Életgyakorlatok

„Akik egy korban éltek s tipródtak velem,

vesztesek voltak valamennyien.

Minden hajnal távol született tőlük,

és zúzmara szállta meg szegényes cókmókjaikat.

A szobám most is tele van haragos

sürgönyeikkel s fakó napnyugtákkal.

Olyan, akár a megkínzottak múzeuma

vagy egy vakolatát hullató elmekórház.”

Csoóri Sándor előbb idézett, Most jöhetne című versének két közbülső szakasza – becsületes megítélésem szerint – frappáns sommázata Lipcsei Márta most megjelent kötetének, melyet a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó jóvoltából immáron a nagyváradi versolvasó közönség s a „szakma kegyeltjei” is megismerhetnek, miközben „körbejárjuk a lényeget, / mint macska a forró kását / keressük az emberi (m)értékeket…”

„Minden a kommunikáció!”

Lipcsei Márta kijelentő mondatára, melyet a szerkesztő találó ötlete nyomán Kemenes Norbert grafikus is a tetszetős kivitelű verskötet borítójára montírozott, okkal/joggal akár rá is kérdezhetünk: Minden a kommunikáció?

Idevágó dilemmánk feloldása végett hadd hívjuk segítségül a nemrég lezárult múlt század két jelesét, Baudrillard-t, a filozófust és Orbán Ottót, a költőt.

Információsnak elkeresztelt korunkban, melyet a pénz, az erőszak, az amerikai földrészről irányított agyonmanipuláltság s az öreg földrész parlamentjeiben ülő „hollow man”-ek, az üres fejek jellemeznek legkirívóbban, Baudrillard elkeseredett, már-már természetellenesen eltorzult arcáról olvashatjuk le a választ: a kultúra (s benne az elit: a vers és költője) lassan elvész a paradoxonokban, s túlmédiásított korunk csúcspontján, a XXI. század elején már-már nincs semmiféle hiteles, manipulálatlan információnk…

Orbán Ottó élete alkonyán veti papírra az ars poetica-nehézkedésű sorokat: „…a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom. / A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha nem történik semmi új, / csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra… / A költészet mi magunk vagyunk…”

In medias res: Lipcsei Márta legújabb kötete „ilyen”. Önmaga. Tényszerű. Ha úgy tetszik: kegyetlenül igaz. Benne „forró dialógusok után / dallamossá” válnak a hangok s a szavak. A falak újraemelkednek, s valamilyen tartós struktúrává összeállnak, s ott belül (talán legbelül) a holtak gyertyát keresnek, vallatják az agyba táplált fekete dobozt. Közben valahonnan a holtak csontjai is előkerülnek, de a nők már havat szülnek, s látják, hogy a kufárok „a szerelem szomorú szótakaróját / árverésre bocsátották”.

Döbbenetes. Precíz. Sallangmentes sorok. Hatásos. Igaz leütés egy összegző, kiérlelt kötethez.

Az „életgyakorlatokban” járatos Lipcsei Márta kötetének versei elsősorban a megélt/megszenvedett szituációk, a keményen koppanó szavak, a metaforákat megszégyenítő fordulatok révén rögzülnek az olvasóban.

„Zörögnek a betűk, / csontok… / madarak szállnak / s felrobbannak a szavak” – olvassuk A szóval című néhány soros versében, amelynek üzenete, hangulata belengi a kötet első fejezetét, mintegy utat készítve a fejezetzáró húszrészes nagy poémának.

A Helyzetjelentés az ezredvégen egyfajta költői diagnózis, a történni képes dolgok sommája. Megjelenül ebben a betápláltság, a létparancs s a „varázslat” is, de ugyanígy nyilvánvalóvá lesznek „népek, nemzetek görcsei”, a tejútszerű arcvonal „Ditrótól Detroitig / Csíkszeredától Chicagóig”.

Vegytisztán: a létbe vetettség semmihez sem hasonlítható érzése. Meghatározza. Átfogja. Élteti ezt a poémát. S amit Madách után még versbe foglalhat az aggódni sem rest költő: „tudománnyá lesz a káosz”.

Mint ahogyan már tudománnyá lett az erőszak, a hellyel-közzel állampolitikává felmagasztosított gyilkolás.

Kiút?

Megoldás?

Jobb híján, az értékminősítő szerepétől már évtizedek óta megfosztott költő nyitva hagyja a kérdést: „Táncolunk a fény szavára // Elmélkedés, finom múlás / gyermekekben / Don Quijote / kozmikus dal, várva várás.”

Jó értelemben vett rögeszméje Lipcsei Mártának – de egyben költői attitűdjének meghatározottságát is világosan fémjelzi – a sorsfaggatás. Ez a szólam különösen nagy teret nyer az Alternatív csodák című szonettkoszorúban s az azt lezáró mesterszonettben. Ne áltassa magát sem ellenség, sem barát: nem az amerikai földrész indián őslakosainak újkori sirámait, nem az európai kisebbségek számára kiglancolt demokrácia-szigetek évszakváltásait, sem pedig az ázsiai szökőár által végképpen átértékelt/átírt mítoszokat igyekezett tetszetős, korszerű versköntösbe öltöztetni.

Az Alternatív csodákban újrafogalmazódik a kérdés: lesz-e még redivivusa a költészet közéleti szerepvállalásának?

Hiszen nap mint nap „szörnyetegbe markolunk s a csinált útra / Rálépni mégse akarunk…”

Kívül-belül „azonos hajnalok, nappalok, éjszakák” s a keserű, lankasztó deja vu-érzés átjárja egész lényünket. „Már együtt tesszük a semmit / hiénapofa hipnotizál / nem moccanunk, hibernálunk.”

„Homokhegy tövében lehet együtt élni? / várni, hogy összeomlik minden…” – kérdezi a költő, a sorsfaggató, és alig egy strófával odébb már a reményt ébresztgetné: „Ó csak jönne már, csak jönne már / új kor, hol ember is élhet, jár új életet, hol nem merülnek el / a hétköznapok, a Nap is felkelhet”.

A mesterszonettben szükségszerűen visszatér az „ó csak jönne már, csak jönne már” szólam, mégpedig tovább tárgyiasított formában: „hóesés, déli szél, napsugár / palackba zárt üzenet, égi jel”.

És felel reá 250 kilométerről az istenadta tehetséggel megáldott/megvert költőtárs, Csoóri Sándor remekbe szabott két verssora: „Pedig most jöhetne, most, most az élet, / akár egy duhaj körmenet” (Most jöhetne).

Kívánom: legyünk következetesek.

Hallgassunk ismét a költőkre.

Barabás Zoltán

Elhangzott 2006. február 14-én Nagyváradon,
az Életgyakorlatok című kötet bemutatója alkalmával.