László

Ajándék

A csengetésre Gézaváry nyitott ajtót. Klári, a szakápoló érkezett, aki az író idős édesanyjának derekán tátongó, tenyérnyi kiterjedésű és ökölnyi mély nyílt sebet kezelte. Életmentő műtét után keletkezett ez a seb, és összes szörnyűsége ellenére aggódó szeretettel gyógyították, hiszen – mint tudjuk – a reményt sohasem szabad feladni.

– Hogy vannak, Tomika? – kérdezte fürkésző hangsúllyal az előszobába belépő Klári, miközben táskáit letette a piros cipősszekrény tetejére.

– A mamát láz gyötörte az este. Erősen remegett és görcsbe szorult a szája, az imára kulcsolt keze. Alig bírtam beadni a lázcsillapítót, aztán negyedóra múlva elmúlt… Nemrég ebédeltünk, elaludt.

– Lázgörcs volt, Tomika. Kérdezze meg az orvost, hogy milyen tartósan szedhető antibiotikumot írna fel, mert szerintem az kellene. És a seb? Tapasztalt szivárgást?

– Igen, tegnap át is kötöztem. A gumikesztyűben rendesen megizzadt a kezem. Érintette a sebet a széklet, ezért lemostam hidrogén-peroxiddal a szélét. Jól teltem, Klári?

– Jobban nem is tehette volna – válaszolt a nővér, miközben előkészítette fecskendőit, reklámszatyrot tett a beteg melletti szék tetejére, majd kedves szavakkal becézve, cirógatva felébresztette.

– Anna néni! Jó napot kívánok! Megjöttem kezelni a sebét…

Majd úgy is tett, oldalára fordította a harminc kilónál alig egy-két kilogrammal többet nyomó, vézna testet, és leült az ágy mellé készített sámlira. Gézaváry izgatottan figyelte, hogy miben segíthet a nővérnek, kér-e valamit. Ilyenkor úgy érezte, mintha lánytestvére volna, akivel mindent elkövetnek a seb gyógyulása, az élet érdekében, hiszen az édesanyjáról van szó, Gézaváry egyetlen kincséről, aki pszichés betegen is sokszor ötletesebb gondolatokkal állt elő, mint az író.

– Legközelebb nyomkodja a lemosófolyadékos steril vattát Tomika, jó!? Nyomkodja, ne húzogassa, mert azzal árt az új sejtek képződésének.

– Igenis, Klárika! – fogadta el azonnal a tanácsot Gézaváry, nem sejtve előre, hogy az elkövetkező hónapokban még milyen sokszor kerül erre sor. Gondolatait mobiltelefon csengő dallama terelte a jelenbe. Beethoven: Für Elise. Azonnal felismerte a dallamot, amit kamaszkorában maga is gyakran adott elő zongorán.

– A táskámban van a telefonom. Kivenné?

Gézaváry a hang irányába indulva, pillanatok alatt meglelte a remegő telefont, bizonytalanul vagy inkább óvatossággal emelte a nővér felé.

– Azt a zöld gombot szíveskedjék megnyomni! – kérte a nővér, gumikesztyűs mutatóujjával bökve az illetékes gombra.

– Ezt?

– Azt, azt. Aztán tartsa a fülemhez!

Gézaváry, mint nikkelezett mikrofonállvány, úgy cselekedett, ahogyan a nővér kérte. Muzsikusnak vérében a harmónia.

– Jó napot kívánok! Klári vagyok. Miben segíthetek?… Igen, említette a Zsuzsika a központunkban, hogy új betegem lesz. Holnap megyek. A délelőtti órákban, tíz körül. Hogy ne álljak ott, mint szamár a hegyen, hadd kérdezzem meg, mijük van otthon. Hidrogén-peroxid, nátrium-klorid? Igen, az izotóniás sóoldat. Mullap? Felírja a családorvos. Hogy tudjak dolgozni már azonnal. Megértem…, segítek… Viszontlátásra! – búcsúzott a telefonálótól, majd Gézaváryhoz fordult. – Új beteg, negyvencentis sebbel az oldalán adta haza a kórház. Hallatszott a telefonba, ahogy kiabál kínjában a bácsi. Egész éjszaka nem aludt a felesége. Feladta nekem a leckét a sors.

Gézaváry pontosan ismerte ezt a gyötrelmes érzést, ami akkor jelentkezik, ha felkészületlenül éri az embert a baj. Tudta, hogy ezek az idős, dekubituszos betegek nagyon nehezen, lassan gyógyulnak, csak közben esetleg más betegség elviszi őket.

Klári végzett a kezeléssel. Hetente háromszor két-három órát töltött Gézaváryék kisszobájában, s tett-vett Anna néni körül, aki keveset szólt, inkább csak hallgatott, figyelt, olykor mosolygott, ám Klári számára a szemei is beszéltek. Évtizedek alatt nagy gyakorlatra tett szert a tekintetek mondanivalójának kiolvasásában. Pontosan érzékelt minden hangulatváltozást, minden igent és nemet. Gézaváry rengeteget tanult Kláritól, aki példaképe lett. Rokonszenvük gyökereként legbiztosabban azt lehetne megjelölni, hogy mindketten hívők, a lélek emberei. Klári említette is, hogyha nyugdíjba megy, hospice-szolgálattal szeretne foglalkozni. Segíteni a szenvedő beteget az utolsó pillanatáig. Igazi angyal, aki ekkora áldozatot vállal.

Miután összekötözte a reklámszatyor füleit, hogy a váladékkal szennyezett kötözőszerekkel és a kezelés egyéb hulladékaival telt szatyor szagmentesen záródjon, a másik heverő szélére ült, ahol saroknyi hely maradt csupán, mert szinte az egész felületet elborították a kötözőszeres dobozok, az ágybetéteket és pelenkákat tartalmazó csomagok és a sebészeti eszközöket tartó tálca.

Ekkor töltötte ki a kezelőlapot a falon függő feszület alatt. Beírta, hogy mit tapasztalt a beteg általános állapotát illetően, mit végzett a sebbel kapcsolatosan, s mindezt olyan szeretetteljes könnyedséggel, de aprólékos figyelemmel is, hogy Gézaváry bámulatára vált ez a fegyelmezett gondosság.

– Tudja, Tomika, van nekem egy idős nagynénikém, akit gyerekkorom óta nagyon szeretek. Vidéken él, a Dunánál. A kertjét már képtelen gondozni, gyenge hozzá. Azt tervezem, hogy magunkhoz veszem. Olyan elesett szegény abban a faluban. Az ottani rokonok is ritkán nyitják rá az ajtót. Az unokaöccse fiának adott pénzt, hogy a közeli városban vásároljon neki új televíziót, mert a régi javíthatatlanul elromlott. Vett is neki a fiú valami használt vacakot, a maradék forintokat meg lenyúlta. Amikor ez a másik tévé is bekrepált, védekezett is az öcskös, hogy izé-mizé-hozé… Na akkor kezdtem gyűjteni és a bevásárlóközpontban harmincezerért vadonatúj színes tévét vettem a nénikémnek. Le is szállítottam hozzá karácsonykor, meg kapott még mobiltelefont ajándékba, folyamatosan feltöltjük a kártyáját, hogy távolról is tarthassuk szegénykémmel a kapcsolatot.

Ekkor ismét csöngött a nővér telefonja.

– Betegnél vagyok – mondta a készülékbe. – Egy óra múlva várj a szökőkútnál, s együtt mehetünk haza. Szia! A fiam hívott – fordult megint az író felé, akiben nem a művészt, hanem egy betege hozzátartozóját látta, és ennek Gézaváry nagyon örült, hiszen olyan szerény-egyszerű magatartású emberként szeretett viselkedni, mint talán Schubert, a zeneszerző, s azt vallotta, hogy ne az író nyilvánuljon meg, hanem a műve. – Remekül vizsgázott az egészségügyin.

– Gratulálok, Klárika! Hiába, az alma nem esik messze a fájától!

– Köszönöm! Na, indulnom kell – emelkedett fel a nővér a heverő sarkáról. – Hogy elaludt Anna néni, most nyugodtan alszik. Ne felejtse az antibiotikumot, meg a hússzor húszas kötszert is írassa fel a sebésszel.

– Úgy lesz, Klárika!

– Jó fiú maga, Tomika! Mindent megtesz az édesanyjáért. Sokan még ezeket a kötszereket sem tudják kiváltani, annyira kevés a pénzük. Holnapután jövök!

Gézaváry kikísérte a nővért, lesegítette a legnehezebb táskáját, és ahogy az autó után integetett, valahogy az jutott eszébe, hogy még az önkormányzattól kapott rendszeres ápolási díj ellenére is gondban lenne, ha nem nyert volna egyik novellájával nyolcvanezer forintot egy vidéki folyóirat pályázatán. Hogy valóban érdemes volt-e a novella, vagy csak Isten vezette a zsűri gondolatmenetét? Vannak megmagyarázhatatlanul szerencsésen sorsszerű történetek az életben.

Hányszor álmodoztak Klárival arról, ha nyernek a lottón, nappali kórházat nyitnak a dekubituszos betegek ápolására. Lehet-e nagyszerűbb ajándék a gondos gondoskodásnál?

Néhány hónappal később, bár a seb már remekül gyógyult, Anna néni keringési és légzési elégtelenség következtében, háromnapos kórházi kezelés után örökre elaludt. A temetést követő hónap egyik hétfőjén, kora délelőtt csengettek. Középkorú férfi állt az ajtóban.

– A bírósági orvos szakértő vagyok – mutatkozott be. – Özvegy Gézavárynét keresem.

Gézaváry Tamás emlékezett a tizenegy hónapja lezajlott gondnokság alá helyezési tárgyalásra, ám közben kiderült, hogy édesanyja rendben megvan otthon, nem szökik el, s íróként egyébként is a lakásban dolgozó ember lévén állandó felügyeletet is tudott neki biztosítani. Dehogy adta volna be a távoli intézetbe! S az orvosnak csak ennyit mondott:

– Elkésett, doktor úr! A halál megelőzte.