Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. Író, költő, a kolozsvári Polis Könyvkiadó szerkesztője. Kötetei: Ikarus imája (versek, 1994), Bolyongás (versek, 1997); A menyét lábnyoma (esszék 2003); Meghívó minden keddre (publicisztikák, Papp Sándor Zsigmonddal közösen, 2005), Visszaforgatás (próza, 2006).

irodalmiriport-pályázat, dicséret

Demény Péter

Remény a szatyorban

„Megyünk a Billába!”, „A Billában vettem!”, „Nézd meg a Billában!” – ilyen és ehhez hasonló felkiáltásokat lehet hallani nap mint nap, s mint minden nyelvi közlés, ezek sem puszta ténymegállapítások: a mondatok mögött egy olyan jelenség rejtőzik, mely egyrészt örvendetes, másrészt azonban feltétlenül elemzésre vár.

A romániai Billa honlapjáról (www.billa.ro) megtudhatjuk, hogy 1953-ban a harminchat éves osztrák zongorista, Kurt Wlatschek üzletet alapított Bécsben. A mindössze 40 négyzetméteres helyiségben kozmetikumokat árultak, a „kifogástalan minőség – kedvezményes ár” elve szerint. A zenésznek 1960-ban már 45 üzlete volt, s a diszkont-stratégia az élelmiszerek területén is eredményesnek bizonyult. Az üzletlánc 1961-ben kapta jelenlegi nevét: a mozaikszó a Billiger Laden (olcsó bolt) kifejezésből alakult. Mára ezernél több ilyen üzlet működik Ausztriában, és Európa más országaiban is virágzik, Olaszországtól Szlovákiáig és Csehországtól Bulgáriáig. Romániában 1999 februárjában nyitották meg az első Billát Bukarestben, azóta más városok mellett Temesváron és Sepsiszentgyörgyön, Galacon és Brãilán is épült.

A kolozsvári fiók 2400 négyzetméter, parkolója 273 helyes – a legnagyobbak közé tartozik. Az üzlet gyakran tele van, tehát heti, mondjuk, négy alkalommal négyszáznál több család vásárol be itt, hiszen azokkal is számolnunk kell, akik gyalogosan érkeznek. Ha egy átlagos családot háromtagúnak veszünk, akkor (csupán a forgalmasabb napokat számítva) 19 200 ember jár ide havonta.

De itt sem a puszta számok a lényeg, hanem az, hogy mi hámozható ki belőlük. Elsősorban az, hogy kezd kialakulni egy Billa-réteg. Ez terjedelmesebb és lakhelye szerint elszórtabb, mint gondolnánk. A szétszórtság oka a hasonló jellegű üzletek gyatrább minősége. „Nem olyan…”, „nem jó az áru”, „nem annyira olcsó”, mondják az ismerőseim, s a szellemesebbek: „nem profi”. Mi magunk is a Hajnal negyedből buszozunk idáig, mások a Donát lakótelepről vagy a Györgyfalviból.

A Billa-réteg tehát nem elégszik meg akármivel (az ember becsülje meg magát…), és valószínűleg középgazdag. A nettó átlagbér az idén szeptemberben 736, októberben 742 új lej volt. Mi hetente mintegy 50, havonta 200 új lejt hagyunk a Fenesi úton, s kettőnk fizetése csak valamivel több, mint az átlagbér. Azt gondolom, a Billa-réteg nagyrészt olyanokból áll, akik havi pénzük harmadát-negyedét áldozzák az üzlet áruira. Miért? Mert a kiemelkedően gazdagok per definitionem kevesen vannak (19 ezren biztos nincsenek), és mert a Billában hiába keresnénk luxuscikkeket – aki oda tart, az általában valami alapvetően szükséges terméket szeretne vásárolni.

A Billa-réteg másik jellemzője, hogy a vajúdva születő jólét derékhadának képviselőiből áll. Olyanokból, akik már nem csupán megtapasztalták valamiképpen a minőség előnyeit, hanem igénylik is a minőséget és mindazt, ami vele jár: a pontosságot, a tisztaságot, a megbízhatóságot. Nem fényűzően élnek, de nem is nyomorban. Viszonylagos biztonságban inkább.

Ha az ember a Billában sétálgat a vásárlókocsijával, az az érzése, itt minden árut a maga helyén tárolnak, és mindegyiket optimális körülmények között. Ha odaér, mondjuk, a felvágottak pultjához, egyenruhás (sárga kötényes) elárusítónők szolgálják ki jól nevelten, semmit nem fognak meg kézzel, mindent ropogós papírba csomagolnak, és a csatológéppel ráillesztik az árcédulát. Mikor kiállja az olykor bizony hosszú sort, a pénztárosnő beüti az árakat, a gép összeadja őket, s a végén egy rövidebb-hosszabb szelvénnyel távozhatunk. Séta közben hol ilyen, hol olyan szendviccsel kínálnak meg, hogy megkóstoljunk valamit, ami finom és kedvezményes. Tényleg finom és tényleg kedvezményes.

Ugyanakkor van a Billának egy nevelő funkciója is. Amellett, hogy egy ilyen helyen még azok is megpróbálnak viselkedni, akik hírét sem hallották a gyerekszobának, az üzlet aktívan is tanítja vásárlóit. Egy példa: az utóbbi időben a pékáru kikerült a pult mögül a felvágottak előtt elhelyezkedő polcra. Nos, ettől a pillanattól kezdve bárki csupán az ott levő műanyag zacskók segítségével foghatja meg a kenyeret és a süteményeket.

Mindez azért olyan fontos, mert a sokat lobogtatott és mélyen lejáratott polgári gondolat és életmód egyik fő tulajdonságára ismerhetünk benne. „New Yorkban plasztikus a Pascal-sor: »Soha ne mondjuk egy emberről, hogy ’matematikus’ vagy ’szónok’… csak azt mondjuk, hogy ’úriember’.« És: »Rossz jel, ha találkozunk valakivel, és eszünkbe jut a könyv, amelyet írt.« Ehhez a mondathoz – a fogalmazáshoz és a megértéshez – kell az a bizonyos »reflex«, ami Európa. Egy amerikai bajosan érti, hogy nem az »úriember«, akinek születési előjogai vannak, nem is az, akinek sikere van, vagy örökölt, hanem az ember, aki mindenben helytáll. Tehát nem azért »úriember«, mert »jó író«, és »sikere van«, hanem azért jó író, mert úriember – hiszen máskülönben nem írna, mert úriember nem vállalkozik olyasmire, amihez nem ért. Ezt Amerikában csak kevesen értik, mert itt mindenki, mohón, vállalkozik mindenre, akkor is, ha nem ért hozzá.” Márai mondataival talán közelebb kerülhetünk a megértéshez, s még a valósághoz is. Ugyan mit „örököltünk” mi, Ceauºescu diktatúrájának túlélői vagy e korszak következményeinek megszenvedői, milyen előjogaink lehettek?! Frusztrációkat örököltünk, s ez az örökség egyetlen előjogunk is egyben. De ha valami olyasmit hoznak be közénk, amit külföldön találtak ki és nemesítettek más hagyatékok birtokosai, akkor észrevesszük és megbecsüljük ezt az értéket: a szemmel láthatóan jól végzett munkát.

A Billa-üzletlánc a remény üzletlánca; a Billa-réteg a remény rétege.

A remény azonban csak bizonyos határok között remény – ha eltömegesítik, menthetetlenül elértéktelenedik. (Nyugaton sok kisebb közösségből alakul a társadalom.) Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy a Billa megjelenésével megcsappant az angrók közönsége. Egyrészt a nagybani bevásárlóközpontok a város szélén terülnek el, ahová eljutni valóságos kirándulás. Másrészt úgy elvész ott az ember. Minden annyira nagy: a terület egy falut is kitesz, bolyonghatunk benne, míg el nem fáradunk; egyik polctól vagy saroktól a másikig perceken át kell caplatni; a sorok azokhoz a tehervonatokhoz hasonlítanak, melyeknek kocsiit hiába számoljuk, mintha sohasem érkezne el az utolsó.

A Billa nagysága éppen megfelelő. Amikor kijövök a lépcsőházból, egy idős házaspár gyógynövényüzlete mellett kell eljönnöm, s a kirakatüvegen át mindig integetek az asszonynak vagy a férfinak, és a buszbérlet megújításakor régi ismerősként köszönök a fülkében ülő hölgynek. Mindez azt az érzést erősíti föl bennem, hogy itthon vagyok: nem csupán a szűken vett családom tagjai ismernek jól, hanem a sarki boltos is. Ugyanez a szívet melengető érzés fog el a Billában is, hiszen az üzlet elég nagy ahhoz, hogy nyugodtan bóklászhassak benne, de elég kicsi ahhoz, hogy intim lehessen. Most már tudom, melyik elárusítónő a legkedvesebb, melyik pénztárosnő a legudvariasabb, és melyik volt az osztálytársam nagymamájának az unokahúga. És ez azért fontos, mert így a jólétet leginkább jelentő s olykor szorongást kiváltó kapitalizmus interiorizálódik, családiassá, emberivé, elérhetővé válik. Az osztrák zongorista révén fantázia és melegség költözött a kereskedelembe.

A Billa-szatyor még sohasem csapott be; a Billa-szatyorban lehet reménykedni. És ez mindannyiunkra ránk fér.