Kiss Andrea 36 éves, a Hajdú-Bihar megyei Csökmőn a Faluház és Alapfokú Művészeti Iskola munkatársa. A Bálint György Újságíró-iskolában és a Nyíregyházi Főiskola kommunikáció-művelődésszervező szakán tanult. Hatodik éve főszerkesztője a Csökmői Mozaiknak, külső munkatársa a Hajdú-Bihari Naplónak.

Irodalmiriport-pályázat, II. díj

Kiss Andrea

Két évig az urnatárolóban

A temető üres volt, csak tizenhárom ember lépegetett lassan, némán egy régi, gazzal körülölelt sírhalomhoz. Szellő sem lebbent, a fák tikkadtan szomjaztak az éltető esőcseppek után. A korhadt fejfán már alig lehetett elolvasni, kiket takar a hant. A kis névtábla viszont új színével messze kitűnt: K. Magdolna. Alatta születési dátuma és a halálának közel két évvel azelőtti időpontja. Testvérei közül senki, kizárólag csak szomszédai állták körbe örök nyughelyét. Csendes, minden pompától mentes kis búcsúztató volt ez a fullasztó kánikulában, 2000. június 11-én, pünkösd vasárnapján. A rövid, baráti megemlékezés után az urna végső helyére került.

Végre itthon van – mondta az egyik idős asszony, miközben mindnyájan könnyeket töröltek ki szemük sarkából. A kiskertekből szedett virágcsokrok sorra kerültek a sírhalomra.

 

Temetetlen hamvak nyomában

Úgy sorakoztak az urnák az urnatárolóban, mint befőttesüvegek az éléskamra polcain. A tavaszi melegben sütkérező sírhantok között jutottunk el a debreceni köztemető kolumbáriumáig. A temető nyugalmat árasztott, a fák virágba borult koronájukkal úgy néztek ki, mintha valaki felfűzött pattogatott kukoricát aggatott volna rájuk. A kolumbáriumban feketébe öltözött gyászhuszárok síborogtak. Közülük az egyik, egy kopasz, nagydarab, kidobólegény formájú fogadott bennünket zavartan.

– Már szóltak az irodából, hogy jönnek. Elő is kerestük K. Magdolna urnáját. A papírjai viszont nincsenek meg, pedig az összes dolgozó kereste. Ígérem, ha előkerül, postázni fogjuk – mondta, amíg mi szemügyre vettük a zöld műanyag urnát, melybe a név és a hamvasztás dátuma volt belevésve.

– Itt írjanak alá, hogy átvették – mutatott egy hatalmas könyvre. Amíg odakanyarítottam a nevemet a megfelelő vonalra, ő beletette az urnát egy tortásdobozhoz hasonlító papírtárolóba. Abban könnyen szállítható.

 

Váratlanul jött a kaszás

Azon a két évvel ezelőtti augusztuson mindenki csak egy megszokott influenzára gyanakodott a hajdúszoboszlói Módszertani Gondozási Központban, amikor K. Magdolna ágynak esett. Köhögött, gyengének érezte magát, de hát nem először fordult ez elő vele azalatt az öt év alatt, amióta a bihari kisfaluból ideköltözött.

– Haza akartam menni augusztus huszadikára – mondta a gondozónőnek betegágyában fekve. – Megígértem a szomszédoknak.

– Most nem lehet, Magdika. Feküdnie kell – válaszolt a gondozónő. – Majd megírja a szomszédoknak, hogy ha felépül, meglátogatja őket.

– Nem tehetek mást – nyugtázta az ötvenéves nő, és hazagondolt.

Szerette a szülőfaluját. Ott nőtt fel, igaz, nem a legszebb gyermekkorra emlékezhetett. Szülei sokat civakodtak, ami gyakran a tettlegességig fajult. Később úgy hozta a sors, hogy ő maradt ott az idős szülőkkel, mivel férjhez nem ment soha. Féltestvéreivel és egyetlen édestestvérével megromlott a kapcsolata. Már nem is emlékezett, hogy mikor és hogyan, csak azt vette észre, amikor egyedül kellett gondoznia hosszas betegségben fekvő anyját, majd rövid időn belül alkoholista apját is. Az öregek pénze mind az orvosok zsebébe vándorolt, ő mégis csak a vádakat kapta testvéreitől, hogy eltüntette az örökséget. Az alkohol nyújtott menekvést a magány és az elrontott élet elől. Aztán az a néhány öngyilkossági kísérlet munkaképtelenné tette.

– Lehetett volna másképp is – tűnődött, amikor a gondozónő félbeszakította gondolatmenetét.

– Magdika! A rokonaival nem tartja a kapcsolatot?

– Nem. Csak a szomszédaimmal levelezek, és időnként meglátogatom őket. A házat eladtam, ezért náluk szállok meg, amikor hazautazom. Õk voltak velem minden bajomban – mondta a beteg, és végeláthatatlan köhögési roham vette elő.

Hamarosan nagy sürgés-forgás keletkezett a szobában.

– Gyorsan a mentőket! – adta ki az utasítást az intézmény igazgató főorvosa. – Magdit be kell vinni Debrecenbe a klinikára.

 

Hiábavaló értesítés

N.-éknél sürgetően csörgött a telefon augusztus 22-én este. Özvegy N.-né ingerülten kapta fel a kagylót.

– Halló! N. Károlynét keresem.

– Én vagyok.

– A hajdúszoboszlói szociális otthon gondozónője vagyok. Rossz hírt kell közölnöm önnel. A sógornője, K. Magdolna ma délután négy óra húsz perckor meghalt a debreceni klinikán. Azért szólok, mert önt adta meg nekünk baj esetén értesítendőnek.

Rövid csend után a sógornő heves magyarázkodásba kezdett:

– Én nem tudom eltemettetni, ha arra gondol.

– Pedig mi sem tudjuk vállalni a temetést, ugyanis nem maradt pénze az elhunytnak – közölte tárgyilagosan a gondozónő.

– Hogyhogy nem maradt pénze? – értetlenkedett N.-né. – Ha jól tudom, a sógornőm odavitte önökhöz a ház eladásából származó rá eső összeget, valamint az ingóságainak az árát is. Amióta pedig ott lakik, a nyugdíjat is önök kapták meg.

– Magdika teljes ellátást kapott a pénzéért. Mostunk, főztünk, takarítottunk rá. A megmaradt pénzét pedig sajnos italra, cigarettára költötte. Nem maradt egy fillérje sem, tessék elhinni.

– Nem tudom elhinni – háborgott N.-né. – De mindenesetre nem is érdekel. Nekem nincs pénzem arra, hogy az elhalt férjem féltestvérét eltemettessem. Csináljanak vele, amit akarnak.

– Akkor az önkormányzat fogja eltemettetni – közölte szárazon a gondozónő.

– Mit bánom én! – csapta le a kagylót N.-né, és ezzel örökre lezárta magában ezt a témát.

 

Édestestvér?

Az autó, amely elvitt a Békés megyei kisvárosba, egy eldugott utcácska puritán portája előtt állt meg. Mire kikászálódtam, már jött is elém Erzsi néni, K. Magdolna egyetlen édestestvére. Megörült, ugyanakkor átfutott arcán az a kifejezés, amikor valaki fürkészni kezdi, hogy mit is akar a másik. Nem csoda, hiszen évek óta nem találkoztunk. Sejtette, hogy most sem pusztán csak látogatóba jöttem. Mikor elmeséltem, hogy mi történt a húgával, sírásba kezdett. Csak az Isten tudja, hogy szívből jöttek-e a könnyei, vagy színészi képességeit mutatták. Mindenesetre hamar elapadtak.

– Én nem tudom eltemettetni – közölte izgatottan. – Láthatod, milyen szegények vagyunk. A lányok nem dolgoznak, és én is gyakran betegeskedem.

Bólogattam, próbálva megérteni a helyzetét, közben eszembe jutott a gyermekkorom, amikor még ők is ott laktak tőlünk pár méterre. Erzsi néni legendás figurája olyan jellemző volt a falura, mint maga a református templomtorony. Ötgyermekes anya létére folyton kisminkelve, kiöltözve, frissen ondolált frizurával járt-kelt. Meg is szólták érte a helybeli asszonyok. A pénz pedig – amiért a férje egy hónapig gürcölt a tehenészetben – folyton a drogériában és a piacon landolt. Hogy is lenne most temetésre?

 

Halálhír

Az egykori szomszédok körében spanyolnáthaként terjedt a hír, hogy Magdi meghalt.

– Mikor lesz a temetése? – kérdezte Juliska néni a másik szomszédasszonytól.

– Nem lesz neki. Azt mondta a gondozónő, amikor telefonon érdeklődtünk, hogy a sógornője nem vállalta a temetést. Pedig Magdi őt nevezte meg, hogy baj esetén értesítsék.

– És akkor most mi lesz? Az otthon temetteti el? – álmélkodott Juliska néni.

– Nem. Az otthonban állítják, hogy nem maradt pénze, s mivel Debrecenben halt meg, az ottani önkormányzat elhamvasztatja, és a többi ilyen sorsú emberrel közös sírba teszik.

– Ez borzasztó! – csapta össze két tenyerét Juliska néni, aki sok mindent megélt már, de ilyet még nem hallott.

– Azt javasolta a gondozónő, hogy gyújtsunk egy gyertyát az emlékére – mondta a szomszédasszony.

 

Hová lettek K. M. hamvai?

Több mint egy éve halt meg, jutott eszembe 1999-ben, halottak napja táján. Eldöntöttem, hogy Debrecenben járva megkeresem a sírhelyét és virágot viszek rá.

– Sehol sem találom – mondta a cívisvárosban élő testvérem, akit azzal bíztam meg, hogy kutassa fel a sírhelyet. – Pedig bejártam az egész temetőt és elolvasgattam a közös sírok névsorát.

Ezek után levélben kértem értesítést a hajdúszoboszlói Módszertani Gondozási Központtól, hogy hová temették el K. Magdolna hamvait. December lett, mire megkaptam a választ. „Hozzám küldött levelére válaszolom, hogy K. Magdolna Debrecenben a Kórházban halt meg, így Debrecenben lett elhamvasztva és eltemetve. Újból keresse meg a Debreceni Köztemetőt” – írta az igazgató főorvos röviden, tömören.

Cs.-né napokon keresztül keresgélte már a számítógépben az adatokat. Átnyálazta az iratokat, böngészte az aktákat.

– Végre! Megtaláltam – kiáltott fel kolléganői nagy csodálkozására.

– Mit találtál meg? – fordult hozzá a Mikulás külsejű ügyintéző.

– K. Magdolnát. Másfél éve halt meg, akkor lett elhamvasztva itt nálunk. Azóta lent van az urnatárolóban. Most keresik.

– Ki keresi? – kérdezte tágra nyílt szemmel az ügyintéző.

– Mit tudom én! Margó szólt, hogy valami ismerőse akarja felkutatni, hogy mi lett K. Magdolna maradványaival.

 

Hivatalos procedúra

Kezemben az összes felkutatott adattal léptem be azon a meleg áprilisi napon a Köztemető irodájába.

– K. Magdolnát, azaz a hamvát szeretném elszállítani.

Döbbent csend következett, majd a törékeny alkatú Cs.-né készségesen hozzám lépett. Látszott rajta, hogy abból a fajtából való, aki szeret mindent becsületesen elvégezni.

– Hogyhogy nem temették még el másfél évvel a halála után? – kérdeztem a lelkiismeretes asszonykát.

– Akikért nem jelentkeznek a hozzátartozók, azoknak a hamvait egy műanyag belső urnában tároljuk lenn az urnatárolóban. Amikor a tároló megtelik, akkor közös sírba temetjük őket. Ez viszont két-három évbe is beletelik.

– A közös sírokon minden esetben feltüntetik, hogy kik nyugszanak ott? – firtattam tovább.

– Igen, meg aztán a nyilvántartásból tudni lehet, hogy kit hová tettek – válaszolta. – Ritka azonban, talán még elő sem fordult, hogy ennyi idő elteltével keressenek valakit, mint K. Magdolnát. Ezért volt nehéz felkutatni már az adatait.

Ezután az elegáns, ősz szakállú idős úrhoz, az ügyintézőhöz fordultam. Látszott, hogy nem örült az újságírói faggatózásnak.

– Ránk nem tartozik a hozzátartozók felkutatása – válaszolta kérdéseimre nem túl szívélyesen. – Tudomásom szerint, ha a szociális otthon értesítésére senki nem jelentkezik, akkor az önkormányzat intézi a hamvasztást. Azért azt, mert az a temetésnek a legolcsóbb formája. Idővel pedig közös sírba helyezzük az ilyen halottak porait.

 

Utazó urna

A tortásdoboznak álcázott szállítóeszköz elfoglalta a mellettem lévő ülést a buszon. Senki nem gyanította, hogy mit tartalmaz. A busz ablakából figyeltem az éppen felkelő napot, és valami különös nyugalom szállt meg. A temetés járt a fejemben, amire a község polgármestere engedélyt adott. Emlékeimben előbukkantak azok a pillanatok, amikor először kopogtam be az ajtaján ebben az ügyben.

– Itt a helye a falu temetőjében. Ez felháborító, hogy így érjen véget valakinek az élete. Járjon utána, és ha elintézi a hazaszállítását, akkor az anyagi részét mi vállaljuk. Beszélek az itt élő féltestvérével, hogy nincs-e kifogása az ellen, hogy a szülők sírjába temessük. Ha mégsem járul hozzá, akkor a közhasznú munkásokkal ásatok neki egy új sírt.

Legközelebb pedig már ezt mondta:

– Beszéltem a féltestvérével. Azt mondta, őt nem érdekli ez az egész, oda temetjük, ahová akarjuk.

Sok minden járt a fejemben. Például, amit a vámospércsi idősek otthonának a vezetője mondott, amikor rákérdeztem, hogy nincs-e temetési kötelezettségük minden esetben.

– Ha nincs pénze az elhunytnak, akkor nem köteles az otthon eltemettetni. Ezt egyébként beköltözéskor előre rögzíteni szokták egy megállapodásban. Ha a hozzátartozók nem jelentkeznek, akkor az otthon átháríthatja a temetkezést az önkormányzatra.

Megnyugtatott, hogy a hajdúszoboszlóiak törvényesen jártak el.

Aki magányosan éli az életét, az tehát számíthat rá, hogy halála után gazdátlanul várhatja a jó szerencsét. Mert mondhatjuk, hogy K. Magdolnának szerencséje volt. Az urnatárolókban azonban továbbra is befőttesüvegekként sorakoznak sorstársai. Seneca szerint „a halál törvény, nem büntetés”. Miért büntetjük hát halottainkat azzal, hogy megvonjuk tőlük a mindenkinek kijáró végtisztességet? Sokszor eszembe jut azóta a polcon látott sok gazdátlan urna. „…a legárvább, akinek még halottai sincsenek”– olvasom Kányádi Sándor egyik versében. Én pedig azt hiszem, igazán árvák azok, akik a halottaikkal nem törődnek. Nekik a lelkük árva, de nagyon.