Nikolits Árpád mesterhármasa

„Csak azt tudnám... csak azt szeretném tudni, hogy maga mit csinál, hogy nem öregszik” – kérdezi Kapisztrántól, az életművésztől egyik régi barátnője, aki bizony (az író jelzőjével élve) már matróna. „A férfi mosolygott. – Egyszerűen élek. Soha nem sietek. Egy nappal mindig hátrább vagyok, a halál meg mindig ma keres. Megbocsátanak, hölgyeim, a tegnapi találkámra megyek. Viszontlátásra.”

Íme, Nikolits Árpád Szárnyvonalak utasai című könyvéből az egyik igen egyszerű, de szellemes emberi-írói hozzáállás. Az egyik, írtam le. Mert sok-sok szelete van világhoz, élethez való hozzáállásának. Amik rendre kiderülnek, ha Hétköznapi ugatás és Szeptember kisasszony inkognitója című prózaköteteit lapozgatjuk, olvasgatjuk, olvassuk. (Nemhiába a fokozás: ha ezekbe az egyszerre megjelent* könyvekbe belelapozgatunk, beleolvasgatunk, a vége kiolvasásuk lesz. Nem szükségszerűen sikerült elemzésük… Íme:)

…Annak idején, amikor önmagát szamizdat kötetben megjelentette (Üres házak mind városra mentek), szóval 1986-ban megalapította Kecsmetion kiadóját. Másokat is felkarolandó. Mert aztán egészen a rendszerváltásig „úri kedve szerint” (ami nála pártpolitika-mentes értékítéletet tükrözött) sorra megjelentette még ugyancsak szamizdat kiadványban alulírott, aztán Gittai István, majd Szűcs László, Sall László köteteit is. „Boldogtalan diktatúra-tűrésünkben mi lázadók, mi csendesek, mi halk szavú vakmerők – írja Szűcs később – örültünk, hogy soraink kitörtek a kéziratosság bűvköréből,… hiszen akartuk ama néhány példányos szigetét a közlés szabadságának. Közben gyűlt az antológia anyaga, a Gyakorlótéré, mely A Holnap óta az első versválogatás”… (Nyilván nagyváradi vonatkozásban.)

Gyűlt, mert Nikolits Árpád gyűjtögette. Másokat felkarolandó. Kiadója, a KecsmetionPRESS „húsz szerző harminc könyvével gazdagította a Gutenberg-galaxist” – értékeli Török Miklós még 2001-ben.

…És ha már egyszerre három könyvét mutatja be váradi tisztelőinek 2005-ben, akkor – a rá jellemző altruizmussal – egyben „felfuttat” egy eddig rajztanári szürke csuhába bújtatott tehetséges nagyváradi grafikust, Ferenczy Bélát (Citromkát) is. A Szárnyvonalak utasainak tíz oldala egy-egy rajz-novella, amit Nikolits megelőlegezetten címekkel lát el. Ferenczy Béla emellett illusztrálja is e sajátosan (látszatra rendetlenül) összedobott könyvet, melyben alapvetően ott van az önéletírás, itt-ott nyers-groteszken, ám hitelesen; és tollrajzok és jegyzőkönyv-firkák meg „kocsmadumák” is megjelennek, sőt a (nem klasszikus) riport, a színpadi játék és így tovább… Visszatérve Ferenczy grafikáira: jól átélt illusztrációk egyrészt, kiváló rajzkészséget, beleélést felmutatva – másrészt hiteles váradi hangulatképek, tematikájuk az ötvenes-hatvanas évek (azóta jórészt lepusztított, legyalult) életképei. A feladat adta felajzott grafikusi magát-túlszárnyalással. Gondolati-szimbolikus tematikával is, mint ahogy azt a Szárnyvonalak… borítóján láthatni: le a Szent László-toronytól a Városháza tornyáig (hátsó borító), majd vissza, fel a templomtoronyig. A templomtoronyig, ami a rajz kötéltáncosának (fizikai alacsonyabbsága ellenére) mindig a legalább kétszer magasabbat jelenti.

Visszatérve a három kiadványra, megvallom, engem az „egy emberállat hevenyészett naplója”, a Hétköznapi ugatás fogott meg leginkább. Melyet érezhetően „könynyel-vérrel”, itt-ott faragatlan odamondással írt meg a szerző. Sok depresszió közepette… Be is számol erről gyakorta: „Mai állapotom is állati…; e nap is trágya volt… pocsékul érzem magam… (megint) három nap depresszió… csak tudnám, miért nem szeretem már a váradi embereket…”

Ez bizony saját értelem-savóból gyártott önvakcina, kedves szerző. Minket nem tévesztesz meg – igenis szereted a váradi embereket. Ez az önvakcina végül is hatásos oltás – íme, egyszerre három könyv megírására, szerkesztésére, talán még befűzésére is képessé tesz. Bár, sóhajtja el magát valahol: „hosszú menet ez a könyvcsinálás”.

Bevallom, irigylem Nikolitsot, napra korombelit, tehát December-urat. („Mit December úr, még csak November-mácsó” – szólna rám, ha éppen most mellettem lenne.) Szóval irigylem a mélakór-kátyúk átugrásáért. Az egyszerre három könyvért. Mert megcsinálta a kiadványokat, annak tudatában, hogy „igazi úriember a vége felé csak szótárakat olvas” (Nikolits szemrebbenés nélkül idézi Márait, szereti… ám azért alkot). Szótár – társzó, ötlik fel bennem a szójáték, mondjuk a batár – társzekér mintájára. Fiókfeszítő kézirattömeggel rendelkezett, egy részüket „nyilvánosan” – egyik könyvének borítólapja is bizonyítja – elégette. A többi („tárfiókokban”) azért még létezik. Ezek – meggyőződésem – csak később kerülnek elégetésre. Sok mindent rejtenek e jelképes tárfiókok: előkerülhet belőlük egy-egy kedvenc szerző idézete, kisnovellák, karcolatok, kutyatörténetek, tollrajzok, jegyzőkönyv-firkák „a perifériáról”, egy kis magántörténelem, egy-egy kéziratlap a régi szamizdatosoktól…

Végeredményben fentebb említett három könyvének egy része is e tárfiókokban való kutakodás eredménye. „Olvasónaplójának” három oldalát név szerint nekem s Gittai Pistának ajánlja. „Létezik még az alsor? A telefonpózna-cimbalom, zúzmaraporos dalmalom? S az öt gyerek?… Akikért kivett engedély nélkül varrja apám az éjjelt a hajnalra.”

Árpád, az alsor létezik. Apám, anyám s az öt gyerekből kettő már nem. És ellentmondok neked: nem felejtettük el (legalábbis mi ketten) Apáinkat, „a dikicselő, hajlott hátú susztert, a Singer gépet taposó szabót, a kovácsot, a kerékgyártót, a fecsegő borbélyt, az éneklő szobafestőt”. Örülök, hogy Nagyszalontán jártodban felfedezted, honnan is kezdődik a Kék Tinták Birodalma, és hogy mi is az a „kéktinta-sors”: „a szeretett-, a megvetett-, a lenézett-, a feljelentettíró-sors”. Amit – leírod – AKARSZ! Akkor is, ha Szalontán téged is megcirógat a lefejezett napraforgótáblák sárga lelke… „Költő, ne tedd le a sztetoszkópodat. Gyógyíthatatlan beteg a világ.” Így szólítasz meg… Ez szép, de kiöregedtemtünk, Árpád!

Könyveid bemutatóján megpróbáltam tréfálni egy profán kontraszttal: „hétköznapi ugatás” – írod te, vasárnapi „csaholáscsend” – mondtam volt én.

Javítok: beszélni („ugatni”), írni ünnepnapokon is kell.

Ötlet: a három könyvből remekül összejönne egy szomorú-vidám, tartalmas színházi est! Ha életkorom kisebb és ambícióm nagyobb lenne, szerkeszteném!

Ui. A Szeptember kisasszony inkognitója, ez a Mikes Kelement idéző levelezés, Nagyvárad-bemutatás külön méltatást érdemel. Tudod, majd… Ismersz!… Harag azért ne legyen. Idézek belőle befejezésül egy általad felkutatott anekdotát:

„…Pazarul berendezett szállodát épített Nagyváradon Vaiszlovich Emil az 1900-as évek elején… Történt egyszer, hogy egy gazdag nábob érkezett a szállodába egy rendkívül csinos hölgy társaságában, akit úgy mutatott be, mint a feleségét… A baleset a házaspár eltávozása után történt, amikor a személyzet takarítás közben egy intimebb ruhadarabot talált, amit Vaiszlovich udvarias levélben elküldött az asszonynak. Néhány nap múlva berobbant a szállodába a gazdag nábob, és párbajra hívta ki a figyelmes szállodatulajdonost, ugyanis kiderült, hogy a hölgy nem a felesége volt, hanem a verseci patikus felesége. A párbajt a Wolfi erdőben vívták meg, Vaiszlovich ellőtte a bácskai földesúr jobb fülét.”

Én is kutakodtam, Árpád, és rátaláltam a történet csattanójára.

– Ah! – fakadt ki bosszúsan a hír hallatán a méltóságos asszony. – Milyen kár, hogy füle-farka nem voltak egyben, mint a kocsonyában!

Fábián Sándor

* Nikolits Árpád egyszerre „tette le az asztalra” mindhárom könyvét. Kiadó: KecsmetionPRESS, 2005.