T. Ágoston László író, újságíró (Tass, 1942) Kunszentmiklóson érettségizett. 1970-től újságíró. 36 évesen főiskolai diplomát szerzett. Üzemi, intézményi lapok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Novellái, elbeszélései, szatírái, meséi lapokban és antológiákban jelentek meg, első önálló kötete csak 2001-ben (Hol lakik az Isten?), ugyanekkor Aranyka című gyermektörténet-kötete.

 

T. Ágoston László

Szomszédok

Amint a kapu mellett gereblyézte az őszről ott maradt, barnává aszott faleveleket, egyszer csak ráköszönt valaki. Olyan váratlanul érte a dolog, hogy meglepetésében majd’ kiejtette a kezéből a szerszámot.

– Jó munkát, szomszéd! – hallotta a háta mögül.

– Szervusz, Palikám! – fogadta, miután felocsúdott az első meglepetéséből. – A frászt hozod rám… Olyan kihalt a hegy, hogy itt már az is tömegdemonstrációnak számít, ha két veréb száll le egy fára.

– No hallod, én is most vagyok itt az idén először. Igaz is; boldog új évet, szomszéd!

– Neked is, szomszéd! Sőt, én még megtoldom azzal, hogy boldogabbat, mint a tavalyi volt!

A két deres hajú férfi összeölelkezett, megpaskolták egymás lapockáját, és szinte elakadt a szavuk a meghatottságtól. Vagy inkább a rájuk törő emlékektől. Attól a harminc évtől, amit együtt töltöttek a hegyen, egymás szomszédságában.

– Gyere, kóstoljuk meg a hegy levit, ha már így összefutottunk! Még nem is ittál az idei boromból, pajtás. Állítólag jobb, mint a tavalyi – invitálta a barátját a gereblyés ember.

– A bor lehet, hogy jobb, Ferikém, csak én nem vagyok már a tavalyi – válaszolta a másik keserűen bólogatva. – Félpoharas lettem.

– Mi az, hogy félpoharas? Itt az egész sincs annyi, mint másutt a fél.

– No, hát éppen ezzel van a baj. Az egészséggel, ami már félnek is csak nagy túlzással mondható. A télen bejött a második infarktusom. Eltiltott az orvos a cipekedéstől, az izgalmaktól…

– Az asszonytól tán csak nem? – próbálta tréfára fogni a másik.

– A sajáttól nem, de az idegen már tabu…

– Ez aztán igazán nem gond, komám! Csak addig idegen, amíg meg nem ismerkedik vele az ember. Emlékszel a szépcombú Batánéra? Annyian segítettünk neki cseresznyét szedni, hogy a végén velünk együtt letört az ág.

– Össze is veszett miatta a Bata minden szomszéddal. Emlékszel? A rötyi mögül lestük katonai távcsővel, ahogy a borsót kapálta. Micsoda combja meg tompora volt annak a nőnek!… Én egyszer majdnem… Tudod, amikor fönt maradtunk este szalonnát sütni. Van annak már vagy tizenöt éve. Sokan voltunk, legalább tízen. Mellette guggoltam, szorgalmasan csöpögtettem a szalonnazsíromat a kenyerére. Õ meg az enyémre.

– Aztán?

– Mit aztán? Hozta a nejem a hagymát, és megettük. Gondolod, hogy sikerült valakinek?

– Azt pletykálták a hegyi boszorkányok, hogy tán a kigyúrt Balogh Pistának igen. Állítólag emiatt pofozkodtak össze a férjével a hegy alatt, a bögrecsárdában. Aztán el is adta a telkét mindkettő még azon az őszön. Akkor jött ide az ügyvéd, meg a rendőr gyerek. Vajon mi lett a szépcombú Marával?

– Õ is öregebb lett tizenöt évvel. Úgy hallottam, elvált a Batától. Valami katonatiszt vette el. Aztán érszűkületes lett, levágták az egyik lábát. No, de megyek, összepakolok egy kicsit a telken, hogy legyen ott valamiféle rendféle. Vasárnap feljön valami mókus megnézni. Nincs már hozzá erőm, muszáj megválni tőle. Majd visszafelé benézek, megisszuk azt a fél pohár borocskát.

A fenébe… – morfondírozott magában Szita. – Ha ez a Pali is eladja a telkét, már senki se marad a hegyen, akivel két baráti szót lehetne váltani. Márpedig úgy néz ki, hogy eladja. Azt már meg se kérdezi, mennyiért. Amennyit adnak érte. Félár, negyedár… Majd minden második telek kapuján ott a tábla, hogy ez a telek eladó. Cím, telefonszám, ahol érdeklődni lehet. Bent meg mindent fölver a gaz.

Amikor idáig jutott keserű gondolataiban, nekitámasztotta a gereblyét a kerítésnek, leballagott a pincébe, belenyomta az üveglopót a hordó lyukába, és jól megszívta. Szinte hallani lehetett, ahogy a tüzes vörös nedű fölfröccsent a kiöblösödő hasába. Befogta a végét, a fény felé tartotta, és elégedetten bólintott. Valóban szebb is, jobb is, mint a tavalyi volt. Aztán beleengedte az egészet egy kancsóba, s lassan, öregesen fölballagott vele a teraszra. Félig töltötte a poharát, a nap felé tartotta, mintha rá akarná köszönteni, s hunyorgó szemmel vizsgálgatta az ezerfelé töredezett, még kissé bágyadt sugarakat. A szájába vett egy apró kortyot. Jól megrágta, hogy a legapróbb ízfoszlány is felszabaduljon belőle, s újra rábólintott. – Pali, Pali, ha itt hagyod a hegyet, sehol nem találsz ilyen tápláló anyatejet, mint ez volt. Mert a hegy pont olyan, mint egy szoptatós kismama élettől duzzadó, életet adó, formás melle. Alatta meg itt a város szertefutó útjaival, sziporkázó fényeivel…

Az égen egy nagy csapat varjú tűnt föl, s követelőző károgással húztak el a város menti kiserdő felé. Kár, kár, kár…

– Persze, hogy kár – szólt utánuk Szita. – Ezt mondom én is.

Amikor a sógorával először jöttek föl szétnézni a hegyre, ott fönn, a tetőn még birkák legeltek, az északi oldalon meg fenyőerdő volt. Itt, a déli lejtőn volt egy kis gyümölcsös, meg néhány sáv szőlő. Õt nem is annyira a kertészkedés lehetősége vonzotta, hiszen nem is értett hozzá, mint inkább a kilátás. A hegy lába alatt elterülő város, meg körben az apró falvak. Különösen éjszaka a pulzáló apró fények… Arra gondolt, amikor megvette ezt a kétszázötven négyszögölet, hogy ide járnak majd hozzájuk a barátok a hétvégeken bográcsolni, szalonnát sütni, napozni. Nyáron akár sátorozni is lehet. Aztán zárt kertté nyilvánította ezt a részt a városi tanács, és hamarosan itt lett telektulajdonos a fél apparátus, meg a gyári vezetők. Nem telt bele két év, már villany is volt a hegyen. Elfogadták a kövesút tervét, ami egészen az építési osztályvezető telkéig futott volna. Róla azonban kiderült valami disznóság, így aztán az útból nem lett semmi.

A nyugati dűlőút mellett volt a telke egy pasasnak, aki állítólag valami gyümölcsfa-nemesítő vagy mi a fene volt. A tanácsiak mind hozzá jártak szaktanácsért, hogy milyen fát ültessenek, hová, meg hogyan kezeljék, mivel permetezzenek. No, akkor úgy két-három év alatt az egész déli oldalt betelepítették szőlővel, gyümölcsfával. Õ is akkor ültette a szőlőjét, meg a fákat is. Együtt vénültek meg a gazdájukkal.

Itt, a környéken egy hasonló korúakból álló csapat verődött össze. A szomszédok. A négy Pali, a Karcsiék, a Pistáék meg ők. Egyikük se értett valami sokat a kertészkedéshez, de szívesen megosztották egymással azt a kevés tapasztalatukat. Persze bográcsolás, meg szalonnasütés közben. Mire termőre fordultak a fák meg a tőkék, egészen jól belejöttek. A hegy lábánál volt egy felvásárlótelep, oda hordták le a megtermelt gyümölcsöt. Az ára pont elég volt a befőzéshez felhasznált cukorra, meg a permetezőszerre. Vagy tíz éve már, hogy az is megszűnt. A piacon meg helypénzt fizetni, a kofákkal veszekedni… Inkább vesszen az egész a fán, vagy bekapálják trágyának.

Az egyik Pali barackérés idején valahogy megcsúszott, és leesett a fáról. Nem tűnt súlyosnak a baj, hiszen nem tört el a lába, csak kificamodott, meg az oldalán volt valami zúzott seb. Sokáig nem látták a hegyen a barátok. Csak az asszony ugrott föl a két gyerekkel gyümölcsért. Heteken át üzengettek neki mielőbbi gyógyulást kívánva, mire nagy nehezen, a könnyeivel küszködve elmondta az asszony, hogy tulajdonképpen nem is az az igazi baj, hanem hogy túl sok a fehér vérsejtje. Az orvosok rákra gyanakodnak. Õsszel, szüret után még fölment ellenőrizni, jól zárták-e be a pinceablakokat, de hamar elfáradt. Hazavitték. Mire újra megszólalt a pacsirta, már nem ő válaszolt a füttyére. Ott fekszik a városi temetőben, a hátsó kapu mellett, a második sorban. Szép, vörös márvány sírkövet emeltetett neki az asszony. A telket még azon a tavaszon eladta valami vidéki embernek, akit tán kétszer ha láttak a hegyen. Napszámosokkal művelteti a földjét.

A Bata meg a Balogh az asszonyon vesztek össze. Akkor került oda az ügyvéd, meg a rendőr gyerek. Ezek nagyon jól megvannak egymással, de a régiekkel nem erőltetik a barátságot. Õk meg úgy vannak vele, hogy akkor nekik se fontos.

Volt még két Pali, tőszomszédok. Az egyiknek a telke közvetlenül a dűlőút mellett volt. Ezen az úton jártak föl az erdészetbe is a munkások. Meg mindenki, aki éppen arra kujtorgott. A kerítés mellett volt egy gyönyörű körtefája. Hatalmas, félkilós körték teremtek rajta. A gyümölcsfa-nemesítőnek segített valamit, tőle kapta a facsemetét. Egy nap arra ment föl, hogy nemcsak a körtéjét lopták el az utolsó szemig, hanem ágastul vágták le a fáról. Palit úgy fölháborította ez a vandalizmus, hogy azon nyomban tövestül kifordította a fáját.

A következő télen meg a fémgyűjtők szállták meg a hegyet. Mindent elvittek, ami fém volt. Különösen az alumínium vonzotta őket. Ott hátul, az erdő alatt volt egy gyönyörű, magas kordon művelésű szőlő. A fene tudja, ki volt a gazdája, mivel foglalkozott amúgy, lényeg az, hogy tizenöt centi átmérőjű alumíniumcsövekből volt az egész támrendszere. Egy nap arra jött ki, hogy az összes szőleje a földön feküdt. A nyomokból arra lehetett következtetni, hogy valamiféle géppel tépték ki a földből a karókat.

Ennek a szomszéd Palinak meg a kerítésoszlopai voltak alumíniumból. Meg volt egy nagy alumínium kádja az eresz alatt. Abban fogta föl az esővizet. Azt is elvitték. A kerítésdrótot meg összevagdosták valami vágóval. Jó erős vágó lehetett, mert neki másfél centi átmérőjű, sodrott drótból volt a kerítésben a tartódrótja, és azt is egy nekibuzdulással átvágták. Amikor ez a szerencsétlen Pali meglátta a rombolást, leült a terasz elé a lépcsőre, és másfél óráig föl se tudott állni. A következő másfél órában pedig egyfolytában szidta az erkölcstelen édesanyját annak az állatnak, aki képes volt ilyen pusztításra. Aztán lehorgasztott fejjel hazaballagott, és föladott az újságban egy hirdetést, hogy hegyi telek áron alul eladó. És ki vette meg áron alul? Az ügyvéd. Azóta sincs bekerítve. Igaz, a tetteseket se találta meg a rendőrség, pedig több nyomot hagytak maguk után, mint egy háborús büntetőszázad.

A másik Palihoz, a tőszomszédhoz meg valami intézetből szökött kölykök költöztek be úgy december elején, amikor leesett az első hó. Ez önmagában még nem is lett volna olyan végzetes, ha nem fáztak volna. De fáztak az istenadták, és mindenáron melegedni akartak. Feltörték a pincét, és megtalálták a gázpalackokat. Mit csináltak vele, mit nem, lényeg az, hogy fölrobbant, és a bungalóból csak az üszkös falak maradtak. No persze ezt is az ügyvéd vette meg. Nem rögtön, csak az ősszel, miután vagy hat érdeklődő soknak találta az árát.

Ravasz ez, mint a róka, még a szeme se áll jól. Két éve szerzett kísérleti gyomirtó szert valami nyugati cég leányvállalatától. Mert hát kapálni ő se akar, ha mással csináltatja, az meg pénzbe kerül. Hozott két embert, meg speciális permetezőgépeket, és kétszer is megszóratta velük a földjét. Azóta nemhogy fű nem terem a telkén, de még a gyümölcsfái egy része is kipusztult. Úgy be voltak öltözve az emberei, hogy még a fülük is alig látszott ki a maszkból. Úgy hírlik, ennek ellenére kórházba került az egyik. No de hát a fene törődik vele, az ő dolga. Magának csinálja, viselje az ódiumát! Hajdan, amikor még együtt volt a csapat, még a pálinkát is közösen főzték. A Pali, akinek fölrobbantották a házát, lakatos volt. Õ hajlította a hűtőhöz a rézcsöveket. Õsszel kijöttek egy kicsit ásogatni, kapirgálni, közben a nagykuktában rotyogott a cefre. Most még arra is vigyázni kell, nehogy megtudják, mennyi bora termett, mert ez az ügyvéd meg a rendőr gyerek képesek lennének följelenteni, mert nem fizet boradót.

Egyszer, amikor valamilyen szerszámot akart kölcsönkérni az ügyvéd, sikerült leültetnie a teraszon egy pohár bor mellé. Aztán az egyből kettő lett, a kettőből három… Ez se veti meg a potyát. Lényeg az, hogy olyan dolgokat is sikerült kiszedni belőle, amit nem is biztos, hogy el akart mondani. Szóval ennek a pasasnak a sógora, vagy unokasógora, vagy a fene tudja, kicsodája-micsodája benne van a városi önkormányzatban. De ha hinni lehet a pletykának, a megyénél is van valami rokona. Onnét hozzák neki a híreket. Többek között tőle tudta meg azt is, hogy előbb-utóbb erre fog terjeszkedni a város, és nagyon jó pénzért fogják kisajátítani ezeket a telkeket. Itt lesz az elit negyed, a Rózsadomb. Jó kilátás, jó levegő, satöbbi. Hát ezért igyekszik annyi telket fölvásárolni, amennyit csak lehet. Nem a szőlő, nem a gyümölcsfa ebben az érték, hanem a hely.

– És ha netán mégse ezt a részt minősítenék át belterületnek? – ellenkezett. – Lent a völgyben sokkal könnyebb utat, csatornát építeni.

– Ki a fenét érdekel az út meg a csatorna? A polgármester egész pereputtya a hegyen érdekelt. Aztán meg jön az unió. Gyárak, hivatalok települnek majd hozzánk. A turizmusról nem is beszélve. A hegy alatt néhány éve gyógyvizet találtak. Tudja, amikor itt mindent összefurkáltak az olajkutatók. Az most le van dugózva. De ha itt megindul az uniós biznisz, az lesz az első, hogy gyógyszállót építenek fölé. Tudja, micsoda pénz van abban? És tudja, mennyit fog érni itt egy négyszögöl telek?

– Itt vagy még, szomszéd? – kiáltott be a kapu mellől Pali.

– Itt hát, téged várlak azzal a fél pohárral. Gyere, már ki is töltöttem, itt van a teraszon.

– Hát akkor egészségünkre! – koccintotta a poharát a gazdáéhoz, miután elhelyezkedett a vesszőből font kerti székben. – Lehet, hogy ez lesz a búcsúpohár. Ha ennek a pasasnak megtetszik a telek, a tavasszal már ő fog metszeni. Hiába no, megöregedtünk. Én már nem bírom csinálni, a gyereknek meg nem kell…

– Én is gondolkodom, mit csináljak vele – tette le a poharát Szita. – Elküldött a doktor egy sor vizsgálatra. Magas a vérnyomásom, szívritmuszavar, tüdőtágulás… Látod, már nem is bagózom. Miről lehet még lemondani? Elkezdtem egy kicsit gereblyézni, aztán máris csuromvíz a hátam… Mondtam a gyereknek, hogy csinálja ő, de ezeknek már nincs szívük a földhöz. Kiszámolta fillérről fillérre, hogy abból a pénzből, amit a telekre költünk, az egész család két hétig üdülhetne a spanyol tengerparton. Még egy üveg bort is hozott, hogy bebizonyítsa: az a bor is van olyan jó, mint amit én termelek.

– Nem is azért csinálja az ember, de hát a fiatalok ezt már nem értik. Mindig csak számolnak, mi mennyit ér, mennyi hasznot lehet kihozni belőle. Elmeséltem a fiamnak azt az esetet, amikor a távcsővel lestük a Mara farát. Tudod, mit mondott rá? Azt, hogy a pípsóban olcsóbb. Sőt, ha elmész egy éjszakai bárba, akár meg is kaphatod.

– Meg hát, de az mégse ugyanaz… Én meg mondom a lányomnak, hogy így a hegy, meg úgy a hegy… Azt mondja, mit vágok föl erre a vakondtúrásra? Alig harminc méterrel emelkedik a város fölé. A svájci Alpok, az hegy. Tavasszal elindul a marha a hegyi legelőn, és ősszel még mindig fölfelé megy.

– Attól lesz olyan lila, és egyből tejcsokoládét fejnek a tőgyéből. Látom én is a tévében azt a hülye reklámot. Ezzel hülyítik a sok tévébuzit. Azt mondja, vegyél Mercedest, mert megérdemled. Az a szerencsétlen munkanélküli hülye gyerek meg elhiszi, és várja, hogy a feneke alá tolják a kocsit. Ha mégse adják, hát lop egyet. Miért is ne, hiszen megmondták, hogy megérdemli.

– No, hát azért lássuk be, Palikám, hogy fiatal korunkban mi se voltunk jobbak a Deákné vásznánál, csak a saját vétkeit mindig könnyebben megbocsátja az ember. Mi is mások akartunk lenni, mint apáink, ezek meg hozzánk nem akarnak hasonlítani. Lehet, hogy nekik van igazuk.

– A fene bánná, csak boldoguljanak valahogy a világban. De azért tudod, ez a hegy dolog, ez fáj egy kicsit. Úgy eltervezgettem, hogy majd ülök a teraszon, és mondom, hogy csinálják, ők meg… Látni, ahogy az unokám préseli a szőlőt…

– Hát azért még följöhetsz szétnézni…

– Soha többé, Ferikém! Soha. Mihelyt aláírtam az adásvételi szerződést, a hegy felé se szabad nézni. Minek? Lássam, hogy veri szét az új gazda, amit én éveken át összeraktam? Maradjon meg olyannak az emlékeimben, mint amilyennek én akartam látni.

– Lehet, hogy igazad van, Palikám. Azt hiszem, én se jönnék föl többet. Az idén még valahogy elkapirgálgatok, aztán a fene tudja… Lehet, hogy megkérdezem az ügyvédet, mennyit adna érte. Aztán ha mégse találkoznánk, itt ez az üveg borocska. Húzd meg, és gondolj ránk jó szívvel!

– Köszönöm, Ferikém, majd esténként megiszogatjuk az asszonynyal. Ami meg az ügyvédet illeti… hát az is több a semminél.

Pali, az öreg szomszéd elindult az úton lefelé. Szita meg elmosta a poharakat, akkurátusan elrakta a szekrénybe, aztán rosszkedvűen gereblyézett tovább. A varjak visszafelé repültek, épp a feje fölött keringett egy csapat. Vészjóslóan szóltak le hozzá: kár, kár, kár…

– Kár, hát persze, hogy kár, ezt én is tudom. Inkább azt mondanátok meg, mit tegyek!