S. Németh Antal közíró, iskolapszichológus, érdemes tanár (Petrozsény, 1939). A Babes– Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet, majd a brassói és bukaresti egyetemeken iskolapszichológusi szakképesítést. Nagyváradon dolgozott különböző tanintézetekben, nyugdíjba vonulásáig. Több száz ismeretterjesztő írást, publicisztikát, színikritikát és szakcikket közölt. Számos munkafüzetet, pedagógiai kézikönyvet írt és szerkesztett.

irodalmiriport-pályázat, különdíj

S. Németh Antal

„Szíve meghasada…”

A szív és érrendszer kóros elváltozása népbetegség, mondják a szakemberek. A lakosságnak közel fele érintett, ezért megszoktuk már ezt is, mint a mások halálát. Egyszerű, hétköznapi sztori, amit most elmondok. Olyan, amiből naponta több száz is előfordulhat, ezért már csak annak dráma, annak érdekes, aki megéli. Vagy mégse?

A gyorsmentő tisztje odaszólt a sofőrnek, hogy kapcsolja be a szirénát és siessen. A hordágyon fekvő páciens újra elvesztette az eszméletét. Pedig már fent a lakásban infúziót kapott a hideg, verejtékező, sápadt, szederjes ajkú beteg. Akkor épp magánál volt. Még a lépcsőn is szólt, hogy lóg a feje, póckolják fel. A mentős nem kezdett magyarázkodni, hogy az agy vérellátása ilyenkor rendkívül fontos, és ezért jobb, ha lóg a feje.

A gyorsmentős, aki utolsó éves orvostanhallgató volt, a pacák pulzusán tartotta a két ujját. Alig érezte. Mérges volt, mert az előtte ott járt mentőorvos csak két tabletta nitroglicerinnel hagyta ott a beteget, aki folyamatosan hányt, öklendezett és hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért. Súlyos ritmuszavart és a vérnyomás vészes zuhanását észlelte nála, a szívinfarktus egyértelmű jeleit. A végén még ez is meghal itt nekem, mondta magában, s aztán újra szólt a sofőrnek, hogy siessen. Nem kívánta mentős gyakorlatát egy hullával kezdeni.

Az ügyeletes szívgyógyász azonnal lejött, megnézte a közben már elkészített EKG-t és az előző infarktusnál kiállított papírokat, amelyeket a beteg felesége magával hozott. Vette a sztetoszkópot és végighallgatta a férfi mellkasát. Világos, „infarct miocardic”, diktálta a nővérnek, aki máris szólt a betegszállítóknak, hogy vigyék a kómást az intenzívre.

Amikor a doki kilépett, a páciens felesége ott állt az ajtó előtt és szorongó hangon kérdezett. A doktor nem akart balga reményeket kelteni a nőben. A sokszor látott szívhaláltól kissé már fásultan, őszintén megmondta, hogy a férfinak nagyon kevés esélye van az életben maradásra. Fáradtan ment fel az osztályára, hát igen, július van, a „szívesek” hónapja, ez ma már a harmadik súlyos esete.

A férfi nem tudta, hány órát, napot feküdt eszméletlenül. Vagy mégsem volt teljesen eszméletlen? Töprengett magában. Úgy rémlett neki, hogy sokszor hányt, és hallotta, hogy gyakran fütyül valaki. Vagy valami? Ezt hívják kómás állapotnak? Lehet. Majd megkérdezi valakitől.

Két vagy három nap telt el, amíg teljesen öntudatára ébredt. Meghallotta a felesége halk hangját. Kinyitotta a szemét, a feleségét és két ismerős leányt látott, összeszedte magát. Mosolygott, és mintha semmi sem történt volna, beszélgetni kezdtek. Nem szabad elhagyottnak lássanak – gondolta. Aztán a lányok elmentek.

Milyen nap van ma? – kérdezte a feleségét. Kissé furcsállta a választ. Létezik, hogy hétfő óta csak most, szerdán tért észhez? Végül is kezdte emberül érezni magát. Kezdett gondolkozni. Most azon, milyen érdekes, hogy vannak helyek, ahol az ember elveszíti az időérzékét. A börtön és a kórház ilyen. Így volt ott Kolozsváron is, amikor letartóztatták. Akkor se tudta két nap után, hogy milyen nap van. Az ember érzékeli az idő múlását, de nem tudja viszonyítani.

Most jó, semmi nem fáj, a szegycsont körüli tűrhetetlen fájdalom mintha nem is lett volna. A szokásos fejgörcsök is elmaradtak.

A felesége elmondta, hogy a doki szerint újabb infarktusa volt, ezért legalább két hétig itt tartják. A horgászatnak vége, arról mondjon le. Kibírom, gondolta magában.

Pedig nehezen bírta a kórházat, és különösen az intenzív osztályt. Ott minden nap meghal valaki. Az a nő ott az ajtó melletti ágyon tegnap még vígan csevegett a nővérekkel, ma tizenegy óra körül már lepedőt húztak az arcára. Nem vitték el azonnal. A délfelé szállingózó beteglátogatók még ott találták.

Ja, beteglátogató. Az egy ronda teremtménye az Úrnak. Soha nincs tekintettel a betegre, aki ott haldoklik mellette. Õ a városban történt gyilkosság részleteit meséli nagy hangon a szomszéd ágyon ülő látogatónak.

Talán egy hét után azért már idomult az intenzívhez és már a saját lábán ment az új – luxusszállónak beillő – kétágyas kórterembe. Szobatársa R. E. volt, a kiváló román esszéista és irodalomkritikus, Kafka-szakértő. A csont és bőr írónak rákja volt. Egy hét múlva másik kórházba vitték, pár nappal később az égiek magukhoz szólították.

A beteg egyedül maradt. És ez jó volt. Esténként, amikor a tikkasztó nyári meleg alábbhagyott, odaült az ablakhoz és gyönyörködött a lemenő nap fényében, és eltöprengett azon a furcsaságon, hogy az ember a természetet nemcsak materiálisan teszi tönkre, hanem esztétikailag is lejáratja. A naplemente vörös fényeiről már nemcsak festeni, de beszélni sem szabad. Azt mostanság mindenki giccsnek tartja. De nem azért, mert ezek a gyakori bíborvörös naplementék a légszennyezésnek legbiztosabb jelei. Ezt senki nem gondolja. De a bíborvörös naplemente mára már giccs lett a vásznon és a papíron egyaránt.

Egy reggel szörnyű fejfájásra ébredt. A bal oldali éjjeliszekrény alsó polcán volt fájdalomcsillapító, utánanyúlt. Akkor leesett az ágyról. Hallotta, mikor nagyot huppant a teste. Megpróbált felkelni, bal kezével kapaszkodni, nem ment, aztán a jobbal próbálta magát visszatornászni az ágyba. Nagy nehezen sikerült. Nem értette, hogy mi történt vele, de nem csengetett, és nem szólt a nővérnek sem.

Figyelni kezdte magát, a bal fele nem mozgott, se a keze, se a lába. Pedig érezte, látta, hogy van. A jobbal felemelte a bal kezét, de amikor elengedte, az visszahullt a lepedőre. Még ekkor sem szólt senkinek. Csak délben az asszonynak mondta el, hogy mi történt vele: „Azt hiszem, megbénult a bal felem.” A felesége azonnal rohant a dokihoz. Az jött, megvizsgálta, csóválta a fejét, majd megkérdezte a beteget, hogy beleegyezik-e egy gerincpunkcióba? A beteg arról már hallott, hogy ez a gerincváladék megcsapolását jelenti. A kiszívott folyadék állagából szoktak következtetni az agyvérzésre. Beleegyezett. Másnap délelőtt egy kis doktornő elvégezte a csapolást. A kapott váladék kristálytiszta volt.

Nem agyvérzés, beszélték egymás közt az orvosok, mert ha az lett volna, a gerincváladék zavaros. Először tudott meg a páciens valamilyen érdemi információt a betegségéről. A doki elmentében még visszaszólt:

– Mindjárt levisszük echóra.

A betegszállító egy kerekes székbe ültette, mert se állni, se járni nem tudott. Már a földszinten jártak, amikor szembe jött vele – vagyis hát őt is tolták egy kerekes székben – a coxartrózissal műtött kollégája. Groteszk volt a jelenet, olyan, mint Páskándi abszurdjában, A bosszúálló kapusban, a két kerekes székben ülő figura, a különbség csak a harc tárgya. Azok a hatalomért, ezek meg az egészségért harcolnak, hogy ennek birtokában szürke kis létükkel a hatalmat kiszolgálják.

Az ultrahangos vizsgálat hosszan tartott. A bal oldalára fektették, semmit nem látott a képernyőből, csak hallotta a szívhangjait. Ha az volt, az a tompa és monoton dobpergés, amit a gép hallatott. Ez a szívverésem „visszhangja”, mondta magában. Ha már echográfia, halljam is, próbált humorizálni. Eszébe jutott az a régi bakelitlemez, amelyen szívhangok voltak, és amit arra tartogatott, hogy zenei aláfestésként használja fel egy irodalmi műsorban. Most ebben a műsorban a saját elidegenedett szívhangjait hallja, övé a főszerep, ő a „bonviván”. Pedig erre soha nem vágyott.

Délután elmesélte a feleségének, hogy miből állt az ultrahangvizsgálat. Mert mi mást mondhatott volna. A doki vele semmit nem közölt. Ha fontos lett volna, biztosan neki is mondanak valamit.

Másnap újra az ultrahangvizsgálatra vitték. Most már három szívspecialista is nyomogatta az oldalát azzal a műszerrel, vizsgálgatták, nézegették, hallgatták. És megint nem mondtak semmit. Pedig erősen figyelte a beszélgetésüket. De semmit nem értett belőle. Valószínű, akkor sem értette volna, ha magyarul beszélgetnek az esetről. Mert úgy látszik, „eset” lett belőle, ha ennyien összesereglettek az echós szobában. Annyit azért közöltek vele, hogy semmiképp nem mehet haza. Egyelőre nem, pedig már harmadik hete nyomta a kórházi ágy kiálló rugóit.

Amíg a felesége és a rokonság bírta erővel, mindig volt mellette valaki, mert még járni nem tudott. Aztán a jó ismerősök következtek, egy délelőtt, egy délután. Este tíztől a kórházi takarítónő vállalta a felügyeletet. Órabérben. Mindenki sétáltatta, így lassan újra megtanult járni. De a keze lógott és a szája is kissé ferde volt.

Kiderült, hogy fel kell vigyék Kolozsvárra, hogy pontosítsák a diagnózist és valami doplerrel is megvizsgálják. A drága barát F. vitte fel egy mentőkocsival, délben indultak és este hozták vissza a váradi klinikára. Kissé elgyötörte az út.

Az egyetemi professzor valami anevrizmusról beszélt a vizsgálat során, amit meg kell műteni. Fogalma sem volt, hogy az mi lehet. Másnap, amikor az orvosa, P. V. megnézte a kolozsvári papírokat, elégedetten mondta, hogy a diagnózisa helyes volt. De hogy az mi, arról nem beszélt a betegnek.

Máskülönben jól kijött a dokival, aki úgy 35 körüli és szinte mindig mosolygó férfi volt. Csak akkor váltott komolyra, amikor a sztetoszkópot a beteg mellére tapasztotta, és két ujjával kitapintotta a páciens bal csuklóján a verőeret. Olyankor messzire nézett, mintha valahol a távolban egy ködös képernyőn megjelenne a beteg szíve, és ő látná annak minden kóros elváltozását.

Ez a betege soha nem panaszkodott, mindig azt mondta, hogy köszöni, jól van. De hát mire is panaszkodott volna? Semmi rosszat nem érzett, két ebédet is meg tudott enni, és amióta a fél fele lebénult, azóta az eddigi életét végigkísérő fejfájása is elmúlt. Milyen igaz a közhely, hogy minden rosszban van valami jó. Olvasni ugyan nem tudott, mert azon a kiesős reggelen a látótere beszűkült. A könyvben csak a fél oldalt látta, és a fejét kellett mozgatnia, ha végig akarta olvasni a megkezdett sort. Azért jól megvolt. Délutánonként, amikor a felesége hazament, azzal szórakoztatta magát, hogy képzeletben előadásokat tartott a pánikról meg az agresszióról, no és a terrorizmusról. Megpróbálta fejben úgy felépíteni az előadásokat, hogy azok kellően tudományosak, de azért közérthetők legyenek. Ilyenkor mérgelődött, ha a délutáni vizittel megzavarták, mert utána már nem volt kedve folytatni.

Ha S. doktornő volt az ügyeletes, az kivételnek számított. Õt mindig nagyon várta, mert nemcsak külsejében volt igen-igen szép, de rendkívül finom lelkű és lelkiismeretes orvos volt, akivel mindig öröm néhány banális szót váltani.

Másfél hónap után azért már nagyon vágyott haza, meg horgászni a Körös-partra. De a doki nem biztatta, egyre többször mondta a feleségének, hogy a férjét meg kell műteni, akár Kolozsváron, akár Magyarországon, ahol jobbak a körülmények, no meg a szakemberek is.

A Segítő Jobb révén került a Debreceni Szív- és Tüdőgyógyászati Klinikára. Nagy nyolcágyas szobában egy ajtó melletti ágyon helyezték el, ami mindenképpen előnyös volt. Már az első álmatlan éjszakáján meglepetés érte. Úgy éjfél után néma léptekkel bejött az éjszakás nővér, és minden beteg lábánál elidőzött néhány másodpercet, az erősen horkolókat enyhén megérintette, és azok abbahagyták a horkolást. Ez a néma „nővérvizit” eddig ismeretlen volt a betegnek.

Másnap aztán elkezdődtek a már ismert vizsgálatok. Itt sem mondtak semmit az orvosok. Az echocardiográfiánál csak neki nem adták a kezébe a vizsgálati eredményt leíró papírt, sőt, kerekes széket kértek és azzal vitették vissza az emeleti kórterembe. Nem értette, hogy miért.

Másnap délfelé a főnővér aláíratott vele egy papírt, hogy tudomásul vette a szívkatéter-vizsgálat rizikóit és aláveti magát a műveletnek. Fogalma sem volt arról, hogy ez miből áll, de aláírta, mert szörnyen kíváncsi volt a vizsgálatra, és különben is bízott az orvosokban. Az a fajta beteg volt, aki vakon bízott a gyógyító szakemberekben. Mindent pilulát bevett, minden utasítást megfogadott, mert nagyon meg akart gyógyulni.

Lent aztán megtudta, hogy a szívkatéter az eddigieknél valamivel komplikáltabb vizsgálat. A meztelenre vetkőztetett beteget egy műtőasztalra fektetik, jól betakarják, és a jobb combtőnél érzéstelenítés után megnyitnak egy vastag eret. Az így nyert résen egy vékony és igen hosszú csövet tolnak fel, először a szív koronaereibe, majd a szívbe. A cső haladását egy nagy képernyőn nézi a vizsgálatot végző orvos, aki közben a beteget mindig előre informálja arról, hogy mit fog érezni. Mindezt a külső előtérben videón követték az orvostanhallgatók, a vizsgálatot végző Cs. K. egyetemi adjunktus tanítványai.

A beteg csak ritkán nézett a képernyőre, hallgatta a doktor nyugodt, meleg hangját. Amikor néha a képernyőre pillantott, a szürke mezőben egy fekete kígyót látott ide-oda tekergőzni. A combtőnél feltolt cső furakodott felfelé. Aztán egyszer csak azt mondta a doktor:

– Most melegséget fog érezni a torkában.

Odanézett a kontrasztosított képernyőre, és ott látta a kinagyított lüktető szívét, és benne a csövet.

– Ne nézzen a képernyőre – szólt rá a doki.

Majd utasításokat adott az asszisztenseknek. Látta, hogy azok valamit odanyújtanak az orvosi maszkban dolgozó adjunktusnak. Ekkor újra odapillantott a képernyőre, és látta, hogy a „kígyó” valami fekete folyadékot „köp” a szívébe. De a folyadék kis idő után egy apró hasadékon eltűnt.

Valójában a beteg nem tudta, mi is az, amit lát, és nem volt ideje gondolkodni sem, mert pár perc múlva hatalmas tampont helyeztek a combhajlatába és visszavitték a kórterembe azzal az utasítással, hogy feküdjön hanyatt és lehetőleg mozdulatlanul.

Kínos éjszakája volt, bár semmije sem fájt, de a mozdulatlanság és az, hogy vagy két liter teát kellett meginnia és kacsába pisilnie, zavarta.

Két nap múlva hívták a szívsebészeti konzultációra. Bent a konzílium orvosai közül egy fiatal, nagyon szimpatikus és energikus szívsebész végre nyíltan megmondta azt, amire már hónapok óta kíváncsi volt. Erről a sebészről, V. M. adjunktusról sokat hallott már. Boszorkányos sebészi beavatkozásairól legendákat meséltek a betegek. Hogy Svájcban egy darab hátizommal „foltozta be” valakinek a lyukas szívét. Most is egyszerűen és világosan mondta:

– Uram, a maga szíve ki van lyukadva. Meg kell műteni. Vállalja a műtétet?

Ez végre egyenes beszéd volt. Bár kissé meglepte a nyíltság. Átvillant az agyán, hogy amikor a Kőmíves Kelemenné című magyar népballadában azt olvasta, hogy „szíve meghasada, s a föld is alatta”, akkor azt gondolta, hogy ez amolyan népköltészeti túlzás, aminek semmi reális alapja nem lehet. Mi az, hogy lyukas valakinek a szíve? De most válaszolnia kellett a sebész kérdésére, nem merenghetett a népballadákról. Kissé pofátlanul visszakérdezett.

– Van más választásom?

Pedig már régtől sejtette, hogy a műtét az egyetlen esélye az életben maradásra.

– Akkor csütörtökön megcsináljuk. Holnap áthelyezik a II. Sebészeti Klinikára – fejezte be a beszélgetést V. M. doktor, a „mágus”.

A Szívsebészeti Klinika épülete a debreceni Nagyerdő klinikái között talán a legfiatalabb és legmodernebb épület. Egybeépítették az öreg szívklinikával.

A váradi beteg alighogy elfoglalta az ágyát, máris megkezdődtek a műtét előkészületei. Először egy altatóorvosnő vizsgálta meg és kérdezte ki. Azután egy fiatal sebész, akiről kiderült, hogy margittai, a lábát kezdte vizsgálni, hogy eldöntse, honnan vegyenek ki egy kb. 20-25 centis eret a by-passhoz. A beteg nem tudta, hogy ez mit jelent, de nem is számít – gondolta –, mostantól úgyis az orvosok és az isteni gondviselés intézik a sorsát. (Később megtudta, hogy ez az angol szó áthidalást jelent. Szóval a szívembe építik a Sóhajok hídját, próbált magában jópofáskodni.)

Csütörtök reggel a műtéthez befürödve várta a beteghordozót. Kilenc órakor tolták be a műtőbe, ahol az asszisztensek és két aneszteziológus doktornő vette kezelésbe. Azt gondolta, most már csak megkérdezi, milyen esélye van az életben maradásra. Itt is világos választ kapott. Betegsége alatt most először mondták meg neki pár szóban, amire mindig kíváncsi volt.

– Az elzáródott koszorúerek miatt az infarktusnál elhal a szívizomnak egy része – mondta a nagyon kedves doktornő –, magánál el is hasadt ez a rész. Most attól függ, milyen nagy a szív bal kamrájának elhalt része, mennyit kell abból kivágni. Ha túl sokat, akkor túl kicsi lesz a szervezet vérellátását biztosító pumpa, és így az életesélye is kevesebb – világosította fel pár szóban, miközben a nyaki főérbe helyezett egy vastag tűt, a mellkas különböző részein meg mindenféle szenzorokat.

A keskeny műtőasztalon heverő páciens agyán átvillant, hogy végre megtudta azt, hogy mi is van, vagy volt (?) vele. Majdhogynem felvidult, de legalábbis megpróbált szellemeskedni. Sok sikert kívánt az orvosoknak. Az aneszteziológus „vette a lapot”.

– Maga csak bírja ki – mondta, miközben arcára helyezték az altató maszkot.

Elalvás előtt még odapillantott a falon függő órára: háromnegyed tíz volt.

Élek, létezik? – kérdezte magától a lassan ébredező, de nem merte még a szemét kinyitni, mert félt, hogy álmodik. Aztán csak kinyitotta, és megpróbálta felmérni a helyzetét. Este volt. Meztelenül feküdt az intenzív osztályon, szájában, torkában egy cső volt, nyakában, mellében, gyomrában is csövek, és persze a péniszében is. Az egyiken befelé folyt a vér, a többin meg belőle folyt kifelé valami véres váladék. „Színes riporttéma”, mondta volna máskor, de most az agya ehhez túlságosan is tompa volt. A feje fölött valami elektronikus szerkentyű mutatta a vérnyomását, pulzusszámát és a kardiogramját.

A magáét ugyan nem látta, de vele szemben, egy ugyanolyan kerekes ágyban, egy szintén frissen műtött páciens feje fölött hasonló műszerek voltak, és rájött, őt is hasonlóképpen „monitorizálják”. A műszerek valamit jelezhettek, mert egy nővérke termett ott és rászólt, hogy erőteljesen lélegezzék. Gyakorolja a szuszogást, hogy majd akkor is tudjon szuszogni, ha a légcsövéből kiveszik az oxigénes csövet. Megpróbált mélyeket lélegzeni, de fárasztotta, ezért alábbhagyott az erőlködéssel. De a monitor ismét füttyentett, és máris rohant a nővérke. Itt nagyon vigyáznak az emberre, gondolta. Fegyelmezettnek kell lennem. Este tíz felé kivették a torkából a csövet, és csak az orrlyukába fújta két kis cső az oxigént.

Az nagyon furcsa volt, hogy sehol semmi része nem fájt. Alaposan bedrogoztak, ha nem érzek semmi fájdalmat – gondolta. Volt már egypár kisebb műtétje, és azok bizony szörnyen fájdalmasak voltak.

Persze, éjszaka aludni nem tudott. De minek is aludt volna? Az embernek nincs minden nap egy szívműtétje. Jobb, ha figyeli, mi történik körülötte.

Az éjszakás nővér óránként jött és ellenőrizte a monitort meg a belőle kifolyó nedvek mennyiségét és állagát. Néha egy monitoros masina egyenletesen fütyülni kezdett. Ilyenkor nagy sürgés-forgás támadt. Később rájött, hogy az egyenletes fütyülés azt jelzi, hogy valakinek a szíve leállt, és azt újra kell indítani. Minden bizonnyal erre szolgál az ő melléből is kiálló szigetelt drót, amit egy külső „pészmékerre” kapcsolnak, hogy az serkentse a lazsáló szívet. Milyen kár, mondta magában, hogy a szerelemben ellanyhult szívekre nem lehet ilyen újraindítót meg ritmusszabályozót kötni. Pedig ott is elkelne.

Reggel felé elszundított, és amikor a nagyvizit jött, már egészen jól érezte magát. Bár a gyomra tájékán beléhelyezett ujjnyi vastag csövek most már minden mozdulatára enyhén „szúrták” a hasizmát. De ennél rosszabbat nem érzett. Megröntgenezték egy mozgatható masinával. A sebésze, V. M., akit az ébredése óta magában – mint az afrikaiak Albert Schweitzert – Nagy Fehér Doktornak nevezett el, többször is megvizsgálta. Õt is, meg a belőle kifolyó nedveket is. Délután úgy döntött, hogy a hasából a nagy csöveket kihúzzák. Az egyiket ő, a másikat a nővér rántotta ki úgy, hogy a művelet a legcsekélyebb fájdalmat okozta. Másnap, szombaton öt percre beengedték a feleségét, akinek azt mondta: jól, sőt kiválóan érzi magát. Ahogy a felesége elment, már vitték is fel egy kórterembe a kerekeken gördülő ágyán. Ott közölték vele, hogy felkelhet, ha vécére kell mennie. Pár nap múltán már az ebédlőbe is a maga ment.

A Nagy Fehér Doktor elégedett volt az állapotával. Egyszer elmondta, hogy az elhasadt szívéből kifolyó vért a hajszálvékony szívburok zsebszerűen tárolta. Ebben az öklömnyi méretű zsebben a vér megalvadt. A műtét előtti agyi embóliát is egy kis alvadt vérrög okozhatta. Közölte vele, hogy nemsokára visszaküldik a szívosztályra, mert a műtétet ellenőrizendő újra elvégzik rajta a szívkatéter-vizsgálatot. Ettől begyulladt egy kicsit, mert elkezdett képzelődni, hogy mi lesz, ha… Vagy tíz nap után Cs. adjunktus szívosztályán ugyanabba az ágyba feküdt vissza, ahol már előzőleg is volt. De most már félt a szívkatéterezéstől, pedig tudta, hogy a doktor mesteri figyelemmel és teljes lélekkel végzi ezt is. Amikor pár nap után sorra került, már tudatosan figyelte a képernyőt. Ugyanazt a műveletsort látta, a kígyózó cső már a lüktető bal kamrában mozgott. Majd a szívkamra belső falára fröcskölte a kontrasztanyagot. A képernyőn sötét köd terjedt szét, az anyag feloldódott a vérben. A varrat tökéletes volt.

A Nagy Fehér Doktor és társai, a mindig nyugodt Cs. adjunktus és munkatársa, P. doktornő a számukra megszokott munkát végezték. De a beteg tudta, hogy ő Debrecenben újjászületett.

Három hónap múltán újra munkába állt. Váradi kezelőorvosa néha azt mondja neki:

– Maga az orvostudomány csodája.

Ilyenkor a mélyen keresztény beteg önmagában helyesbíti. Csodákat csak a Jóisten tesz. Ezt is ő tette az orvosok által.