Majoros Enikő (Nagyvárad, 1980) szülővárosa római katolikus gimnáziumában érettségizett 1998-ban, 2004-ben a Partiumi Keresztény Egyetemen filozófia szakot végzett. Jelenleg a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen folytat magiszteri tanulmányokat, a kommunikáció és az interkulturalitás filozófiái témában.

Majoros Enikő

Karika

Szavakat tettem a pohárba,

szép, kedves, hízelgő szavakat,

őrizd meg magadnak.

Sóhajjal fedtem le a poharat,

lopott, idegen, más sóhajával,

tudom, az övékét szereted,

a más sóhaját adom neked.

A szavak saját képzetek,

idegen sóhajok közt születtek,

szép szavak, más sóhajára,

gyűrű lesz kedvesed ujjára.

Kell ez

Gondolat volt az arcán,

a gond ott ragadt a sarkán,

mikor belépett.

Áramlat volt a sodrás,

az áram lett a kortárs,

mikor nézett.

Nem rázott, törlesztett,

a számokból teremtett

rendet.

Fizesd meg, ha elmegy,

a sötétség-jelmezt,

mit felvesz.

Tiltsd meg, ne vegyen,

másoktól új ruhát,

kell ez.

Kell ez

a színtelen zubbony,

a gondolat.

Kell ez

a kortárs hangulat,

az áramlat.

Kell, hogy

hűtlen ne legyen.

Nem árulhat

másoknak,

ilyen gondokat,

meg kell vennünk

a múltunkat.

Szeresd a magányt

Elvándoroltam,

hogy újra

visszatérjek.

Azért álmodtam,

hogy ismét

beléd nézzek.

Megszöktem tőled,

hogy érezd

a hiányt.

Ágakat törtem,

hogy szeresd

a magányt.

De te megtagadtad

magadtól,

s én nem tudok

szabadulni

a haragtól.

Fojtogató dühöt

érzek,

mert valahogy

mindig

egyedül élek.

Szomorú, hogy

néha

már

nem is fáj,

mert megszoktam,

hogy van

muszáj.

A lényeges

kérdések

mindig

egyedül

telepszenek ránk,

mert ők talán,

megvetik a magányt.

Megvetik, mert

a magány

valaki hiánya,

és a gond

a gyengék

előszobája.

A gond velem

együtt lélegzik,

és akkor úgy érzem,

valaki mindig

eltűnik.

A homály mindent

beleng,

s már csak

emlékszem, hogy

valaki járt

idebent.