Székely Sebestyén György művészettörténész, műkritikus (Kolozsvár, 1978). Művészettörténet szakot végzett a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen a 20. század művészetét tanítja. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen doktorandusz.

Székely Sebestyén György

Rajz. Látvány és kutatás

Rajzoktatás a nyolcvanas években Ioachim Nica osztályában, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben

Valószínűleg mindenkinek része volt abban az élményben, hogy egy festékes madzagot végighúzott egy felületen, vagy egyszerűen figyelte a tolla hegye nyomán folyó tintát és rácsodálkozott az általa hagyott nyomra. Bizonyosan egy furcsa borzongás futhatott át rajta, annak öröme, hogy egy forma létrejött és érzékelhetővé vált, még akkor is, ha nem egy felismerhető formát, csupán valamit hozott létre.

És ez rajz, rajzolás, még akkor is, ha az egyén nem is gondol erre, és ha nem is gondolkozik azon, hogy szép-e vagy jó-e, de örül neki, hogy valamit teremtett. Azt hiszem, Erdély Miklós is ilyesmire (de nemcsak ilyesmire) gondolhatott a „szent vonala” kapcsán, amit cérnára kötött ceruzával, a cérnát húzva rajzolt meg.

A rajzról lesz szó, ami nemcsak eszköze az ábrázolásnak/képzésnek, hanem alkotó és megismerő cselekedet is.

A Partiumi Keresztény Egyetemen szervezett Látszat és kutatás rajzkiállítás betekintést nyújtott abba, hogy a nyolcvanas években a kolozsvári képzőművészeti főiskolán Ioachim Nica hogyan közelítette meg a rajz kérdését. Ahhoz, hogy ennek a kérdésnek a jelentőségét felismerhessük, illetve hogy az újításnak a nehézségeit megérthessük, szükséges lesz egy kicsit az időbe visszaszökni.

A hatvanas évektől kezdődően nemzetközi szinten (persze már az ötvenes években is vannak jelek) a médiumoknak, az eszközöknek, a művészeti gondolatok hordozóinak a tanulmányozása a művészeti élet középpontjába került. Nálunk nagyjából egy évtizedes eltolódás érzékelhető, a látványos megnyilvánulások pedig a hetvenes és nyolcvanas évekre tehetőek.

Ez az a művészeti időszak, amikor már nem a mit, de nem is a hogyan számított, hanem az, hogyan lesz a hogyanból mi. Vagyis a művészek elvetették a témákat, és az anyagok, technikák, médiumok sajátosságainak kutatásába szenvedélyesen vetették bele magukat. Mondhatnánk, a hordozók kezdtek el tematizálódni. Ez a jelenség minden médiumban megtörtént, elég a fotóra vagy az akkor még újdonságnak számító videóra gondolni. Ezen médiumok esetében rövid előtörténetük vagy pedig éppen teljességes újszerűségük – és itt a számítógépre is gondolnunk kell – az, ami a kísérletező, az alkotás folyamatára – és nem végtermékére, a műalkotásra – koncentráló művészeknek nagy mozgásszabadságot biztosított.

Ugyanez a kutató törekvés azonban a régi, az akadémiai oktatásban rég elfogadott, a kánonhoz tartozó, sőt annak alapját képező médiumokat (amelyeket diszciplínáknak neveznek) is érintette. A felsőoktatási intézményeknek újítaniuk kellett! A rajz nagy és korábban teljesen mellőzött lehetőségekkel kecsegtetett. Ebben ugyanis van egy könnyedség a festészettel szemben: vázlatokban, a műalkotás bensőséges folyamatában nyilvánulhat meg. Sokszor csak az ötleteket jegyzi le vagy gondolatok szerkezetét fogalmazza meg anélkül, hogy a dolgok végső kérgét is ráhelyezné és ezáltal megadná nekik a „végső formát”. Ezeket a lehetőségeket a konceptuális művészet nagymértékben felvetette.

Ennek a mediális kutatásnak az eredményei csak később hatolnak be az egyetemi oktatásba. A főiskolák csupán később értelmezik át a „diszciplínák” megközelítését a vizuális nevelés folyamatában.

Most konkrétan a kolozsvári terepre gondolva, elmondhatjuk, hogy az ottani grafika a hatvanas-hetvenes években országos presztízzsel rendelkezett. A városban jeles grafikusok éltek abban az időben, akik a műfajok és stílusok meghatározásában autoritást jelentettek. Éppen ezért a kísérleti rajz problémájának a bevitele a művészeti életbe, és ezen belül a főiskolára, nem képezett egyszerű vállalkozást.

A kiállított tanulmányok, amelyek a nyolcvanas években készültek, bizonyítékai a fent említett törekvés behatolásának a főiskolára.

A mögöttük lévő pedagógiai program, amelyet Ioachim Nica dolgozott ki, illetve három tantárgyon keresztül ültetett gyakorlatba – sokszorosított grafika, rajz és kompozíció –, éppen a rajznak és a rajzoktatásnak az újjáértelmezését kísérelte meg.

A klasszikus akadémiai vizuális nevelés az anatómiai tanulmányra, a perspektíva törvényeinek elsajátítására, a kompozíciós szabályok megtanulására építette a rajz feladatát. Ez a nevelés Ioachim Nica szerint ígéretként fogalmazható meg. Eszerint az újoncnak előbb kell elsajátítania azokat az eszközöket, amelyek majd úgymond „igazi” művészi életében hasznára válnak. Ebben a megközelítésben viszont a művésznövendék a tanulás folyamatában nem rendelkezik olyan indoklással, amely munkájának elvégzését rövid távon is stimulálóvá és élvezhetővé tenné, amivel azonosulni tudna, és amiben identitását teremthetné meg/ismerhetné fel.

Ezzel szemben Ioachim Nica témafelvetései a diákok bevonását célozták. Õk munkájuk során nemcsak leolvasnak, leképeznek ceruzájukkal és ezáltal jártasságot nyernek a mesterség fortélyaiban, hanem a ceruzájuk által hagyott nyomra figyelve, témát elfelejtve fel is fedezik – vagy felfedezhetik – azokat az értékeket, amelyek plasztikailag, de az egyén szintjén is kifejezők, tartalomhordozók lehetnek.

Nica professzor szerint ugyanis már a művészeti gyakorlat legelején a rajznak mint médiumnak egyesülnie kell az expresszióval, tartalommal. Természetesen a tanulmányok ezt különféleképpen és különböző szinten valósítják meg. Vannak rajzok, amelyeken a vonal csupán illusztratív, illúzióteremtő szinten marad, míg másokban a rajz konceptuálisan reflektál önmagára és ezáltal a diák gondolatainak, értelmének térképévé alakul át, a vizuális gondolkodásnak több rétegét mutatva fel. Így már kezdettől fogva, és az egyes feladatok megoldása alatt is, a növendék érezheti munkájának motivációját. Művészetének eszközeit felfedezve önmagát is kifejezi általuk.