Fábián Sándor költő, orvos (Nagyszalonta, 1937). Marosvásárhelyen diplomázott, kör-, majd üzemorvos, 1990–96 között a Kelet–Nyugat versrovatának szerkesztője. Kötetei a hatvanas évek óta jelennek meg, Vörös csuklyában címmel 1987-ben a Kecsmetion gondozásában szamizdat válogatás készült verseiből.

Fábián Sándor

Lakóim voltak 3.

Páskándi Géza, gyümölcs és gyökér között a törzs

Milyen is ez a költő „változatlan emberi lebegésében, örökkön gyümölcs és gyökér közt”? A tű foka, a kiváló verseskötet 1973-ban (amikor telefonon megkérdezték tőlem, lenne-e szobám-ágyam Páskándi Gézának és feleségének) már járt a kezemben, s bele-belelapoztam. Hogy – az ő gondolatmenete szerint fogalmazva – hadd keressen meg egy-egy verse… Tudtam, hogy Géza az 1956-os magyar forradalomnak egyik börtönre, Duna-deltai kényszermunkára ítélt áldozata volt, és megdöbbentettek bizonyos sorai: „Kakas voltam // Kukorékoltam / A Kés előtt / A Kés színe előtt // A golyót idegessé tette a sikoly / …Tedd idegessé az ölőt!”

1957. március 19-én tartóztatták le, tudtam meg sokkal később a Megvallások című posztumusz könyvéből, amit a 73-as év sudár, eleven, szép vendég Anikója, Páskándiné Sebők Anna már mint özvegy adott ki 1999-ben (Nap Kiadó). Tudtam meg sokkal később… Mert amíg nálam laktak, az igaztalan politikai ítélet meg a hat hosszú év börtönélet nem volt téma! Én jóérzésű vendéglátóként nem kérdezősködtem róla, ő pedig nem beszélt nagy megpróbáltatásáról.

Tehát 1973 nyarán – illendő bejelentkezés után (azt hiszem, Varga Vilmos színművész barátom volt a kapcsolatteremtő) – becsengetett negyedik emeleti lakásomra Páskándi Géza és felesége, Sebők Anikó. Csinos, ízlésesen öltözött, karcsú fiatalasszony s mellette Géza, gondosan vasalt szürke öltönyben, fiatalosan, mosolygós-jókedvűen. És közvetlenül.

– Szervusz, Sándor, megmászattak a lépcsőid! – fogott kezet velem.

És bemutatta Anikót, aki mosolygós barátságossággal fogadott rokonszenvébe. Anna, leendő feleségem is megjelent, s a két hölgy bájossága, no meg a Géza természetessége (mi tagadás, én bizony féltem valamiféle költői allűröktől `a la „Tű foka”-versek) egyből otthonosabbá, családiasabbá tette legénylakásomat.

– A fiam, Mandi szobája a tietek – tessékeltem be őket. – Az ágy bizony egyszemélyes… – tártam szét karjaimat, és (a szó fizikai értelmében is) felnéztem rájuk.

Géza megérezte a szorongásomat.

– Bizonyára magasabbak vagyunk a fiadnál, de szélességünk még nincs! Jól elférünk majd. Megmondanád a napi időbeosztásodat: mikor mehetünk, jöhetünk?

– Éjjel-nappal, hiszen kulcsotok van! – nyújtottam át a lakáskulcsot.

– Te orvos vagy! (Szavamra, ritkán mondták ki ilyen tiszteletteljes hangsúllyal az orvos szót!) Dolgozol, én meg Anikóval csak itt lebegek Nagyváradon. Ne udvariaskodj, segíts, hogy ne zavarjunk!

Szelíden parancsoló utasítás volt… Elmondtam hát a heti munkabeosztásomat. („És az én lebegésem, változatlan emberi lebegésem – örökkön // gyümölcs és gyökér közt…” – villant belém megint a néhány verssor.)

Nos – sajnos, mondom ma már –, valóban nem zavartak. Ami azt is jelentette, hogy nemigen futottunk össze egy-egy hosszabb beszélgetésre. És azt is jelentette, hogy – engem kímélendő? – nem adtak alkalmat történésekre, amit most de szívesen elmesélnék!

Az először elismerő hangsúllyal kimondott „orvos vagy” kijelentést aztán még hallhattam egyszer, amikor valami kis vers-zsengémet mutattam meg Gézának. Finom megfogalmazása volt annak ekkor már, hogy: nem igazán költő. Õszintén kijelentem – tőle (bár nyilván nem fogadtam el) nem esett rosszul. Tanítani próbált, valahogy így:

– Ne keresd a verset, a vers találjon rád… Ne hajts tovább egy ötletet a saját lendületénél…

Fejből nem tudnám idézni mindazt, amit akkor – alkalmi Tanítóként úgy félórányi időben, hanyagul a konyhaasztalra támaszkodva, néha saját verseiből is pár soros példákat szavalva – előadott. Ám szerencsére szövege „megkeresett”: egyszer csak (későbbi időkben) rálapoztam A tű foka című kötetében. Íme (kivonatosan idézve):

– …A szó választ ki minket, ahogy már mondtam neked… Leírjuk az ezer szót… és aztán az ezret válogatjuk… S az ezerből valami néhánynak, melyen már érzik a megűzött szó szaga, maradásra megkegyelmezünk. És… ahol a vers megáll, ott befejezem… Ha függőben marad is így, egészebb, mintha indulaton és lendületen kívüli formába terelném a kerek befejezésért. Töredékes líra, melynek egésze – egész képet ad. S aztán ebben a fűtengerben felpiroslik egy-egy szamóca, egy-egy kék vagy lila virág, amely kerek… Mondok neked néhány példát: „Orrot, orrot egy szegény szagnak, / Egy szegény világtalan szagnak orrot // Kolduló szagom / Kolduló szagom kitárult tenyerekkel / Ó, a szagom kíséri még sokáig.” Mármint a járókelőt, Sándor. A költő a járókelő, az olvasó koldusa. Megalázott helyzetben van? Nem. Ez a mások tudatáig eljutás egyik módozata. Szerencse is kell, hogy orr találtasson – nevetett.

– Persze, kerek versek egyből is születhetnek. Gondolj csak egy záróra utáni vendéglői képre, takarítás előtt: „A székek ülepe égnek áll / Föntről ülepet várnak // Mikor a székek lába / Egeknek áll // Mélyen / Lakoma van”.

– Kedvenc költőid? – kockáztattam meg a kérdést. És – válaszolt a szokványos álriporteri „fordulatra”:

– A szűz-szó, miután feküdt Ady és Kosztolányi, és József Attila és Majakovszkij, és Szabó Lőrinc és Illyés Gyula, és Balassi és Berzsenyi, és Erdélyi József és Sinka, és Kassák és Weöres és az ifjabb népiek ágyában, választhatott: vagy örökre tehetetlen lesz ennyi csontigszívó, nagy élmény után, vagy kitalál valami új és szép perverziót. Ezt vélem én kitalálni…

– Két nagyszalontai költőt – Erdélyit és Sinka Istvánt – említettél. Arany János…?

– Költő-géniusz, ez a véleményem róla. Meghaladhatatlan. Útját mintegy megvásárolta… Esetleg csak kerülő ösvényeken előzhető…

– Isten-hited? Vagy másként: véleményed a Teremtőről?

– „Maga az élet, maga az élőlény a teremtés többágú koronája. Növény, állat, ember. Darwin szakbarbár módjára egyszerűsített. Egyébként: a világ egy egész, ez igaz, de két döntő része van: szellem és anyag. Egyik sem előzte meg a másikat. Isten csakis teremtése által lehet Isten. Teremtése véle születik s ő – Isten – teremtése okából. Isten tehát a teremtéssel egyidejű lét. A Szentírás a Teremtő Istennel kezdődik, s nem előéletével.”

Nincs mit tagadnom: az 1999-es Megvallás című kötetet lapozgatva (kiadta a Nap Kiadó és Páskándiné Sebők Anna) is írogatok, hiszen a Könyvben Géza szavait, odavetett okos, briliáns gondolatait vélem hallani az akkoriban szűkszavú költőtől, írótól. Elveinek, gondolatainak valamelyes hányada mégiscsak elhangzott „birtokomon belül” is, csak hát a romló memória… Szóval: köszönet e vallomások, emlékiratok megjelentetéséért, Anikó!

Már csak bizonyos, számomra ismeretlen adatokért is. Például, hogy 1957-ben ítélték el állam és közrend elleni izgatás vádjával; 1963-ban szabadul, 1967-ben rehabilitálják. Itt. Írószövetségi díjat kap, még itt. Hogy 1977-ben József Attila-díjat kapjon már ott, Budapesten.

Egyébként nálam végleges magyarországi honosítása előtt (ez 1974 február hónapja), az előző év nyarán lakott-laktak. Mint már említettem, csendes eleganciával, zavarni-nem szándékozással.

Anna (leendő feleségem még akkor) többet beszélgetett velük. S nem csupán Anikóval, Gézával is. Vele egyeztek meg a „vakáció-végi” búcsúvacsorában is. Ami jóízű sörözgetés és dús asztal mellett le is zajlott, nyárvégi kellemes estén, a Dacia szálló vendéglőjének teraszán. Ekkor kaptuk a meghívást is majdani otthonukba, amit persze még ők sem sejtettek, hol lesz.

…És 1988-ban sor került egy budapesti kiruccanásra. A budai ház címét Anna – akkor már tízéves leányom, Judit anyja – lelevelezte-telefonálta. Géza a lakóm volt – és én lakója lettem! Mintegy hét napig. Remek sörök fogyasztása, felszabadult beszélgetések, Anikó kiváló vendéglátása… Nem lehet elfelejteni.

– Nem villa, de összkomfortos, kertes ház! – dicsekedett Géza. Joggal dicsekedett: nem az államtól „utalták ki” számára – ő írógépelte össze. Egyébként hadd írjam ide: a vendégszobába, ahol én aludtam, hajnalonta már gépfegyver-ropogásnál szaporább ütemben hallatszott tevékenysége. Ha jól tudom, éppen királydrámáin dolgozott. No meg a Kortárs felelős szerkesztőjeként sok minden egyében.

Kéziratot sohasem mutatott vagy olvasott fel. Hát… A jó, immár baráti hangulat volt a fontos.

Mi naponta kijártunk pesti barangolásokra, s ilyenkor gyakran bementünk a Kortárs szerkesztőségébe. Géza ilyenkor velünk együtt sétált, majd utazott haza. (Mindig taxival járt, asztmája kényszerítette.) No de a Tulipánig, a törzs-bárig gyalog mentünk. Ott kezdődött a jó sörök fogyasztása. Számomra ez akkor a mennyországot jelentette, hiszen azok a külföldi márkás sörök nálunk akkor még nem léteztek… Mondanom se kell, hogy feleségem, Anna mindettől kevésbé volt elragadtatva, de Géza „szelídítette”: hagyd, hiszen itt vagytok!

Gézán egyébként sohasem látszott meg, hogy ivott. Csupán jovialitása fokozódott ilyenkor. Aminek akkor már, mint „befutott” művész, józanul sem volt híján.

Velünk szemben!

Ez úgy tudatosodott bennünk, hogy egyszer, amint a Lánchídon sétáltunk, „Zebi” jött velünk szembe. A hegedű-oktató, Váradról áttelepedett tanár, akinek – restelkedve vallom be – e pillanatban nem jut eszembe a becsületes családi neve. Kitörő öröm részéről, részünkről, aztán a Zebi nőies kíváncsisága:

– Hol laktok itt Pesten? Mióta?

Mondtuk, hogy hol.

– Az nem lehet! – hitetlenkedett Zebi. – Páskándi Géza senkit nem fogad vendégségbe! Ne haragudjatok, nem hiszem!

Olyannyira nem hitte, hogy – miután kávéra hívott meg bennünket – felajánlotta:

– Ha jól értettem, holnapután mentek vissza Váradra? Elviszlek benneteket a kocsimmal, úgyis dolgom van arrafelé…

Szaván fogtuk s meséltük a dolgot Gézáéknak is.

– Tudjátok róla, hogy… – Szünet. – Szóval tudjátok. De rendes fiú. Miért ne segítene a hazamenetelben?

És jött az utolsó nap a budai Páskándi-házban, jöttek az utolsó beszélgetések. „Fényképezkedésre” is rábírtuk Gézát. Ami nem ment könnyen, de végül is kötélnek állt. Hogy pizsamában? Ez csak a képek családias hangulatát növelte.

Egy előző napi téma kapcsán egyszer csak odafordult hozzám:

– Te Sándor, tudd meg, hogy nemcsak szép, de okos feleséged is van!

A bókot Anikó is hallotta, és nagyvonalúan egyetértett vele. Talán ekkor tudatta velünk – férj-feleség egymáshoz viszonyulása kapcsán – a bizalmas titkot:

– Tudjátok, hogy a lányunk hány éves? No, számoljatok csak! Bizony ott fogant, a Sanyi oldalszobájában!

…Aztán megjelent Zebi hámlott zománcú Daciájával. Vásárolt cuccok, meg az Anikóék ajándékai – alig fértünk a kocsiba.

Búcsúzkodás. A vidám „jó utat kívánás”, a lelkes integetések közepette ki gondolta akkor, hogy Gézát utoljára öleljük át?

Ui.

Nem állom meg, hogy papírra ne vessek néhány gondolatot, amelyeknek „csíráit” emlékezetem szerint már „lakómként” elmondta, de olyan tömören, hogy most a Megvallásból kiszemelgetve idézném fel őket. (Kiszemelgetve? Ezek a gondolatok látókörömbe furakodtak, „megkerestek”…)

A Balkánról írja (miután hosszan vall Bukarest-szeretetéről): A Balkán? Török-görög-szláv és latin, neolatin elemek sajátos vegyüléke. Átitatja a levantei szellem… Mivel sok idegen nép uralta e táj népét, szinte dicsőség a törvényt kijátszani. Itt minden „csiszlikség” – burkolt szabadságharc. „Õket csapjuk be, nem magunkat.” Kiket? A török basát, a fanarióta görögöt, a szláv bojárt, a római patrícius-utódot… a magyar grófot, nyugati püspököt… Ebben tehetség és életerő van.

„Az én nacionalizmusom”, fejtegeti másutt. Jóravaló nacionalizmus, mely a közömbösöknél, a semlegeseknél jobban szereti a többi nemzetet… Bolsevik rasszisták, világhódító fasiszták, fasisztoidok próbálják azonosítani a sovinizmussal… Sok minden belefér az én nacionalizmusomba. A Glóbusz-patriotizmus is. A tízparancsolatnál aligha van időtállóbb törvény… Egy igazi nacionalista, aki a független, szabad nemzetek ökumenizmusára törekszik, nem csupán azt vállalja: Tiszteld apádat és anyádat, hanem hozzáteszi, hogy mások apját és anyját is méltán tisztelhessed! Ez az én nacionalizmusom veleje!

A szelekcióról így ír: Noé a vízözön előtti sietségben csak a keze ügyébe eső állatpárokat viszi bárkájába. Nincs ideje mintapéldányok kiválogatására. A katasztrófa maga válogat… Dehogyis a legerősebb példányok győznek mindig, dehogyis a legjobbak… Katasztrófák idején épp a félénkebbek menekülnek meg inkább…! Az igénytelenség a megmaradás záloga…

(Megjegyzés: nemigen használtam idézőjelet, mert sok helyen tömörítettem. Elnézést remélek ezért a Kiadótól. F. S.)