Kocsis Csaba 1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, aztán pedagógus lett, majd népművelő, volt újságíró is. 1996-ban jelentek meg összegyűjtött publicisztikái Akit elrejtett az Isten címmel. Történelmi kisregénye II. Rákóczi György hadnagyáról szól. 1997 óta szerkesztője a Bihari füzeteknek. Szülővárosában kulturális menedzser, írásai az Együttben és az Új Holnapban jelennek meg.

Irodalmiriport-pályázat, III. díj

Kocsis Csaba

Föld, levegő, víz és tisztítótűz

A barátom azt mondja, egy indián izzasztókunyhóban szeretne tölteni néhány órát, hogy felejthetetlenné tegye 30. születésnapját. Egyébként is fogékony a spirituális dolgokra. A család katolikus ágához tartozó dédmama mély vallásossága megérintette. Öt évig a pénteki böjtöt is megtartotta, ma már csak húst nem eszik a nagyböjt idején hatszor hat napig, és csak minden hetediket szenteli meg a ragadozóknak szánt táplálékkal.

Mi szükséges egy izzasztókunyhó-szertartáshoz? Először is egy autó, hogy eljuss a helyszínre. Ezzel most én rendelkezem. Felajánlom a segítségemet, mert kíváncsiságom önzetlenségre ösztönöz. Az utunk Kis-Hortobágyra visz, a Cserepes tanyához. A gazdájáról, dr. Kun Péterről sokat elmond a névjegykártyája: Kelet-kutató, ménesgazda és juhtenyésztő. Tevékenysége szerteágazó, akárcsak a hozzá vezető utak. Eltévedünk. Pusztába kiáltott szó helyett: telefon. Harmadik nekifutásra minden sikerül, a helyszínt megtaláljuk. A csapat szerteszéjjel. Kunyhót nem látunk sehol, csak kétujjnyi vastagságú, három-négy méteres kőrishusángok merednek az égre, szabályos kört alkotva a tanya mögött, nem nagyobb területen, mint a lakótelepi dolgozószobám. A kör közepén egy olajoshordónyi átmérőjű, térdig érő gödör. A hiányzó friss földből oltárt emeltek kelet felé a kunyhó leendő bejáratától, és azon túl – méteres akácfákból álló – derékig érő máglya magasodik, meggyújtásra várva. A farakás mélyén birkafej nagyságú vulkanikus kövek rejtőznek, mert ez a legjobb az ilyen alkalmakra, a mészkő pattog, veszélyes.

A házigazdához megyünk először, de parolázunk a többiekkel is. Mindenki tegez mindenkit, ami nem esik nehezemre, hiszen a magyarok között én vagyok a legidősebb. A spirituális vezetőnél is tiszteletünket tesszük, arcunkat összeérintjük. Van ebben valami visszafogott, de mégis közvetlen köszöntés, kölcsönös tisztelet. Lopva nézem a szenvedésének nyomait, ő már végigmért, úgy érzem, sokat tud rólam, de most nem ér rá, és még nincs itt a beszélgetés ideje. Építeni kell a kunyhót, ha nem akarunk itt éjszakázni.

A szemben lévő husángokat egymáshoz illesztik, hajlítják: összekötözik.

A két-két középső egymás alá kerül. Majd a kunyhóváz oldalára is bújtatnak egy kört. Három vagy négy husáng oda is elegendő. Van egypár ecetfa is, de minek? Egy kis hajlítás, és reccs…, dobhatod el az egészet. A tűzre majd jó lesz. Devalon Small Legs – a feketelábú indiánok törzséből – fehér nadrágban irányítja a munkát. Szájában fehér műanyag rafia. Ha valamire nagyon koncentrál, egy kicsit kidugja a nyelvét, úgy összpontosít. Meleg sapkával védekezik a hideg ellen, telt arcát különössé teszi kerek szemüvege. Arca sima, sem a borosta, sem a ráncok és az évek sem látszanak rajta, pedig kijutott neki mindenből. Honlapján így vall a megpróbáltatások idejéről: „1966 és 1972 között a fehérek rendszerében éltünk. És ez egy kemény rendszer volt. Minden egyes lépésért meg kellett harcolnunk. Nem tudtam, hogy kell harcolni. Azt gondoltam, az emberek nagy része barátságos, de az előítéletek erősek voltak. És tudod, abban az életkorban, mindenre nagyon érzékenyen reagálsz. Végül megtanultuk, hogyan vágjunk vissza, és kemények és edzettek lettünk…”

Az ital, vagyis az alkohol, lakóhelyén, a kanadai Albertában is tönkretette az embereket. Volt olyan, aki korábban módos embernek számított, de néhány hónap alatt tönkrement. Ugye, milyen ismerős történet?

Előveszi a mikrobusz mélyéből a ponyvákat, pokrócokat. Szinte mindegyiket ráterítjük a favázra, mert az izzasztókunyhó belsejében olyan sötétnek kell lenni, mint a föld gyomrában. Aztán a ponyvákat is lerögzítjük, hogy el ne fújja a szél a fejünk felől.

– Egy kalapács kell, kicsi – dörmögi angolul.

Nem kéri, nem utasít, csak mondja. Egy kis kétkilóst találok. Mutatom neki: ez van. A szája sarkában egy kicsit mintha elmosolyodna. Aztán eszembe jut, amit olvastam róla, hogy mennyire nem találta a helyét: „1969-ben eldöntöttem, hogy nem leszek többé indián… Feketékkel találkoztam, és azt mondtam, fekete leszek… Elkezdtem a feketékről és a rabszolga-kereskedelemről írni. Mindent együtt csináltam a feketékkel, hogy megértsem, hogy min mentek keresztül. És életem e szakaszának a végén rájöttem, hogy nem vagyok fekete… Ez csak egy választást hagyott a számomra. Azt, hogy beleugorjak az üveg, az LSD és a marihuána világába. Mindezt megtettem… Depressziós lettem. És ebben a depresszióban elvesztettem önmagamat.” Úgy vívódott, hánykódott, mint Szőcs Kálmán, a botrányok embere, akinek verssorait egy fiatal erdélyi költőtől hallottam egy nyári este, csendes szomorúsággal: „Négernek lenni ott, ahol fehérek / Fennkölt fensőbbséggel járnak részeg, / Reszketeg táncot, melyet tőlünk loptak, / Nem tudván, mi a hősi múlt és mi a holnap; / Négernek lenni ott, ahol fehérek / Rekedtre őrjöngve mutatják, mi az ének.”

A feketelábú indián aztán több vénen, orvosságos emberen és spirituális vezetőn keresztül megtapasztalta a hagyományos életmódot, és ez megváltoztatta az életét. Most pedig eljött, hogy gyógyítson. Négyezer forintot ajánl fel mindenki a szertartásra, de sok kunyhót kell azért felépíteni, hogy kijárja a repülőjegy és az egyéb utazás költségeit. De itt nem beszélünk pénzről, hiszen senki sem mérlegelt, mikor meghívást kapott, hanem örült, hogy itt lehet. A sweat lodge-ról, azaz az izzasztókunyhóról azt olvastam, hogy Észak-Amerika minden bennszülött népe ismerte és használta. A lényege mindenütt az egyén testi és lelki megtisztulása volt, az összetartozást erősítő közös élmény.

– Devalon megkérdezi mindenkitől, hogy miért akar bemenni a kunyhóba, ezen gondolkozzatok… – mondja tanácsként a házigazda. Nekem egy sziú imádság jut az eszembe: „Nem azért keresem az erőt, / hogy fölébe kerüljek testvéreimnek, / hanem hogy le tudjam küzdeni / legnagyobb ellenségemet: önmagamat.”

Kun Péterék barátságos házában várakozunk. Kellemes meleg van idebenn. A barátom feszültebb, mint én. Nem a szertartástól fél, de érzi, hogy a ceremónia sokáig elhúzódhat, őt pedig egy egész vendégsereg várja otthon. Én sem vagyok a nyugalom szobra. Különben is, aki még nem volt izzasztókunyhóban, az igyekszik palástolni a szorongását. A tapasztaltabbak fesztelenül beszélgetnek.

Mi szükséges egy izzasztókunyhó-szertartáshoz?

Egy autó, de ezt már mondtam. Mit is olvastam az interneten? Kell egy vászoncsík, amely legalább két méter és minimum hetvenöt centi széles. A színe pedig a szürkén és feketén kívül bármilyen lehet az alábbi színek közül: piros, sárga, narancs, kék, lila, zöld, barna, fehér. Egy csomag dohány.

Azt is tanácsolták, hogy hozzak magammal törölközőt, fürdőköpenyt, papucsot… A papucsot, azt elfelejtettem, de már kértem kölcsön útközben. A dohánynak nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget, mert nem élünk vele, de butaság volt, mert nélkülözhetetlen kelléke a szertartásnak. Egy-egy paklival nyomnak a kezünkbe, aztán kapunk fehér vászonanyagot is, mert az is otthon maradt, a rosszat pedig csak bele kell imádkozni valamibe. Aztán szólítanak.

A dohányt, a felajánlásra szánt összeget és a vásznat magamhoz veszem. A tolmács és az indián már vár rám, és nem marad el a már beharangozott kérdés:

– Mit vársz az izzasztókunyhótól?

– Testi és lelki megtisztulást – felelem, mert a sziú indiánok minden imája kihullott az emlékezetemből.

Aztán arról kérdez, hogy mivel foglalkozom, hiszek-e Istenben.

– Katolikus vagyok – válaszolom.

Nem akarok kitérni a kérdés elől, ezért azt is hozzáteszem: annak kereszteltek, de alig egy éve annak, hogy templomba járok. Úgy véli, akkor valami mégis megérintett.

Egyenként megyünk be hozzá. A barátomnak azt mondta, hogy ők már kétezer éve ismerik egymást… Lassan mindenki készen áll… A máglya izzó parázzsá változott odakinn a pusztában, már nem csak a fa, a kő is piroslik. A kunyhóba vizet visznek, hogy legyen mivel a köveket locsolni, mint a szaunában. Törölközőt terítünk magunk elé, úgy megyünk a tűzhöz, Devalon indiánruhát ölt magára, magával hozza kerek dobját, de hoz egyet a házigazda és egyik vendég is. A négy égtáj felé fordulva éneklik a beavatottak a dalt, követjük példájukat. Nem lehet több nulla foknál, de nem érzem a hideget. Közben mégiscsak megszólal bennem a hang: „Ó, nagy Szellem, / akinek hangját hallom a szélben, / s akinek lehelete életet ad / az egész világnak, hallgass meg engem!”

Meghatározott rendben foglalunk helyet a sátorban, az óramutató járásának megfelelően. Először a férfiak, középen Devalon, azután a lányok, asszonyok következnek. A „kőember” először öt izzó követ, majd újabb huszonhetet hoz a kunyhó közepén álló gödörbe egy vasvillával, majd mindegyik szünetben tízet-tízet. Víz fröccsen a tűzvörös kemény anyagra, és bezáródik az ajtó. Sötétség van, mint a föld gyomrában, csak a kövek izzanak középen. Nem lehet látni semmit sem. Elönt a forróság, lelkek gomolyognak körülöttem.

Devalonnak azt mondták a vének, „hogy amikor felveszed a pipát, eszközként használd az imához. Nem önmagadért veszed fel, hanem az egész emberiségért”. A négy elemnek – tűz, víz, föld, levegő – különös jelentősége van a szertartásban. Négy szakaszból áll a szertartás is. Egy-egy szakaszon belül négy dal, ima hangzik fel. A nyitó-tisztító körben meghallgatjuk a bölények énekét. Élelmet, ruhát biztosított ez a sok törzsnél szent állat az ott lakóknak, míg meg nem jelent a fehér ember, és le nem gyilkolta az életet, megélhetést adó jószágokat.

A dobok ütemesen szólnak, de a hangok nagyon távolinak tűnnek. Ha elviselhetetlenné válik a forróság, a föld felé szorítjuk a fejünket. Teljesen elvesztem az időérzékemet, nem tudom, melyik kör hány percig tart. Mikor fellebben az ajtó, van, aki kimegy, de a többség marad. A pipa ilyenkor körbejár. Másodjára megidézzük az ősöket, a nagyapákat, akik nevet adnak az egyik fiatalembernek. A harmadik szakaszban, a gyógyító körben arccal kifelé fordulunk. A negyedik körben magyar dalok harsannak fel. Négy, de a szertartás végén megkérjük Devalont, hogy hadd idézzük meg egy megzenésített versével a közelmúltban elhunyt barátunkat, Körmendi Lajost: „forgószél jön puszta-meleg / eleven szén róka-szemed / halott fénye ég arcomon / kiszikkasztja a szívemet.”

A barátommal felszabadultan énekeltük ezeket a sorokat, mert közben eszembe jutott a visszatérő kérdés: Mi szükséges egy izzasztókunyhó-szertartáshoz? Egy kocsi, hogy eljuss a helyszínre, mindaz, amit már korábban felsoroltam, és még egy, amit nem mindenhol találsz, egy ilyen nyíltszívű közösség…