Õszbe hajló

Az emlékezés az idősek privilégiuma. Az áttekintés, a számvetés kora. Hogy kinél mikor veszi kezdetét ez az időszak, nyilván egyénfüggő. Mint oly sok minden az életben.

Gittai István legújabb könyve* is áttekintő-számvető jellegű. Ilyen könyvet csak az írhat, akinek van már elég ideje, vagyis aki mögött hosszabb termékeny, munkás élet rejlik. Aki úgy élt/cselekedett, hogy személyes élete messze túlmutat az egyén önkörén.

Szerzőnk nyitott alkotópályája két részből áll. Az első időszakra inkább a versírás volt jellemző. A máig tartó másodikban sokkal inkább a próza dominál. Ahol – érzésünk szerint – az Ó, gesztenyék cím alá foglalt araszosok viszik el a pálmát. Bennük ugyanis az író fölösen bebizonyította a való élet dolgaival és a költői invencióval való mesteri bánni tudását, a játszi könnyed áttűnéseket egyik univerzumból a másikba és vissza.

Az Emlékbe forduló idő is rövidpróza-gyűjtemény. Terjedelmüket illetően ezek az írások is amolyan araszosok, de merőben más üzenettel, mondanivalóval. Olyan ez a könyv, mint egy varázstükör, amely mindent megőrzött, ami az író személyiségfejlődése és alkotói kifejlése tekintetében lényeges. Benne foglaltatik minden, ami az emlékező ítéletében megőrzésre érdemes. Csak bele kell pillantani-olvasni, s rendre feltünedeznek: tovatűnt ifjúi vágyak, szerelmek, hites küszködések, kitartó útkeresések, az alkotás bűvöletében véglegesnek hitt lelki indóházak…

A helyenként már-már az intimitás határát súroló önvallomások, parttalan kitárulkozások, ha mégoly individuálisak is, sohasem ragadnak bele a partikularitás érdektelenségébe. Gittai még a legszemélyesebbe is bevonja az egyénin túlit, azt, ami számot tarthat a köz érdeklődésére. Költőknél, íróknál különösen fontos követelmény ez, mert bár a mű – mint mondják – önmagáért beszél, annak teljesebb befogadásához feltétlen ismernünk kell azokat a szociális körülményeket is, amelyek összefüggésben állhatnak egyik vagy másik művel, avagy az életmű egészével.

Gittai Istvánnál különösen indokolttá teszi ezt a követelményt az a körülmény, hogy munkái – kevés kivételtől eltekintve – kisebbségi sorban, igen súlyos élethelyzetben keletkeztek. Az erdélyi magyarság beolvasztására és/vagy kiűzésére, azaz felszámolására törő, előbb még „csak” nacionalista, majd egyre erőteljesebben sovén, végül fasisztává aljasuló román totalitárius diktatúra szörnyű nyomása alatt, az elviselhetetlenségig elembertelenedett társadalmi közegben íródtak. Ezért érzem szerencsésnek, hogy Gittai az Ady-körbe tömörült váradi alkotói csoportosulás erjesztő-eszméltető tevékenységének bemutatására, értékelésére viszonylag tág teret szentelt, részletezőn, ráérőbben időzött el nála. Jelenti ez egyszersmind azt is, hogy az Ady-körben való személyes és cselekvő részvétel az író életének igen fontos, ha nem épp a legjelentősebb stációja volt. Gittai visszaemlékezéseinek legfőbb rendezőelve a zsenge gyermekkortól máig terjedő, majd innen tovább száguldó idő ívén haladó kronológia. Amely a dús képzeletű kisfiút szülőfalujában emelte szárnyára, hogy később rendre bejárja vele a Partium és a Szilágyság fontosabb helyszíneit, s végül biztosan lehorgonyozzon Váradon. Ahova költőnk a kezdeti tétova szárnypróbálgatások után ereszti az első zsenge gyökereket. Hogy a biztató kibontakozás véglegessé szilárdítsa a begyökerezés folyamatát.

Mit sem változtat ezen az a tény, hogy a körülmények hatalma folytán – a szülőföldről való kiutálásunk okán – Gittait érett férfiként Budapestre veti fátuma. A világváros természeti szépségei, ősi autochton értékei előbb lenyűgözik, megragadják, marasztalják is, ám a magyarság természetétől és értékvilágától idegen kozmopolitizmus térnyerése el is taszítja magától. Gittai egy idő után idegennek, persona non gratának kezdi érezni magát Budapesten. A többkötetes költő (vajon hányan vannak hozzá hasonló helyzetben!?) a század- és ezredforduló éveiben hiába kilincselt különböző szerkesztőségekben és kiadóknál képességeihez illő, hivatásához méltó vagy azzal többé-kevésbé összhangban álló munkát keresve, nem kapott. Megértés és befogadás helyett mindenhol önös érdekekbe, kisszerűségekbe, idegenségbe ütközött. Kéziratait, pénzhiányra hivatkozva, „sajnálattal” visszaadják. Csoda, hogy az otthonának remélt Budapesten annyira elfogja a honvágy, hogy visszamehetnékje támad Váradra!? Oda, ahonnan korábban a felső pártvezetés által odavezényelt más ajkú, idegen kultúrájú beözönlők jelenlétükkel, mentalitásukkal el-, kiűzték? Ahova ha újra betoppan, kedves ismerősként köszöntik régi épületek, hűs parkok, kedves utcasarkok… Ahol még a Körös vize is hívón, marasztalón locsog.

Mint aki „levált a légypapírról”, Gittai István kétlaki lett. A borzongató idegenség és az illúziók áhított világába menekült otthonosság végpontjai közt oda-vissza ingázó.

Mindeközben örök érzelmi archimédeszi pontként áll távolodva az időben a szülőfalu, a költő valamikori eszmélésének és varázsos gyermekkorának színhelye, Tóti. Ahol – bár úgy szeretne – csupán ideig-óráig képes megmaradni, mert sem a „meszsze tornyok” látványának, sem a csalóka szirénhangoknak soha többé már nem tud ellenállni.

Megtaláljuk-e egyszer azt, amire annyira vágyunk, az otthon nyugalmat árasztó fészekmelegét? Hiszen azért vagyunk a világon… Ha a kérlelhetetlen sors kiszolgáltatottjaiként sehol se lelnénk otthonra, végső menedékként édes anyanyelvünk mindig tárt karokkal vár, fogad! Tegyünk hát hitet mellette! Bizony, nincs ennél nemesebb szolgálat a világon. Ezt a fogadalmat érezzük teljesülni Gittai István nyitott életművében, amely most, íme, egy újabb kötettel, szép és hasznos önvallomással gazdagodott.

Hadd említsük meg befejezésül, de cseppet sem jelentőség nélkül valóként, hogy Ujvárossy László grafikus, képzőművész ihletett, művészien kivitelezett borítója hathatósan fokozza az író vallomásainak emberi-erkölcsi üzenetét, őszbe hajló hangulatát.

Aniszi Kálmán

* Gittai István: Emlékbe forduló idő: NAT-könyvek, Nagyvárad, 2005.