Miczki Gábor 1964-ben született Pásztón. A Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karát és a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemet végezte el. Jelenleg tervezőmérnökként dolgozik Budapesten. Hatvanban lakik. Eddig még nem jelent meg írása.

 

irodalmiriport-pályázat, dicséret

Miczki Gábor

Rendőrélet,

avagy egy rendőr is ember

– Jó reggelt! – köszöntött ma reggel is Ancika néni, az emeleti takarítónő, aki mindig korán benn van.

– Kézcsókom, Ancika néni! Hogy bír mindig ilyen korán felkelni?

– Tudja, édeském, nekem nem okoz nagy gondot, hogy hajnali 6-kor már itt suvickoljak. Szeretem csinálni, de a legfontosabb, hogy nem gondolok az uramra, aki már fél éve, hogy elhalt, a szentem. Mindig korán kelő voltam, tudja, azelőtt, hogy Pestre költöztünk, Galgahévízen laktunk. Volt ott mindenféle állatunk: tyúk, kacsa, liba, disznó, no meg tehén is. Fel kellett kelni korán hozzájuk, hogy ellássa őket az ember. Azóta meg, hogy Pesten vagyunk, mindez nem változott semmit. Fél négykor kipattan a szemem, oszt este tízig le se csukom. Magának azért bevallom, hogy tegnap a Colombón elszunyókáltam. Bírom a ballonkabátost, de valahogy nem bírtam végignézni. Maga látta? Ki volt a gyilkos? Azért nem tudom, mert az elején Dezső fiamnak vasaltam, tudja, ő rendőrnyomozó. Most nagyon be van fogva, mert ő a felelőse a holdfényes gyilkos utáni nyomozásnak. Hallott már róla? Már három nőt erőszakolt és gyilkolt meg az a gazember. De nem tartom fel, Oszkár. Biztos, nem a napot lopni és egy ilyen vénasszony szövegelését hallgatni jött be. Jó munkát! Kér kávét? Főzzek? Azt még én se ittam, mert éhgyomorra soha! Még enni nem volt időm, de a maga kedvéért főzök és iszom én is egyet.

– Köszönöm, Ancika néni. Kérek.

– Akkor főzök is!

Megvan! Ötlött eszembe közben, hogy kivel fogok interjút készíteni. Dezsővel! No nem a most ámokfutó gyilkosról, hanem valamilyen régi ügyéről. Jó lesz a szombati mellékletbe a rendőrnap miatt. Amíg elmélkedtem, a kávé el is készült.

– Itt van, kedves Oszkár. Friss, finom fekete!

– Köszönöm. Nagyon kedves magától, hogy gondoskodik rólam.

– Tudom én, hogy milyen jólesik. Volt otthon öt gyámoltalan férfim. A férjem meg a négy fiam. Mára csak Dezső maradt. Amúgy ő volt a kedvencem. Már kisgyerek korában is olyan gyámoltalan volt. Most se gondolná senki, hogy rendőrnyomozó. Az öcsém volt ilyen, már ameddig ismertem, mert ’56-ban kiment Amerikába. Ma meg, képzelje, mije van. Étteremlánca! Az USA tíz városában van étterme, a Best Dish, a legjobb étel nevet viseli mind. Szlogenje is van: Nálunk mindig Otthona legyen! Várjuk, hogy olcsón, jót egyen! Ma már milliomos. Tavaly volt itthon, hogy a feleségén mennyi arany volt! Vagy tíz kilót cipelt az a nő. Igaz, bírhatta, mert volt legalább egy mázsa.

– Ancika néni, lenne egy kérésem. Dezső fiával összehozna nekem egy riportot?

– Persze. Mindjárt hívom is. Á, még csak fél hét, alszik még. Csak nyolc után zavarhatom. De tudja mit? Itt a száma, mondja neki, hogy én adtam meg, és viselkedjen jól, mert letöröm a derekát. Tudja, mindig olyan szótlan, ha a munkájáról kérdezem. A titoktartás miatt van biztos.

– Igen – hümmögtem, és zsebre tettem a számot –, majd hívom a fiát. Finom volt a kávé. És köszönöm a telefonszámot is.

– Szívesen, mindkettőt. Mert tudja, kedvelem magát. Meghallgatja az embert és nem lerázza, hogy sok a dolga.

– Á, pár perc beszélgetés mindenkinek bele kell hogy férjen a napjába. Még egyszer köszönöm. Kezét csókolom, Ancika néni.

– Viszontlátásra, Oszkár. Jó munkát!

– Köszönöm, magának is! – és már porzok is el az irodámba. Bekapcsolom a gépet. A gép magához térése közben nézem, hogy ma milyen programjaim lesznek. 10-re a főnök hívott össze egy megbeszélést, 12-kor ebéd Lujzával, a volt feleségemmel, délután 2-kor az Aranyceruza Díj pályázat kiírásának megvitatása. Délután 5-re talán meg tudok szervezni egy időpontot Dezsővel. De először hadd beszéljek vele.

Már szállingóztak be a kollégák, amikor bevillant: mennyi is az idő? Az órámra nézve láttam, hogy már fél kilenc is elmúlt. Nosza, hívjuk Dezsőt! A telefon kicsörög, már a hatodikat számolom, mikor beleszól egy álmos hang:

– Egen!

– Jó reggelt kívánok! Mónus Oszkár vagyok a Jó reggelt! című újságtól. Az édesanyja adta meg a számát, aki itt dolgozik nálunk.

– Aha, maga a híres újságíró, akiről Anyu annyit mesélt. Miben segíthetek?

– A hétvégi rendőrnapra szeretnék egy riportot készíteni Önnel.

– Mire kíváncsi? Miről írna?

– A munkájával kapcsolatban szeretnék néhány kérdést feltenni.

– Rendben. Mikor?

– A mai este jó önnek?

– Nézem, egy pillanat… Aha, ha más nem jön közbe, akkor este 7 óra alkalmas nekem.

– Rendben, a Nyakas Nyakló éttermet tudja, hol van? Ott jó lesz?

– Igen. Tudom, hol van, találkozzunk ott.

– Megadom a számomat, ha valami véletlenül közbejön, akkor fel tudjon hívni – és diktálom a számsort.

– Viszontlátásra! – búcsúzom el Dezsőtől.

– Viszontlátásra! – így Dezső.

A nap gyorsan eltelt a szokásos eseményekkel. Már jócskán elmúlt 6 óra, amikor kezdek készülni a találkozóra: hangrögzítő, ceruza, jegyzettömb. Bepakolom az autóstáskámba, és irány a kocsim. Nincs nagy forgalom, így már fél 7-re odaérek a Nyaklóhoz. Bemegyek, a tulaj régi ismerősöm, mikor egy sihedercsoport balhézott és épp itt vacsoráztam, reklámmal felérő riportot készítettem vele. Hálás nekem, örökös vendége vagyok neki.

– Jó estét, István úr! – köszöntöm a tüsténkedő főpincért.

– Jó estét, Oszkár úr! – viszonozza az állandóan macsó, kicsit raccsoló főpincér.

– Hogy mennek a dolgok? Sok a vendég?

– Jól. Akad – válaszolja szűkszavúan. – Magának?

– Munka. Most is riportozni jöttem.

– Valami cicababa?

– Nem, egy öreg medve. Nyomozó.

– Zsaru? Mi a szösz? Valami gond van?

– Nincs. Csak a rendőrnapi mellékletünkbe írok egy cikket.

– Aha. Sarokasztal? Jó lesz?

– Természetesen. Épp kérni akartam.

Még egy-két szót váltunk útközben. Mikor odaérünk, megkérdi:

– Mit hozhatok?

– Tudja, a szokásost.

– Igen. Akkor a citromos szódát már készítem is! Sok-sok jégkockával – és elviharzik.

A noteszbe néhány alapkérdést puskaként bevések. A telefonban nem tűnt valami bőbeszédűnek a nyomozó. De ki tudja. Élőben minden és mindenki más. István közben kihozta az italomat. Mikor már oldalnyira rúgó firka összegyűlt, egy érces férfihang állt meg fölöttem:

– Jó estét! Deványi Dezső vagyok.

– Jó estét! Mónus Oszkár. Honnan ismert fel?

– Láttam Anyu-céges képet. Sok képen szerepel.

– Igen. Szoktunk fényképeszkedni. Foglaljon helyet!

– Köszönöm. Ne tegeződjünk inkább? Úgy közvetlenebb a beszélgetés. Úgyis „régi” ismerősök vagyunk.

– Igazad van. Sokkal közvetlenebb. Rendelj valamit! Én citromos szódát iszom.

– Tudod mit? Veled tartok. Igaz, még eddig soha nem ittam olyat.

– Jól oltja a szomjat és nekem finom.

– Megpróbálom én is. Hé, pincér! – szólította Istvánt, aki gyorsan ott termett az asztalunknál. – Én is ugyanazt kérek, mint Oszkár.

– Rendben, mindjárt hozom az úrnak – és elviharzott.

– Riportjaim alatt a diktafont be szoktam kapcsolni, ha a riportalany megengedi. Jegyzeteket természetesen mindig készítek.

– Tőlem nyugodtan felveheted az egész beszélgetésünket magnóra. Nem zavar.

– Akkor kezdjük a legelején: gyerekkorodban mi szerettél volna lenni? Már akkor eldöntötted, hogy csak rendőr leszel, vagy csak később?

– A világról a képem fokozatosan bővült, alakult és formálódott. Hétéves koromig falun éltem, libákat legeltettem. Sárból várat építettünk a közeli gyerekekkel, bújócskáztunk a tündérdombi bozótosban. Szerettem ott élni, akkor még nem érzékeltem, hogy ez milyen egysíkú, unalmas élet. Gyerek voltam. Gyerekként éltem. Gyerekhez való gondolatokkal, elképzelésekkel. Volt a faluban egy traktoros, a Feró, aki az egyik példaképem lett. Ötéves koromban traktoros akartam lenni.

– Jó kis szakma az – vágok közbe –, egész nap a friss levegőn lenni. Beszívni a sárgálló napraforgó illatát, megszagolni a frissen vágott fű burjánzó zöldjét vagy élvezni a szántás fényes földlapjait.

– Szintén a mezőgazdasággal kacérkodtál?

– Valamennyire igen, de az olvasás, a könyvek, a betű hatalma magába olvasztott.

– Akkor folytatom – tért vissza a témánkhoz Dezső –, majd buszvezető szerettem volna lenni. Szintén a faluban élő Zsiga bácsi hatására. De csak pesti farmotoros, „faroson” tudtam volna elképzelni. Vidéken nem, mert az ótvarabb volt. A busz azért kellett volna, hogy azon szállítsam a gyerekeimet. Ugyanis szerettem volna egy regimentnyit. Legalább egy focicsapatnyi saját kis lurkó rohangálását, vihorászását képzeltem el. Később a tanári pálya is vonzott. Talán azért, mert úgy a megszokott környezettől nem szakadtam volna el, csak átköltöztem volna a túloldalra. Aki megmondja, hogy mi legyen, és nem az, akinek megmondják, hogy mit tegyen. Főként a matematika, a földrajz és a történelem vonzott. Nagyon szerettem olvasni. Szinte faltam a könyveket általános és középiskolában. Éjszakákon át olvastam. Rejtő Jenő volt a kedvencem. Szerintem nincs kellően megbecsülve, lendületesen, izgalmasan és humorosan írt. Csak néhány jelzőt alkalmazva azok közül, amelyek jellemzők rá.

– Én is szerettem Rejtőt. Igazán jókat írt – értettem egyet Dezsővel.

– Térjünk vissza a pályaválasztásomhoz. Még középiskolába indulva is az volt a vágyam, hogy tanár legyek. Sajnos ezt megváltoztatta egy történelemtanár. Rosszul tanított, pocsékul kért számon, aljasul osztályozott és gerinctelen volt.

– Elég szigorú ember vagy.

– Nem annyira, inkább következetes. Aki nekem egyszer rosszat tett, az egy életre elvágta magát a jóindulatomban.

– Ez egyenes embert mutat, manapság ritka állatfajta.

– Nem divatos a szavát megtartani az embernek manapság, ez való igaz. Sokkal többre jutnak az emlékezetkieséssel küszködők és azok, akik állandóan megmásítják véleményüket, világnézetüket.

– Ebben megint igazad van. Úgy látom, hasonlóan látjuk a világot.

– Igen, ritka dolog ez, mert a pénzhajsza, a mások letiprása manapság az üdvözítő. T. V., csak a monogramját használom, hogy a személyiség még megmaradjon, de a személyiségi jogai ne sérüljenek meg neki. Történt egyszer, hogy feleltetés volt töriórán, T. V. tette a dolgát, feleltette először T. P.-t. Elég keveset tudott a srác, de megnyugtatta T. V., hogy mindez pótolható, ne csüggedjen el. Egy idő után a helyére küldte. T. P. megkérdezte, hogy hányast kapott, mire a válasz az volt, hogy jelest. Döbbent csend az osztályban, senki nem értett egyet vele, még T. P. is csodálkozott. De mindegy, a tanár a mindenható az osztályteremben. Következőnek engemet szólított. Szépen elmondtam a válaszomat, belekérdezett egy-két évszámot még, ami órán elhangzott, de a könyvben nem volt benne. Ezek után közölte, hogy közepes, mert az előadásmódom nem az igazi és az évszámokat kihagytam. A terem újra elhalkult, de T. V. nem zavartatta magát, beírta a hármast. Lesújtva a kapott jegytől a helyemre sunnyogtam, és csendben leültem. Nem érdekelt azon a napon semmi, de megfogadtam, tanár nem leszek.

– Hanem? Már ekkor megfogalmazódott valami más? Egyből kipattant a szikra?

– Dehogy! Az életkedvem is elment mindentől. A tanári pálya vonzása elmúlt, de egyből nem lépett semmi a helyébe.

– Voltak még ilyen eseteid középiskolás éveid alatt?

– T. V.-vel már csak egy, mert első év végén a szomszéd városba költözött. Az ottani gimnáziumában már négyest adott egy hiba nélküli felelésre. Több ilyen kellemetlen tanár nem akadt a gimiben, de a tanárság végleg elúszott. Az érdeklődési kör megmaradt, és két új szakma keltette fel a figyelmemet: a mérnökség és a jog.

– Melyik mérnöki kar keltette fel a kíváncsiságodat?

– Elsőként az építészet volt, amit elkezdtem vizslatni, és az építészmérnöki karral kapcsolatban kezdtem összegyűjteni mindent, ami fellelhető.

– A régi vagy az újabb épületek tetszettek jobban?

– Inkább a klasszikus, művészi alkotások vonzottak. Az újak egy kicsit ridegek voltak számomra. A sok-sok üveg, acél és vasbeton nem igazán hozott tűzbe. Míg a kicsipkézett homlokzat sokkal jobban.

– Elég nagy áhítattal beszélsz róla. Miért nem lettél építész-restaurátor?

– A szabadkézi rajz felvételi tárgy volt. Nekem nem nagyon ment. Ezért mást néztem. Építőmérnöki kar.

– Hidak, utak, vasutak?

– Igen, ez az irányvonal volt. Hamar lemondtam róla, mert ekkorra már kiderült, hogy a mérnöki munka megbecsülése a nullán van. Voltunk több bemutatón, ahol részletesen taglalták, hogy milyen munkát kell elvégezni, azért milyen erkölcsi és anyagi javadalmazás várható.

– Ühüm. Én is tudom, hogy nem túl nagy a műszaki értelmiség megbecsülése. Hiába hozták létre a védőernyőt, így sem az igazi a munka elismerése.

– Én is hallottam róla. Van egy haverom, aki tervezőmérnök. Éjjel-nappal a számítógép képernyőjét bámulja, és a bére csak az inflációval emelkedik.

– A jogi pálya maradt a megoldás. Hová jártál? Melyik jogi egyetemre?

– Azért nem volt ennyire egyenes az út. Elsőre nem vettek fel. Elmentem dolgozni. Segédmunkás lettem építkezéseken. A karrierem következő pontját ez jelentette.

– Nem volt lelombozó az ottani hangulat?

– Nem, jópofa srácok jöttek össze. Néhányukkal most is tartom a kapcsolatot. A nyomozómunka során sokszor segítettek már. Volt egy esetem, amikor egy építkezésen leesett a tizedik emeleti állványról egy munkás. Mindenkit kihallgattunk, és elkönyveltük, hogy hanyag volt az ipse. Jandró, az ismerősöm épp szabadságon volt a nyomozás során. Már lezáródott az ügy, amikor még néha munka után megjelentem, mert összejöttem egy helyes kis feketével, a Jolánnal. Egy ilyen délutáni várakozás közben jött ki a munkahelyről Jandró. A rég látott haverral úgy üdvözöltük egymást, mintha tegnap találkoztunk volna utoljára. Már egy negyedórája beszélgettünk, amikor kiderült, hogy szerinte nem baleset történt. Közben megjött Jolán, ezért elhalasztottuk másnapra az információcserét.

– Igen, a nők sokszor eltérítik az emberfiát a célszerű útról… – motyogtam közbe. – És Jandró megoldotta az ügyet?

– Azt azért nem. De jó tippet adott. Az áldozat barátnőjének az előző barátja elég féltékeny és durva ember volt. Kérdezte, hogy kihallgattuk-e, és ő miért került ki a képből. Sajnos valamiért nem volt körültekintő a kihallgatás. Õt nem hallgatta ki senki…

– Ilyen előfordulhat a rendőrségen?

– Volt már példa ilyesmire, sajnos. De azon vagyunk, hogy ne történjen ilyen. Tehát kihallgattuk a volt barátot, és hamar ellentmondásokba ütközött. Félórányi kérdezősködés után bevallotta az egészet. Ennyit a volt munkatársak, haverok segítségadásáról.

– Mi következett az életedben az építőipar után?

– Sikeres felvételi, Budapest, nappali egyetem, kollégium egy év katonaság után. Ebben az volt a jó, hogy megismerkedtünk egymással leendő egyetemisták, és nem vadidegenként láttuk meg egymást. Az egyetemi évek gyorsan elteltek, szorgalmi és vizsgaidőszakok váltogatták egymást. Munkahelykeresés ötödik év végén. Sokan mentek ügyvédi irodához, vállalati jogásznak. Néhányan a rendőrséghez szegődtünk. Ma már csak én vagyok itt, a többiek mind elhagyták ezt a pályát és visszamentek jogásznak.

– Szóval te még mindig az első munkahelyeden vagy?

– Igen, a lényeget tekintve. Az évek alatt azért voltak költözések, összevonások, átnevezések és átszervezések, de ha lenne munkakönyv, akkor a munkaadóm ma is ugyanaz lenne, mint tizenöt éve.

– Jól érzed magadat a bőrödben? Szívesen mégy be reggel a kapun? Vagy teljesen más szájízzel vágsz neki reggel a napodnak?

– Igen, még mindig várom a munkát, az új és újabb eseteket.

– Emlékszel, hány bűnügyet sikerült felgöngyölítened a pályafutásod alatt?

– Pontos számra nem emlékszem. Az akták a szobámban megvannak, ha nagyon kíváncsi vagy rá, akkor megnézem őket, és meg is számolom a kedvedért.

– Csak a nagyságrend érdekelne. Hozzávetőleg sem tudod?

– Úgy ezer körül lehet a számuk, s a bolti lopástól kezdve a sorozatgyilkosságig sok minden előfordult. A megélhetési bűnténytől az unatkozásban elkövetett esetig.

– Emlékszel még az első ügyedre?

– Hogyne. Az emberbe az vésődik be legjobban mindenből, ami a legelső. Egy közúti gázolás volt. Először cserbenhagyta az áldozatát az elkövető. Majd pár perc múlva visszatért a helyszínre. Az áldozat, egy ötven év körüli férfi szabályosan kerékpározott a főúton, és éppen egy bekötőúthoz ért; onnan egy fehér Skoda vágódott ki, és elsodorta a kerékpárost. Még lassítani sem lassított, hanem úgy hajtott tovább az autós. Az utca eléggé kihalt volt, senki nem járt arra, mígnem vagy tíz perc múlva visszatért az elkövető. A kocsi ajtaja felpattant, és kiszállt egy nő és egy férfi. A nő odament a férfihoz, hogy megkérdezze tőle, mi történt vele, amikor elütötte. A férfi látta az őt elütő autó vezetőjét, ezért nem teljesen értette a nő kérdését. Közölte a nővel, hogy nem ő, hanem a férfitársa volt a gázolója. A nő megnyugtatta, hogy az ütés következtében történhetett baja, és ők szívesen beviszik a kórházba. Mire a férfi javasolta, hogy a rendőrséget hívják ki. Hosszas győzködés után a pár megejtette a telefonhívást. A rendőrök felvették az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat. Közben a mentők is kiérkeztek. Bevitték az elütöttet, és a kórházban szilánkos törést állapítottak meg nála. Így elég sokáig kiesett a munkából, mivel maszek kőműves volt. A keresetkiesést a baleset elkövetőjével szerette volna megfizettetni. Csak a probléma az volt, hogy a nő háztartásbeli volt, nem rendelkezett jövedelemmel, és így fizetni sem tudott volna neki. A férfi viszont neves és gazdag sírköves volt, egyben a nő bátyja. Az ügyet tovább bonyolította, hogy az állítólagos elkövető férfi vérében túl magas volt az alkoholtartalom. A nő teljesen tiszta volt. Nyomozásomban nehézséget okozott, hogy szemtanú nem volt.

– Nem jelentkezett egyetlen tanú sem?

– Sajnos nem. Így maradt a többszöri kikérdezés, hátha egyikük ellentmondásba keveredik. Így is történt. Körülbelül az ötödik menetben beadta a derekát a pasas, az igazi elkövető, és bevallotta, hogy épp a barátnőjétől autókázott haza a feleségéhez, egy jól sikerült pásztorórán volt túl. A baleset bekövetkezte után megijedt, de túlságosan azért nem. Elrohant a közelben lakó húgához, és beavatta a megesett történésbe. A húga jó testvérként segített neki, és visszament a tett helyszínére, hogy magára vállalja az elkövetést. A másik bökkenő a dologban, hogy a sofőr férfi egy üveg bort is benyakalt a pásztorórán, tehát jelentős alkoholos befolyásoltság alatt volt. De végül sikerült rábizonyítani a valódi tettesre a gázolást, és megfizetett minden elkövetett bűnéért.

– Mi volt a legbonyolultabb, leginkább nagy ívű eseted?

– A Szivárványos Démon esete. 2000-ben történt az eseménysorozat. Az újságok nem sokat foglalkoztak vele, mert titokban tartottuk, amenynyire lehetett. Tíz gyilkosság fűződik Kemenessy Aranka nevéhez.

– Ez a név már mond valamit. Õ volt az, akit csak elnöki kegyelem miatt 347 évre ítéltek kivégzés helyett.

– Igen, ő az. Az ország legjobb ügyvédei védték. De az igazság győzött, és megbüntették. Jelenleg üli a megérdemelt büntetését, és várja az újabb kegyelmet. Arra vár, hogy újra szabad legyen.

– Reméljük, ez soha nem következik be. Címszavakban elmesélnéd az esetet?

– Igen, mivel ebből az ügyből sokat tanultunk mi nyomozók is, remélem, az újságolvasók szintén így lesznek vele. Akkor a közepébe vágok. Március végére volt már három olyan gyilkosságunk, ahol ok semmi nem volt ugyan az ölésre, de megtörtént bizony az, háromszor is. A gyilkosságok között semmi összefüggés nem mutatkozott. A csoportom kapta mindhármat, mert a körzetünkben történtek. Aztán eljött április elseje. Kettős gyilkosság történt hajnali háromkor egy Lajos utcai kislakásban. Férj és feleség volt az áldozat. Tanáremberek voltak mind a ketten. Az asszonyka magyart, a férfi matekot tanított. Nem álltak a jelek szerint senkinek az útjában. Se féltékenység, se nyerészkedés nem nagyon jöhetett szóba. Ugyanis elég szegények voltak, mert a lakásvásárlási hitelüket törlesztették, és a gyerekeiket segítették. A gyerekeik mesélték, hogy a szüleik óvodáskoruktól ismerték és szerették egymást, ötven éve, és másra nem tudtak nézni. Õszinte szeretetben éltek.

– Nem lehet, hogy unalmas volt valahol ez a szó szerint sírig tartó hűség?

– Minden megeshet, természetesen ez is benne volt a pakliban. A környezetükben mindenkit kihallgattunk. A döntő tényezőt az szolgáltatta, hogy a házban lakó, nagy nőcsábász hírében álló jóképű férfi sem tudta becserkészni a nőt. Õ 35 éves menő zenész, s öt év alatt – mióta a házban lakott – mindent megpróbált. Szerinte a nő igazán szerette a férfit. Az életében megfordult sok-sok nő között kalandozva felismerte ezt az érzést.

– Mi lehetett az indíték? Milyen ok vezette a gyilkosság elkövetéséhez a tettest vagy tetteseket? És az, hogy nő, az mikor derült ki?

– Érdekes módon már hamar kiderült valamiért, hogy csak magányosan „dolgozik” a bűnelkövető. Az, hogy nő az elkövető, csak a hetedik gyilkosság után derült ki. Amikor „névjegyet” hagyott Aranka. Május elsején történt. A Tabánban. Több tízezer ember között. Egy huszonöt éves fiú volt az áldozat. Először azt hitték a haverjai, hogy megint bohóckodik, mert szokott olyat tenni. Sokat próbálkozott a levegővétel elodázásával. De tíz perc után már gyanús volt, hogy mozdulatlanságba dermedt. Megfojtotta egy vékony zsineggel. A zsinegen egy kártyalap volt a kör dámával. És egy üzenet: „A Dáma most megjelent! Dezső, kapj el, vagy én kaplak el! A tizenegyedik te leszel! Utána eltűnök, és senki nem kap el!” – ez nekem szólt. A jelek szerint sok időm nem volt. Ugyan ki lehet ő? A dermesztő nő. Az újságok ezt a nevet adták a gyilkosnak. Találgatásokba kezdtek: vajon miért leplezte le magát? Csodálkoztak: hogy lehet egy nő tömeggyilkos? Mennyire lehet lelki sérült? Meg hasonló címlapmondatok láttak napvilágot. De egy „jeles” lap fogadást ajánlott az olvasóinak, hogy ki lesz a győztes, ő (a gyilkos) vagy én (a nyomozó): és engemet is megkeresett, hogy ki lehet az a nő, aki ennyire haragszik rám.

– Sejtettél már ekkor valakit a gyilkos arca mögött?

– Nem. Fogalmam sem volt. A nyolcadik gyilkosság előtt „nyári szünetet” tartott. Több mint három hónapot pihent. Lekerültünk a címlapokról. A főnökeim újabb ügyeket bíztak rám, mert ez bizony megrekedt. Eljött augusztus 20. Ünnepségek. Tűzijáték. A legnagyobbat azért ő robbantott. Egy népszerű, mondhatom, szeretett ember meggyilkolásával. Dr. Tompos Sándor, a híres plasztikai sebész volt az áldozat. Ekkor merült fel, hogy csúnya nő a gyilkos. Megint címlap, ugyanis mielőtt meggyilkolta a doktor urat, kicsit alakított. Pontosabban átalakított. Az arcát szabta át az orvosnak. A kínok kínját állhatta ki, amikor elérkezett halálának a pillanata. Egy roppant éles karddal levágta a fejét, és letette a halottal szemben az asztalra. A halott mellére ráírta: „Minden férfi így jár, aki engem átver!” Amikor már halott volt, akkor vésték a mellére. Tompos doktor előéletét jobban megismertem, mint a sajátomat, de semmit nem találtam, ami a gyilkosra irányította volna a nyomozást.

– Biztosan régi barátnőt, pácienst kerestél. Iskolatársat, munkatársat vagy munkában vetélytársat nem kerestél?

– Dehogynem. Akkor úgy gondoltam, minden nőneműt, akivel csak egy szó erejéig is találkozott, kihallgatok. Több mint ezer nővel beszéltem személyesen, telefonon. Hihetetlen energiát felemésztett, de mégsem lett semmi eredménye.

– Közben semmi sem történt?

– Nem sok. Talán csak annyi, hogy a tizenkét éves kutyám, Bodri elpusztult. De akkor még természetes halálnak gondoltam, és nem Arankának tulajdonítottam.

– Tízszeres ember- és egyszeres kutyagyilkost fogtál el akkor Aranka személyében. Milyen érzés volt a bilincset a csuklójára kattintani?

– Nagyszerű! De ne rohanjunk annyira előre. Halottak napjára megvolt a kilencedik áldozat egy volt tanárom személyében. Brutális tett volt az is. Megetette vele a Római jog jelentős részét. Szó szerint belefulladt a jogba. A hatvanhét éves idős ember egyedül élt már jó ideje. A szomszédasszonya talált rá, amikor egy reggel bement hozzá takarítani. Szegény asszony a döbbenettől percekig nem tudott megszólalni sem. De utána annál inkább. Percekig sikoltozott, úgyhogy az egész ház összecsődült. A rendőrség és a mentők egyszerre érkeztek a házhoz. De mind a mentőorvos, mind a halottkém már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A becslések szerint a haláltusája majd négy órán át tartott. Ismerhette a gyilkosát, mert a bejárati ajtón nem voltak betörésre utaló jelek.

– Nyitott ajtót talált a szomszédasszonya? Vagy volt kulcsa a tanárhoz?

– Nem volt nyitva az ajtó, volt kulcsa a szomszéd néninek. Õt nem gyanúsítjuk semmivel. Õ minden gyanú felett áll. Nyolcvanöt éves… Ezután elindultunk minden addiginál nagyobb erőkkel, és minden egyes szóba jöhető volt diáklányt, felvételizőt, tanfolyamra járót kihallgattunk, és semmi, de semmi nem derült ki. Majd eljött december ötödike este. Szinte vártam, hogy történjen valami…

– Vártad a tizedik esetet? Mit gondoltál, ki lesz az áldozat?

– A logikáját ismerve Miklós nevű férfiakra vagy Mikulás napján született nőkre tippeltünk… Alaposan melléfogtunk.

– Emlékszem az esetre. Tódor kollégám írt róla. Veled is beszélt?

– Az a vörös körszakállas manus? Nem valami nagy szám…

– Most ő a főszerkesztőnk. Kinőtte magát. Milyen volt az eredménytelen tipp után a hangulatod?

– Azért nem készültem a halálra. A csapat teljes volt… velem. Éjszakákon át raktuk össze a kockákat. De sehogy nem állt össze. A tizedik áldozat egy svéd volt. Aznap érkezett hozzánk. Első útja volt Magyarországon. Az országunkba érkezése után három órával már halott is volt. Bútor-nagykereskedéssel foglalkozott. Egy szót sem tudott magyarul. Igazi nagyvilági figura volt. Bejárta Franciaországot, Angliát és az Egyesült Államokat. Los Angelesben volt egy plasztikai műtétje. A számlát rendszerető emberként elrakta. Így bukkantunk dr. Nagy Józsefre, aki a műtétet végezte. Ez volt az egyetlen magyar szál. Kiutaztam hozzá. Több tucat honfitársunkat operált meg. Hosszas rábeszélésre megmutatta a listáját. A hetvennyolcadik betege Kemenes Aladár volt, az egyik legjobb barátom, akinek nyoma veszett 93-ban. Soha senki nem látta többet egy átmulatott éjszaka után. Szervrablókra is gyanakodtunk. A szülei egészen az ügy kiderültéig kerestették, de semmi nyomot nem találtak. Álnéven kiutazott Amerikába, és ha nem követi el azt a hibát, hogy a saját nevén műtteti meg magát, ma én sem lennék itt. Valahol ő is ember volt, valamikor, de aztán átalakult… NÕVÉ. A doktor megmutatta a műtét utáni Aladárt, aki már nem Aladár, hanem Aranka volt.

– Nem semmi! Nővé operáltatta magát a haverod? Mi volt az oka? Sikerült kiderítened?

– Az amerikai utam után felgyorsultak az események. Hazajöttem, és őrült módjára elkezdtem keresni Arankát. És rátaláltam! Két hét után, karácsony előtt két nappal. A közvetlen közelembe, a szomszéd lakásba költözött, mintegy fél éve. Sokszor találkoztam, beszélgettem vele. Titkárnőnek mondta magát, akit a férje elhagyott két éve egy tizennyolc éves fruskáért. Sajnáltam is szegényt.

– Milyen fura az élet, ugye? Csak be kellett volna kopogtatni Arankához és nyakon csípni. Hogy sikerült csapdába csalni ezt a nőt? Férfit?

– Nő lett, mert nem akart vesztes lenni, ahogy állította, amikor elkaptam. De ne fussunk előre. A csapdát két kolléganőmmel állítottuk fel. Õk Zalaegerszegen dolgoztak, még véletlenül sem ismerhette őket. A karácsony előtti utolsó nap eljöttek hozzám, és hangos hancúrozásokat mímelve adtam Aranka tudtára, hogy nem vagyok egyedül. Az egyik „szünetben” átjött, és próbált információkat beszerezni hármasunkról. A két lány természetesen rajtam csüngött, esélyt sem adva a ragadozó fajtájának. Látszólag megelégedve, hogy „Dezsőke nem tölti egyedül a Szeretet ünnepét”, hazavonult. Másnap reggel korán jött a vihar. Csengetés, kopogtatás: „Azonnal gyere át! Nagy baj van!” A lányok mentek át, közölték, hogy én hajnalban már előbb riasztást kaptam az őrsről, és valahol helyszínen vagyok. Kicsit lelombozódott, de ők is megfeleltek a céljának. A két lányt döbbenet fogadta a lakásban: minden, de minden össze volt dobálva. A bútorok felborogatva, felhasogatva a kárpitok. Sírni kezdett, és azt mondta, még meg is becstelenítették. A két tapasztalt nyomozót is sikerült elkábítania valami szerrel, és arra eszméltek, hogy meg vannak kötözve. Kérte tőlük, hogy engemet csaljanak haza. Ezalatt én már rég Aranka lakásában voltam, így nagy döbbenetet váltott ki, amikor megcsörrent a telefon a másik szobájában. Óvatosan benyitott, de én mögötte termettem, és gyorsan hátracsavarva mindkét kezét, meg is bilincseltem.

– Nem kevés ármány szorult beléd is, Dezső! Ezek után mindent bevallott?

– Igen, ekkor már nem volt kecmec, rajtakapva a bizonyítékokkal teli lakásában. Az út innen már gyors volt a bírósági ítélet meghozataláig. Amikor nyugodtabban beszélgettem vele, indokul a gyógyíthatatlan féltékenységét hozta fel. Örökké versenyzett velem, és mindig alulmaradt. Úgy akart bosszút állni, hogy megoldhatatlan gyilkosságokkal halmoz el, közösül velem és teherbe esik, majd meggyilkol, és eltűnik örökre Magyarországról.

– Ehelyett örökre börtönbe került. Meglátogattad már?

– Nem. És nem is fogom soha. Nyugton hagyom, és ő is hagyjon engemet békén!

– Köszönöm a beszélgetést, Dezső.

– Szívesen.

– Holnap elküldöm e-mailben a cikkem első változatát, ha mondasz egy címet. Bármit belejavíthatsz, hozzáírhatsz, kihúzhatsz. Begyúrom az anyagba az óhajodat.

– Igen, rendben lesz így. Tessék, a névjegyem, az ezen lévő címre küldd el, légy szíves.

– Én is adok, hogy a telefonszámomat is megismerd.

– Akkor jó munkát! Szia!

– Köszönöm, neked is! Szia, Dezső!

Kézfogással elbúcsúztunk egymástól. Hazamenve otthon még sokáig gondolkodtam a hallottakon. Másnap mindent lejegyeztem és elküldtem Dezsőnek. Mire válaszként javítatlanul kérte az újságban való megjelentetést.